Leo kutakodni kezdett valamiféle kapcsoló után, amivel esetleg hatástalaníthatná a hálót, azonban nem látott semmit. Egy pillanatra bepánikolt. Nyssa azt mondta sok sok ilyen csapda van az erdőben, és még többet szándékoznak kitenni. Mi van ha a sárkány már belesétált valamelyik másikba? Hogyan tudnám megtalálni egy éjszaka alatt az összeset? Leo folytatta a keresgélést, azonban nem vett észre semmiféle kapcsolót. Nem volt ott nagy piros gomb kikapcsolás felirattal. Azonban Leo továbbra is úgy gondolta, kell hogy legyen megoldás. Leo kezdett kétségbeesni-aztán meghallotta a hangot. Inkább egyfajta remegés volt, amit inkább a zsigereiben érzett, mint hallott. A frászt hozta rá, azonban a fiú csak folytatta a csapda tanulmányozását. Biztos távol van még. Errefelé közeledik azonban. Sietnem kell. Aztán Leo hallott valami horkantás szerűséget, ami nagyban emlékeztette arra, amikor a gőz nekipréselődik a fémtartály falának. A fiú nyakán fölfelé meredeztek a szőrszálak. Aztán nagyon-nagyon lassan Leo megfordult. A gödör széléről, ötven lábnyira a fiútól két vöröslő szem bámult felé. A teremtmény csillogott a holdfényben. El sem hiszem, hogy valami ilyen nagy annyira gyorsan mögém tudott lopódzni. Túl késő azonban-már biztos észrevette a tüzet. Leo hagyta, hogy a tűz kialudjon a tenyerében, hiszen a sárkányt még így is ki tudta venni a holdfényben. A fejétől a farkáig hatvan láb hosszú volt, a teste összeforrasztott bronzlapokból állt. A karmai henteskés méretűek voltak, szájában pedig több száz tőrőkhöz hasonlatos fog sorakozott. Orrlyukaiból füst szivárgott. A morgása erősen emlékeztetett arra hangra, amikor a láncfűrész átvágja a fadarabot. Könnyűszerrel kettéharaphatta vagy kilapíthatta volna Leo-t. Ez volt a leggyönyörűbb dolog, amit Leo valaha látott, leszámítva egy dolgot, ami teljesen tönkretette a fiú terveit.
-Nincsenek szárnyaid.-Mondta Leo. A sárkány morgása abbamardt, majd felemelte a fejét, mintha azt mondaná: Miért nem futsz el előlem félelmedben sikoltozva?-Hé, semmi bajom veled.-Folytatta Leo.-Lenyűgöző vagy! Jó Istenek, ki csinált téged? Hidraulikus vagy, vagy esetleg nukleáris energiával működsz? Azonban ha én terveztelek volna, egyértelműen csináltam volna rád szárnyakat. Milyen az a sárkány, aminek nincs szárnya? Talán túl súlyos vagy ahhoz, hogy repülni tudj?-A sárkány megint morgott, azonban mostmár egy kicsit zavartabban. Azt hittem, hogy gondolkozás nélkül megpróbál majd eltaposni. Ez a beszélgetés nem volt része a tervemnek. A sárkány lépett egyet előre, mire Leo elkiáltotta magát:
-NE!-A sárkány megint mordult egyet.-Ez egy csapda, bronz-agy.-Magyarázta Leo.-Ők el akarnak kapni téged.-A sárkány kitátotta a száját, majd tüzet kezdett okádni. A fehér, meleg lángok fala vette körül Leo-t. Ez sokkal több és erősebb tűz volt, min amit a fiú valaha is megidézett. Úgy érzem, mintha egy nagy, erős, forró ló vágtázott volna keresztül rajtam. A fiú bár egy kicsit megremegett, talpon maradt. Amikor elhaltak a lángok, Leo teljesen jól érezte magát. Még a ruháinak sem esett baja, amiért a fiú nagyon hálás volt. Imádom a kabátom, és ha esetleg gatya nélkül kellett volna visszamennem a Táborba, az elég...kínos lett volna. A sárkány Leo-t bámulta. Az arca nem változott, mert bronzból volt, azonban Leo megértette, mit akart mondani a sárkány: Miért nem lett belőle ropogós kis rágcsáló? Egy szikra pattant ki a bonyolult szerkezet nyakából, mintha zárlatot kapott volna.
-Nem tudsz megégetni.-Mondta Leo, miközben megpróbált fennsőbbségesnek és nyugodtnak hatni. Soha nem volt kutyája, azonban úgy érezte, a sárkányhoz is hasonló módon kell beszélnie, mint egy kutyához.-Maradj nyugton. Ne gyere közelebb. Nem akarom, hogy elkapjanak. Tudod, ők úgy gondolják, hogy valami baj van veled, és ezért tönkre akanak tenni. Azonban nem kell nekik hinned. Meg tudlak javítani, ha közelebb engedsz magadhoz...-A sárkány megnyikordult, felüvöltött, majd előrevetette magát. A csapda kinyílt. A kráter talaja kitört olyan hangot hallatva, mint amikor több ezer konzervdoboz ütődik egymásnak egyszerre. Sár és levelek röpködtek mindenfelé. Leo lába alól eltűnt a föld, majd fejjel lefelé fordult, utána pedig a fiú nyakig Tabasco szósz és motorolaj keverékében találta magát. Leo beszorult a tartály és a sárkány közé, mivel a háló mindkettejükre rácsavarodott. A sárkány tüzet fújt minden irányba, amivel megvilágította az eget, és lángra lobbantotta a körülöttük levő fákat. Olaj és Tabasco szósz terítette be mindkettejüket. Egyáltalán nem okozott fájdalmat, azonban az íze szörnyű volt Leo szerint.
2014. május 22., csütörtök
2014. május 20., kedd
12. fejezet I. rész
Az erdő egyik helyhez sem volt fogható, amit Leo valaha is látott. A fiú egy észak-houstoni lakóparkban nőtt fel. Akkoriban a legtermészetközelibb élményei azok voltak, amikor Tía Callida ahhoz a csörgőkígyóhoz vitte a tehenek legelőjén, illetve amikor egyszer véletlenül meglátta Rosa nagynénikéjét hálóingben. Aztán elküldték a Wilderness Iskolába. Az a suli azonban a sivatag közepén volt. Nem voltak ott fák olyan gyökerekkel, amikbe folyton folyvást belebotolt. Nem voltak patakok, amikbe beleeshetett. Nem voltak ágak, amik sötét, félelmetes, hátborzongató árnyékokat vetettek, s amiken baglyok ültek, amik őt lesték nagy szemeikkel. Ez volt az Alkonyat Zónája. Addig botladozott, amíg megbizonyosodott arról, hogy senki sem láthatja a Kabinoktól, aztán megidézett egy kis tüzet. Lángok táncolták körül az ujjbegyeit éppen elég fényt adva ahhoz, hogy lássa azt, ami előtte van. Öt éves kora óta nem idézett elő tartósabb tüzet a testén, amikor is Anyukája megtalálta a piknikaztalnál ülve. Anya halála óta egyáltalán nem idéztem tüzet. Még emiatt a kis tűz miatt is bűnösnek érzem magam. Leo folytatta útját, s közben egy sárkányra utaló nyomokat keresett: óriási lábnyomokat, kidőlt fákat, esetleg egy leégett erdőrészt. Valami, ami olyan hatalmas, nem lopakodhat csak úgy az erdőben, hogy semmiféle nyomot nem hagy maga után! Azonban semmit sem látok. A fiú egyszer látott egy árnyat, ami vagy medve volt, vagy farkas, azonban a teremtmény távol tartotta magát a tűztől, s Leo ezt egyáltalán nem bánta. Aztán egy tisztás hátuljában Leo meglátta az első csapdát. Száz láb széles kráter volt sziklákkal körbevéve. El kell ismerni, nagyon találékony. A gödör közepén egy medence méretű fém tartály állt, benne pedig habzó, sötét folyadék, Tabasco szósz és motorolaj keveréke. Egy emelvényen a tartály fölé függesztve egy ventilátor állt, ami körbe-körbe forogva szétfújta a szagot. Ezek szerint a fém sárkányok képesek érzékelni a szagokat. A tartály azonban védtelennek tűnt. Leo közelebbről is megnézte az építményt, s a tűz illetve a Hold halovány fényénél ki tudta venni, hogy az egész kráter köré dróthálót fektettek. Lehet, hogy az, hogy látom, nem a legmegfelelőbb szó erre. Inkább érzem, mintha a mechanikus szerkezetek hőt bocsátanának ki, amit én azon nyomban érzékelnék. Hat nagy bronz lemez állt kifelé a tartály tetejéből. Nyomásérzékelők talán? Ezek szerint amint a sárkány ráhajol az egyikre, a háló körécsavarodik, és voilá-egy csomagolt szörnyeteg kipipálva. Leo még közelebb ment, majd megmozgatta az egyik bronzlemezt. Nem történt semmi, pontosan úgy, ahogy számítottam. Be kellett állítaniuk az érzékelőket arra, hogy valami nagyon nehéz fog jönni, mert különben sokmindent elkapnának, például kisállatokat, embereket, vagy esetleg kisebb szörnyeket. Semmi kétségem afelől, hogy ebben az erdőben semmi olyan dolog sincs, ami nehezebb lenne egy bronz-sárkánynál. Legalábbis nagyon remélem, hogy nincs nehezebb. Leo lement a kráter aljába. A kigőzölgés annyira elviselhetetlen volt, hogy Leo-nak könnyezni kezdett a szeme. Emlékszem, egyszer Tía Callida (Héra, nem tökmindegy?) chop jalapenos-t csinált nekem, s az ital a szemembe került. Nagyon fájt, ő azonban csak annyit mondott: "Ki kell hogy bírd, kicsi hős. Az Aztékok anyád szülőföldjéről úgy büntették meg a gyerekeiket ha rosszak voltak, hogy egy olyan tűz fölé tartották őket, amibe előtte chilipaprikákat tettek. Nagyon sok hőst neveltek fel ilyenformán." Teljesen pszihopata volt az a nő. Nagyon örülök annak, hogy én is részese lehetek annak a küldetésnek, ami a kiszabadításodra igyekszik. Tía Callida biztos imádná ezt a kádat, hiszen ez egy fokkal még a chop jalapenos-nál is rosszabb.
11. fejezet IV. rész
Leo hezitált, mielőtt belépett volna az erdőbe. Odabent teljes sötétség volt, s időnként baglyok huhogása hallatszott, illetve valamiféle sziszegés a távolból, mintha kígyók gyűltek volna kórusba. Leo visszaemlékezett arra, amit Will Solace mondott neki: "Senki sem mehet be egyedül az erdőbe, pláne nem fegyvertelenül." Nekem azonban semmim sincs: nincs sem kardom, sem zseblámpám, de még segítségem sem. Leo hátrafordult, és végignézett a fénylő kabinokon. Visszafordulhatnék, s megmondhatnám mindenkinek, hogy csak vicceltem. Hmm. Akkor Nyssa menne helyettem a küldetésre, s én megtanulnám, hogy hogyan legyek része a Héphaisztosz Kabinnak. Vajon mennyi idő kellene ahhoz, hogy én is olyan levert legyek egész álló nap, mint ők? "Senki sem állíthat meg abban, hogy összetörjem a lelked." Mondta egyszer az alvó hölgy Leo-nak. "Emlékezz erre a napra, kis hős, majd amikor arra fognak kérni, hogy szállj szembe velem."
-Hidd el, Hölgyem,-Motyogta Leo.-hogy még mindig emlékszem arra a napra. Akárki is legyél, be fogok mosni neked az arcodba, méghozzá Leo-stílusban.-A fiú vett egy mély levegőt, majd belépett az erdőbe.
-Hidd el, Hölgyem,-Motyogta Leo.-hogy még mindig emlékszem arra a napra. Akárki is legyél, be fogok mosni neked az arcodba, méghozzá Leo-stílusban.-A fiú vett egy mély levegőt, majd belépett az erdőbe.
2014. május 14., szerda
11. fejezet III. rész
Leo megborzongott, amikor a rájött, hogy a nő tényleg alszik. A fátyol mögött szemei csukva voltak. A legfurcsább azonban az volt, hogy a ruhája nem szövetből készült, hanem földből, ami folyamatosan a teste körül kavargott. Sápadt arcát vékony homokrétegből készült fátyol takarta. Olyan érzésem volt, mintha éppen akkor kelt volna ki a sírból. Leo tudta, hogy nagyon jó, hogy a hölgy még alszik, mert ha felébredne, az szörnyűséges dolgokhoz vezetne, és minden sokkal rosszabb lenne, mint amilyen most.
