Leo nem maradt tovább, miután Piper hirtelen gyönyörűvé vált. Természetesen csodálatos teremtés, meg minden-van sminkje, és milyen jól áll neki! Valóságos csoda!-azonban nekem egyéb dolgokkal kell foglalkoznom. Leo kievickélt az amphiteátrumból, majd futni kezdett a sötétség burkában, s közben azon elmélkedett, hogy mibe keverte bele magát már megint. Kiálltam egy csapat idegen elé, s önként jelentkeztem magamnál erősebb, tapasztaltabb, bátrabb félistenek helyett egy olyan küldetésre, amiről valószínűleg nem térek vissza élve. Nem említettem meg senkinek, hogy láttam Tía Callidát, az öreg bébiszitteremet. Az azonban bizonyos, hogy Tía Callida nem más, mint Héra, márha Jason pontos személyleírást adott a látomásában szereplő hölgyről. Az én velejéig romlott bébiszitterenm nem más, mint az Istenek Királynője. Az ehhez hasonló felismerések teljesen lefagyaszthatják az agyunk. Leo az erdő felé fojtatta útját, s közben megpróbált nem gondolni gyermekkorában, ahol oly sok dolgot elrontott, s ahol ezen ballépések anyja halálához vezettek. Azonban nem tehetett ellenük semmit.
* * *
Amikor Tía Callida először tört az életére, kétéves volt. Tía Callida vigyázott rá, amíg anyja a gépműhelyben volt. A nő valójában nem a nagynénje volt, csak egy öreg hölgy a közösségben, egy általános tía, aki segített vigyázni a kicsikre. Mézben sütött sonka illata volt, s mindig özvegyi ruhát viselt fekete fejkendővel.
-Leteszlek, hagy szunyókálj egy kicsit.-Mondta a hölgy.-Nézzük csak, te vagy e az én hősöm, oké?-Leo álmosnak érezte magát. A hölgy elhelyezte takaróba csavart testét egy vörös és sárga párnákkal teli helyen. Tényleg párnák voltak? Az ágy mintha egy kamra lett volna a falban, ami megszenesedett téglákból volt összeeszkábálva, s aminek tetején egy négyzet alapú, hosszú fémcső nyúlt az ég felé. A nyíláson keresztül látni lehetett a csillagokat. Emlékszem, milyen kényelmesen bevackoltam magam oda, s milyen vicces volt a a körülöttem repkedő szentjánosbogarak után kapkodni. Aztán Leo elszenderedett, s álmában egy tűzből készült hajót látott, ami a hamu tetején úszkált. Elképzelte magát a fedélzeten miközben a csillagok állásának segítségével navigált. Valahol a közelében Tía Callida a hintaszékében üldögélt-ami nagyon nyikorgott-és egy altatót énekelt. Már két éves koromban is tudtama különbséget a spanyol és az angol nyelv között, éppen ezért nagyon zavart voltam, mert Tía Callida valamilyen másikat használt. Minden teljesen rendben volt addig, amíg Anyu haza nem ért. Odaszaladt hozzám, s felemelt miközben azt ordította:
-Hogyan tehetted?-Azonban Tía Callida eltűnt. Emlékszem, hátranéztem Anyu válla felett, s láttam, hogy lángok nyaldossák a takarókat, amelyekben az előbb feküdtem. Csak évekkel később jöttem rá, hogy a kandallónkban aludtam. A legfurcsább azonban az, hogy nem bocsátották el Tía Callidát. A következő néhány évben többször is feltűnt.
Amikor Leo három éves volt, a hölgy engedte késekkel játszani.
-Korán meg kell tanulnod bánni a pengékkel,-Mondta.-ha az én hősöm akarsz lenni. Leo megpróbálta nem megölni magát, de olyan érzése volt, hogy Tía Callidát egyáltalán nem érdekelte, mi lesz a sorsa.
Amikor Leo négy éves volt, Tía talált neki egy csörgőkígyót az egyik közeli tehenészetnél. Adott a fiúnak egy botot, és arra bíztatta, hogy bökje meg az állatot.
-Hol van a bátorságod, kis hős? Mutasd meg, hogy a Sors nem hiába téged választott.-Leo belenézett a barnás szemekbe, miközben hallotta az állat csörgójének figyelmeztető hangját. Nem tudta rászánni magát, hogy megbökjön egy védtelen állatot. Nem tűnt igazságosnak. Az volt a szerencsém, hogy a kígyónak is ugyanez volt a véleménye egy ártalmatlan kisgyermek megharapásáról. Leo megesküdött volna, hogy úgy nézett a nőre, mintha elmebeteg lenne az ötlete. Aztán a kígyó eltűnt a fűben.
Amikor Tía Callida utoljára vigyázott rá, Leo öt éves volt. A hölgy egy csomag zsírkrétát, és egy ív papírt hozott neki. Egy piknikasztalnál ültek, a lakópark hátuljában levő pekándió fa alatt. Miközben Tía Callida a furcs énekeit dudorászta, Leo lerajzolta azt a hajót, amit a tűzben látott: színes vitorlákkal, egy sor evezővel, ívelt tattal, és félelmetes árboccsúccsal. Amikor már majdnem befejezte, és arra készült, hogy aláírja a nevét, ahogy az óvodában tanulta, egy hirtelen szélfuvallat felkapta a lapot és elrepítette. Leo sírni akart. Olyan sok időt töltött a kép megrajzolásával, azonban Tía Callida csak csalódottan csettintett.
-Ez még nem a te időd, kis hős. Valamikor majd eljutsz a küldetésedre. Majd rátalálsz a végzetedre, és a nehéz utad végre értelmet nyer majd. Addig azonban még sok bánatban lesz részed. Sajnálom, a hősöket azonban nem lehet másképp formálni. Most csiholj tüzet, oké? Melegítsd fel öreg csontjaimat.-Néhány perccel később kijött Anyu, és amint meglátott, felsikoltott félelmében. Tía Callida addigra már eltűnt, Leo azonban egy füstölgő tűz közepén ült. Az ív papír hamuvá égett. A kréták egy sokszínű, fortyogó masszává olvadtak össze. Leo kezei is lángoltak, és lassan keresztülégtek az asztalon. Évekkel az eset után is sokan gondolkoztak azon a lakóparkban élők közül, hogy hogyan véste bele valaki a tömör fába egy ötéves gyermek kéznyomait.
Teljesen biztos vagyok benne, hogy Tía Callida mindigis Héra volt. Akkor ezek szerint Héra mim is? Az Isteni Nagyanyám? A családom még zűrösebb, mint azt valaha gondoltam. Vajon Anya mit csinált volna, ha valaha a fülébe jutott volna az igazság?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése