Egész életét a Köd tanulmányozásával töltötte - annak a mágikus védőfalnak a tanulmányozásával, mely elfátyolozta a halandó világ szeme elől a görög isteneket és szörnyeket. De soha sem gondolt még úgy a Ködre, mint egy valódi fátyolra vagy függönyre.
Hogy is hívta Sadie - a Duat?
Annabeth elmerengett azon, milyen viszonyban lehet a Köd és a Duat, vagy hogy talán a kettő nem egy és ugyanaz-e. Annyi fátyolréteget látott, hogy úgy érezte, összenyomják - mintha egy terítőt több ezerszer egymásra hajtogattak volna.
Nem bízott magában annyira, hogy ha lábra állna, nem esne el. Pánikolj, és meg fogsz fulladni.
Sadie segítőkészen nyújtotta felé a kezét. Szemeiben együttérzés csillogott.
- Nézd, tudom, hogy ez így egy kicsit sok, de nem változott semmi. Még mindig az a kemény, vagány, hátizsákot lengető félisten vagy, aki voltál. Csak most már van egy aranyos kis késed is.
Annabeth érezte, hogy elvörösödik a feje. Általában ő szokott lelkesítő beszédet mondani.
- Aha. Persze, természetesen. - Elfogadta Sadie segítő kezét. - Menjünk, keressünk meg egy istent.
Láncos kerítés védte az épületet, de a lányok keresztülnyomakodtak egy résen és keresztülgázoltak a sárguló fűvel és betondarabokkal borított telken.
A varázslatos ragacs Annabeth szemén kezdett veszíteni hatásából. A világ egyre kevésbé tűnt a lány számára sokrétegűnek és kaleidoszkópszerűnek, de semmi baja nem volt ezzel. Nem volt szüksége mágikus látásra ahhoz, hogy tudja, a torony gonosz mágiával van tele.
Ilyen közel a vörös fény az ablakokban sokkal erősebben sugárzott. A furnérlemezek zörögtek. A téglafalak nyögtek. Hieroglifaszerű madarak és pálcikaemberek formálódtak a levegőben és lebegtek be. Még a graffitik is mintha vibráltak volna a falakon, mintha a szimbólumaik életre akarnának kelni.
Akármi is volt bent az épületben, az ereje rángatta Annabeth-t, mint ahogy Szörnyi tette még a metrón.
Ujjpercei kifehéredtek, miközben egyre erősebben szorította tőre markolatát, és ráeszmélt, hogy túl rövid és kicsi ahhoz, hogy túl nagy offenzív erőt lehessen kifejteni vele. De Annabeth ezért szerette a tőröket: nem esett szét a koncentrációja harc közben. Athéné egyik gyermekének sem szabad egy pengére támaszkodnia, ha az eszét is használhatja helyette. Intelligenciával lehet háborúkat nyerni, nem nyers erővel.
Sajnálatos módon Annabeth agya nem funkcionált épp megfelelően.
- Bárcsak tudnám mivel állunk szemben. - Motyogta az orra alatt Annabeth, miközben az épület felé osontak. - Szeretnék némi kutatást végezni először... Fel kéne vérteznem magam tudással.
Sadie felmordult.
- Olyan, mintha a bátyámat hallanám.Mondd már meg, a szörnyek milyen gyakran hagynak időt arra, hogy egy kicsit utánuk keress a Google-ön?
- Soha. - Ismerte be Annabeth.
- Látod, már rá is jöttél. Carter... ő imád órákat tölteni a könyvtárban, hogy mindent elolvasson azokról a démonokról, melyekbe esetleg belefuthatunk útjaink során, kijegyzeteleni a fontosabb részeket, majd kártyákat írni róluk, hogy be tudjam magolni őket. Sajnos, amikor a démonok ténylegesen támadnak, azt minden figyelmeztetés nélkül teszik, és nem vacakolnak azzal, hogy ismertessék, kik is ők.
- Akkor, mi a te általános harci terved?
- Törj előre. - Válaszolta Sadie. - Gondolkodj harc közben. Amikor szükséges, robbantsd az ellenfeled aprócska cafatokra.
- Remek. Teljesen jól beleillesz a baráti körömbe.
- Ezt bóknak veszem. Ahhoz az ajtóhoz mit szólsz?
Néhány lépcső vezetett egy alagsori bejárathoz előttük. Néhány deszkát szögeltek keresztben az ajtó elé hanyagul, hogy jelezzék, ne menjen be oda senki, de az ajtó maga egy kicsit nyitva volt.
Annabeth éppen javasolni akarta, hogy nézzenek kicsit körül először. Nem bízott egy ilyen egyszerűnek tűnő bejáratban, ám Sadie nem várt rá. A fiatal mágus leszökdelt a lépcsőkön, majd becsusszant a nyíláson. Annabeth egyetlen lehetősége az volt, hogy követi.
Ahogy végül kiderült, ha bármelyik másik ajtón jöttek volna be, a haláluk biztos. Az épület teljes belső tere olyan volt, mint egy barlangszerű héj, 30 emelet magas, benne téglák, csövek, deszkák és egyéb hulladékok örvénye, melybe görög betűk, hieroglifák és vöröses energia felhői vegyültek. A jelenet egyszerre volt félelmetes és lenyűgöző - mintha egy tornádót ejtettek volna fogságba, világították volna ki, és tették volna közszemlére.
Mivel azonban az alagsoron át érkeztek, Sadie-t és Annabeth-t megvédte egy keskeny lépcsőház - egyfajta árok a betonban. Ha a földszinten jöttek volna be, cafatokra tépte volna őket a tornádó.
Miközben Annabeth figyelte, egy megcsavarodott acélgerenda süvített keresztül a levegőn egy versenyautó sebességével. Tucatnyi tégla repkedett, mint egy halraj. Egy tűzvörös hieroglifa ütközött egy furnérlemezbe, és lemez olyan gyorsan gyulladt meg, mint egy papír zsebkendő.
- Ott fent. - Suttogta Sadie.
Az épület tetejére mutatott, ahol a 30. emelet egy része még épen állt - egy vékony palló, ami benyúlik az alatta tekergő üresség fölé. Nehezen lehetett keresztüllátni a vöröses forgatagon, de Annabeth ki tudta venni egy testes, emberi alakot, aki a pallón állt, karjait kitárva, mintha köszöntené a vihart.
- Mi a fenét csinál? - Kérdezte Sadie suttogva.
Annnabeth meghökkent, amikor néhány rézcső csak pár centivel a feje felett húzott el. A lány belebámult a hulladékforgatagba és lassan mintákat kezdett kivenni, mint ahogy azt a Duat-tal is tette: néhány szög és deszka egymással összekapcsolódott, hogy egy keretet alkossanak, egy tucat tégla, mintha csak Legók lennének, összeállt egy boltívvé.
- Épít valamit. - Jött rá Annabeth.
- Mégis mit, egy katasztrófát? - Kérdezett vissza Sadie. - Ez a hely a Káosz Birodalmára emlékeztet engem. És, hidd el nekem, az nem valami gyönyörű üdülési úticél.
Annabeth felnézett. Elgondolkodott rajta, vajon a Káosz ugyanazt jelenti-e az egyiptomiaknak, mint a görögöknek. Annabeth-nek megvolt a maga közeli élménye a Káosszal, és ha Sadie is volt már hasonló helyzetben... hát, akkor a mágus még keményebb, mint hitte.
- A vihar nem teljesen össze-vissza. - Motyogta Annabeth. - Látod azt ott? Meg ott? Az építőanyagok darabkái összeállnak, és valamiféle struktúrát hoznak létre az épületen belül.
Sadie felvonta a szemöldökét.
- Nekem úgy tűnik, mintha a téglák egy turmixgépben lennének.
Annabeth nem volt biztos benne, hogy tudná ezt elmagyarázni, de elég sok ideje tanulmányozta már az építészetet és a gépészetet ahhoz, hogy felismerje a részleteket. Réz csövek kapcsolódtak egybe mint artériák és vénák egy körkörös rendszerben. Régi faldarabok szövődtek egymásba, mint egy óriási Puzzle darabkái. Rendszeres időközönként újabb alapanyagok váltak ki a falakból, és csatlakoztak az örvényhez.
- Folyamatosan gyengíti az épületet. - Mondta. - Nem tudom, a külső falak meddig fogják még bírni a terhelést.
Sadie halkan káromkodott.
- Kérlek mondd, hogy nem egy piramist épít. Bármit, csak azt ne.
Annabeth egy pillanatra elmerengett azon, hogy egy egyiptomi mágus miért utálhatja a piramisokat, de aztán megrázta inkább a fejét.
- Ha már találgatnom kell, azt mondom, valamiféle kúpos épület lesz. De csak egy módon mehetünk biztosra.
- Ha megkérdezzük az építészt.
Sadie a 30. emeletből megmaradt pallót kezdte bámulni.
A pallón álló ember nem mozdult, de Annabeth fogadni mert volna, hogy magasabb lett. Vörös fény keringett körülötte. A sziluettjét nézve olybá tűnt, mintha egy magas, szögletes cilindert viselne, á la Abe Lincoln.
Sadie megigazgatta a vállán zsákját.
- Ha az ott fent a mi titokzatos istenünk, akkor hol van a...
Ezzel a végszóval egy három hangból álló vonyítás vágott keresztül a zajokon. Az épület ellentétes oldalán kivágódtak a fém ajtószárnyak, és Szörnyi berontott.
Sajnálatos módon a szörnynek már megvolt mind a három feje - farkas, oroszlán és kutya. Spirálos héján görög és egyiptomi írások fénylettek. A repkedő szemetet teljesen figyelmen kívül hagyva, a szörny beljebb mászott hat mellső lábán, majd a levegőbe ugrott. A vihar felfelé szállította, és Szörnyi keresztülrepült a káoszon.
- A mesteréhez igyekszik. - Mondta Annabeth. - Meg kell állítanunk.
- Aranyos. - Morogta Sadie. - Ez nagyon ki fog meríteni.
- Mi fog?
Sadie felemelte a botját.
- N'dah. - Ezzel egy aranyló hieroglifa jelent meg a fejük felett:
És hirtelen egy fényburok vette őket körül.
Annabeth hirtelen éles fájdalmat érzett gerincében. Egyszer már zárták be egy ehhez hasonló védőbuborékba, amikor ő, Percy és Glover mágikus gyöngyöket használtak ahhoz, hogy kijussanak az Alvilágból. Az élmény meglehetősen... klausztrofóbiás volt.
- Ez meg fog minket védeni a vihartól? - Kérdezte.
- Remélhetőleg. - Sadie arcán izzadtság csurgott le. - Na, gyerünk.
Sadie vezette fel őket a lépcsőn.
A pajzsuk azon nyomban működésbe lépett. Egy repülő konyhapultnak le kellett volna fejeznie őket, azonban szétmorzsolódott Sadie védőburkának csapódva. Márványdarabok pattantak le róla ártalmatlanul.
- Briliáns. - Mondta Sadie. - Most, fogd meg a botom, amíg én madárrá változom.
- Várj. Mi?!
Sadie a szemét forgatta.
- Harc közben gondolkodunk, emlékszel? Felrepülök oda, és megállítom azt a szörnyet. Te megpróbálod elvonni az isten figyelmét... akárki is legyen. Vond magadra a figyelmét.
- Rendben, de én nem vagyok mágus. Nem tudok varázsolni.
- A védőbuborék ki fog még tartani néhány percig, már amíg a kezedben van a botom.
- És veled mi lesz? Ha nem tartózkodsz a védelmen belül...
- Van egy ötletem. Talán még működni is fog.
Sadie kihalászott valamit a táskájából - egy apró állatszobrocskát. Erősen rámarkolt, és elkezdett alakot váltani.
Annabeth látott már embereket állattá változni, de még mindig megkövülten figyelte. Sadie a mérete tizedére zsugorodott. Az orra meghosszabbodott, csőrré vált. A haja, a ruhái és a csomagja ráolvadtak bőrére, majd tollakká szilárdultak. Egy kis termetű ragadozómadárrá vált - egy kányává talán - kék szemei most gyönyörű aranyszínűek. Az apró szobrot karmai közt tartva Sadie kitárta szárnyait, és belevetette magát a viharba.