-Még nem tudlak elpusztítani.-Suttogta a nő.-A Sors még nem engedi, de anyád kívül esik a védelmükön, illetve azt sem gátolják meg, hogy szétzúzzam a lelked. Emlékezz vissza erre az estére, kis hős, amikor majd arra kérnek, hogy engem akadályozz.
-Hagyd békén az Anyukámat!-Félelem tolult Leo lelkébe, amikor a nő előrefelé indult. Mozgása inkább egy lavináéra emlékeztetett, mint egy emberére, mintha csak egy sötét földtömeglenne, aki a fiú felé dől.
-Hogyan fogsz megállítani?-Suttogta a nő, miközben keresztülment az asztalon, minden egyes testrésze külön-külön, majd újra felvette eredeti alakját. Leo felé tartott, és a fiú tudta, hogy rajta is keresztül tudna menni. Ő volt az utolsó akadály a nő és az Anyukája között. Hirtelen lángra lobbantak kezei. A nő egy álmos mosollyal nyugtázta ezt a megmozdulását, mintha már nyert volna. Leo elkiátotta magát elszántságában. A látása vörösbe fordult. Lángok söpörtek végig a föld-asszonyon, a falakon, a bútorokon és a bezárt ajtókon. Aztán Leo elvesztette az eszméletét. Amikor felébredt, a kórházban találta magát. A nővérke próbált kedves lenni vele. Elmondta, hogy tűz ütött ki a raktárban, és hogy az Anyukájának nem sikerült kijutnia. A nővérke azt is mondta, hogy sajnálja, azonban Leo üresnek érezte magát. Elvesztette az irányítást és bekövetkezett az, amitől Anyukája óva intette. Anyu halála az én hibám. Hamarosan a rendőrség is megérkezett, és ők nem voltak kedvesek. A tűz ugyanis, mint mondták, a pihenőben kezdődött, pontosan ott, ahol Leo volt. A fiú valami csoda folytán megmenekült, de milyen fiú az, aki bezárja az Anyukája dolgozójának az ajtaját, úgy, hogy tudja, hogy bent van, majd gyújt tüzet? Később a lakóparkban a szomszédok elmondták a rendőrségnek, hogy milyen furcsa gyerek az a Leo. Meséltek nekik többek között a piknikasztalról, illetve a beleégett kéznyomokról, és azt hajtogatták, hogy mindig is tudták, hogy valami nincs renben Espernza Valdez fiával. A rokonai nem engedték be Leo-t a házukba, Rosa Nagynénije pedig ráüvöltött a fiúra, hogy "DIABLO!" , aztán pedig üvöltözni kezdett a szociális munkásokkal, hogy vigyék Leo-t a szeme elől. Tehát Leo bekerült az első nevelőotthonába. Néhány nap múlva elszaladt onnan. Néhány nevelőotthonban tovább maradt, mint a többiben. Olyankor sokat viccelődött, kialakított néhány gyerekkel baráti viszonyt,és azt játszotta, hogy semmi problémája sincs, de előbb vagy utóbb mindig elmenekült. Ez volt az egyetlen dolog, ami enyhítette Leo fájdalmát: az az érzés, hogy folyamatosan mozgásban van, s közben egyre távolabb kerül a leégett raktár hamvaitól. Megígértem magamnak, hogy soha többé nem játszom a tűzzel. Utána sokáig nem gondolkoztam sem Tía Callidán, sem azon az alvó hölgyön, földbe bugyolálva. A fiú már majdnem az erdőnél járt, amikor fejében meghallotta Tía Callida hangját: Nem a te hibád volt, kis hős. Az ellenségünk ébredezik. Itt az ideje, hogy felhagyj a futással.
-Héra.-Motyogta Leo.-Valójában nem is vagy itt, ugye? Valahol egy ketrecben kuksolsz.-Válasz nem érkezett. Azonban Leo legalább egy dolgot megértett: Héra egész életében figyelte. Valahonnan tudta, hogy egyszer szüksége lesz rám. Talán a Sors, amit annyiszor emlegetett, talán tudta a jövőt. Leo nem volt biztos benne. Azt azonban tudom, hogy el kell mennem erre a küldetésre. Jason próféciája figyelmeztetett minket, hogy óvakodjunk a földtől. Ennek valószínűleg köze van ahhoz az alvó hölgyhöz az üzletben. Meg fogod találni a végzeted. Ezt ígérgette nekem Tía Callida. Egyszer majd minden értelmet nyer számodra. Talán hamarosan megértem, hogy miért álmodtam olyan sokszor azzal a repülő hajóval. Vagy lehet, hogy hamarosan megismerem végre Apám. Vagy lehet, hogy hamarosan esélyem nyílik majd megbosszulni Anyu halálát. De először az aktuális problémával foglalkozom. Megígértem, hogy kerítek Jasonnek légi fuvart. Nem a repülő hajó lesz a megfelelő-nincs elég időm megépíteni egy olyan bonyolult szerkezetet. Gyorsabb megoldásra van szükségem. Egész pontosan egy sárkány kell nekem.
-Még nem tudlak elpusztítani.-Suttogta a nő.-A Sors még nem engedi, de anyád kívül esik a védelmükön, illetve azt sem gátolják meg, hogy szétzúzzam a lelked. Emlékezz vissza erre az estére, kis hős, amikor majd arra kérnek, hogy engem akadályozz.
-Hagyd békén az Anyukámat!-Félelem tolult Leo lelkébe, amikor a nő előrefelé indult. Mozgása inkább egy lavináéra emlékeztetett, mint egy emberére, mintha csak egy sötét földtömeglenne, aki a fiú felé dől.
-Hogyan fogsz megállítani?-Suttogta a nő, miközben keresztülment az asztalon, minden egyes testrésze külön-külön, majd újra felvette eredeti alakját. Leo felé tartott, és a fiú tudta, hogy rajta is keresztül tudna menni. Ő volt az utolsó akadály a nő és az Anyukája között. Hirtelen lángra lobbantak kezei. A nő egy álmos mosollyal nyugtázta ezt a megmozdulását, mintha már nyert volna. Leo elkiátotta magát elszántságában. A látása vörösbe fordult. Lángok söpörtek végig a föld-asszonyon, a falakon, a bútorokon és a bezárt ajtókon. Aztán Leo elvesztette az eszméletét. Amikor felébredt, a kórházban találta magát. A nővérke próbált kedves lenni vele. Elmondta, hogy tűz ütött ki a raktárban, és hogy az Anyukájának nem sikerült kijutnia. A nővérke azt is mondta, hogy sajnálja, azonban Leo üresnek érezte magát. Elvesztette az irányítást és bekövetkezett az, amitől Anyukája óva intette. Anyu halála az én hibám. Hamarosan a rendőrség is megérkezett, és ők nem voltak kedvesek. A tűz ugyanis, mint mondták, a pihenőben kezdődött, pontosan ott, ahol Leo volt. A fiú valami csoda folytán megmenekült, de milyen fiú az, aki bezárja az Anyukája dolgozójának az ajtaját, úgy, hogy tudja, hogy bent van, majd gyújt tüzet? Később a lakóparkban a szomszédok elmondták a rendőrségnek, hogy milyen furcsa gyerek az a Leo. Meséltek nekik többek között a piknikasztalról, illetve a beleégett kéznyomokról, és azt hajtogatták, hogy mindig is tudták, hogy valami nincs renben Espernza Valdez fiával. A rokonai nem engedték be Leo-t a házukba, Rosa Nagynénije pedig ráüvöltött a fiúra, hogy "DIABLO!" , aztán pedig üvöltözni kezdett a szociális munkásokkal, hogy vigyék Leo-t a szeme elől. Tehát Leo bekerült az első nevelőotthonába. Néhány nap múlva elszaladt onnan. Néhány nevelőotthonban tovább maradt, mint a többiben. Olyankor sokat viccelődött, kialakított néhány gyerekkel baráti viszonyt,és azt játszotta, hogy semmi problémája sincs, de előbb vagy utóbb mindig elmenekült. Ez volt az egyetlen dolog, ami enyhítette Leo fájdalmát: az az érzés, hogy folyamatosan mozgásban van, s közben egyre távolabb kerül a leégett raktár hamvaitól. Megígértem magamnak, hogy soha többé nem játszom a tűzzel. Utána sokáig nem gondolkoztam sem Tía Callidán, sem azon az alvó hölgyön, földbe bugyolálva. A fiú már majdnem az erdőnél járt, amikor fejében meghallotta Tía Callida hangját: Nem a te hibád volt, kis hős. Az ellenségünk ébredezik. Itt az ideje, hogy felhagyj a futással.
-Héra.-Motyogta Leo.-Valójában nem is vagy itt, ugye? Valahol egy ketrecben kuksolsz.-Válasz nem érkezett. Azonban Leo legalább egy dolgot megértett: Héra egész életében figyelte. Valahonnan tudta, hogy egyszer szüksége lesz rám. Talán a Sors, amit annyiszor emlegetett, talán tudta a jövőt. Leo nem volt biztos benne. Azt azonban tudom, hogy el kell mennem erre a küldetésre. Jason próféciája figyelmeztetett minket, hogy óvakodjunk a földtől. Ennek valószínűleg köze van ahhoz az alvó hölgyhöz az üzletben. Meg fogod találni a végzeted. Ezt ígérgette nekem Tía Callida. Egyszer majd minden értelmet nyer számodra. Talán hamarosan megértem, hogy miért álmodtam olyan sokszor azzal a repülő hajóval. Vagy lehet, hogy hamarosan megismerem végre Apám. Vagy lehet, hogy hamarosan esélyem nyílik majd megbosszulni Anyu halálát. De először az aktuális problémával foglalkozom. Megígértem, hogy kerítek Jasonnek légi fuvart. Nem a repülő hajó lesz a megfelelő-nincs elég időm megépíteni egy olyan bonyolult szerkezetet. Gyorsabb megoldásra van szükségem. Egész pontosan egy sárkány kell nekem.
2014. május 12., hétfő
11. fejezet II. rész
Az utolsó találkozásuk után Anya bevitt a házba, és hosszasan elbeszélgetett velem. Emlékezett vissza Leo. Olyan kicsi voltam, hogy sok mindent nem fogtam fel belőle.
-Nem jöhet vissza többé.-Mondta Anyukám. Gyönyörű arca volt, kedves, mosolygós szemekkel, haja pedig fekete csigákban hullott alá. Idősebbnek tűnt a koránál nehéz munkája miatt. A szeme alatti karikák általában sötétek és mélyek voltak. Kezei bőrkeményedésekkel voltak tele. Ő volt az első a családjában, aki diplomát szerzett, méghozzá gépészmérnökit. Mindenfélét tudott tervezni, megjavítani, vagy építeni. Azonban senki sem bérelte fel. Semelyik vállalat nem vette komolyan, így egy gépműhelyben kötött ki, ahol épp annyi pénzt keresett, hogy fiával együtt meg tudjon élni. Mindig gépolaj-szaga volt, és amikor beszélt, folyamatosan váltogatta a spanyol és az angol nyelvet, mintha csak eszközök lennének, amiket használnia kell. Évekig tartott, még Leo rájött, hogy nem mindenki úgy beszél, mint az Anyja. Morze-kódra is megtanította a fiát, játékképpen. Különböző, egyszerű üzeneteket kopogtak egymásnak, mint: Szeretlek., vagy: Jól vagy?
-Nem érdekel, mit mond Tía Callida.-Mondta nekem Anyu.-Nem hiszek sem a végzetben, sem a Sorsban. Te még túl fiatal vagy hozzájuk amúgyis. Még mindig az én kisbabám vagy.-Megfogta Leo kezét, és égésnyomok után kutatott rajtuk, természetesen azonban nem talált egyet sem.-Leo, figyelj most jól rám. A tűz csak egy eszköz, mint a többi, azonban veszélyesebb a legtöbbnél. Nem ismered a határaidat. Kérlek, ígérd meg nekem: nem játszol többet a tűzzel, amíg meg nem ismered az Apád. Egy nap, mijo, találkozni fogsz vele. Ő majd mindent el fog magyarázni neked.-Leo azóta hallgatta ezt a mondatot, amióta az eszét tudja. Egy nap majd megismerem Apámat. Anyu soha egyetlen kérdésemre sem válaszolt vele kapcsolatban. Leo soha nem látta az Apját, sőt, még csak képet sem látott róla, azonban Anyukája mindig úgy beszélt róla, mintha csak leugrott volna a boltba, és hamarosan majd úgyis visszajönne. Leo megpróbált hinni neki. Egy nap, majd minden értelmet nyer. A következő néhány évben boldogok voltunk Anyuval. Majdnem teljesen el is feledkeztem Tía Callidáról. Persze még mindig álmodtam a repülő hajóról, azonban a többi esemény mintha tényleg csak álom lett volna. Aztán minden megváltozott, amikor nyolc éves lettem. Akkorra már minden egyes szabad percemet a gépműhelyben töltöttem Anyuval. Jobban tudtam addigra mérni és számolni, mint a legtöbb felnőtt. Megtanultam 3D-ben gondolkodni és megoldani mechanikai problémákat fejben, mint ahogy Anyu is csinálta. Egyik este sokáig lent maradtak, mert Leo Anyukája egy fúró tervén dolgozott, amit azt remélte, szabadalmaztatni tud majd. Ha el tudta volna adni a prototípust, talán megváltozott volna az életük. Talán tényleg elért volna akkor egy igazi áttörést. Ahogy dolgozott, Leo különböző szerszámokat adogatott neki, és közben vicceket mesélt, hogy továbbra is tartsa Anyjában a lelket. Imádtam, amikor megnevettettem. Anyukám olyankor mindig azt mondta: "Aukád biztos nagyon büszke lenne rád, mijo. Hamarosan meg fogod őt ismerni, semmi kétségem felőle." Leo Anyukájának dolgozószobája az üzlet hátuljában volt. Leo-t mindig kirákirázta tőle a hideg, amikor este voltak ott, mert addigra már csak ők voltak az üzletben. Minden hang végigvisszhangzott a sötét raktáron, bár Leo addig nem bánta, amíg együtt volt bent az Anyukájával. Ilyenkor még ha el is kalandozott Leo a raktárban, Morze-kóddal tudták tartani egymással a kapcsolatot. Amikor el akartak menni, végig kellett menniük a teljes üzleten, a pihenőszobán, hogy kijuthassanak a parkolóba, s folyamatosan zárniuk kellett maguk után az ajtókat. Azon az estén, miután befejezték, amikor elértek a pihenőszobába, Leo Anyukája észrevette, hogy a műhelyében hagyta a kulcsait.
-Ez vicces, mijo.-Leo Anyukája elmosolyodott.-Úgy emlékszem, hogy nálam voltak. Na, mindegy. Várj itt, mijo. Egy perc múlva visszatérek.-Még egyszer rámmosolygott-az volt az utolsó mosoly, amit kaptam tőle-majd visszament a raktárba. Még csak pár szívdobbanásnyi idő telt el, amikor a külső ajtó kínyílt, a belső ajtó pedig bezárult.
-Anyu?-Leo fülében dübörgött a vér. Valami összeütközött a belső ajtóval a túloldalról.
-Anyu!-Akármilyen erősen nyomta is Leo, az ajtó nem nyílt ki.-Anyu!-Leo kétségbeesett üzenetet kopogott az ajtón: Jól vagy?
-Nem hall téged.-Mondta egy hang. Leo megfordult, és szembetalálta magát egy furcsa hölggyel. Először azt hittem, Tía Callida az. Ugyanúgy sötét köpenybe burkolódzott, azonba arcát fekete fátyol takarta.
-Tía?-Kérdezte Leo. A nő kuncogott egyet, mintha csak félig lenne ébren.
-Nem a védelmeződ vagyok.Csupán nagyon távoli rokonod vagyok.
-Mit...Mit akarsz? Mi történt Anyuval?
-Ah...Hűséges vagy az Anyukádhoz. Milyen aranyos. De, tudod, nekem is vannak gyerekeim...és megértem, hogy egy nap majd ellenük kell harcolnod. Amikor megpróbálnak majd felébreszteni, te akadályozni fogod őket. Én azonban ezt nem engedhetem.
-Nem ismerlek. Nem akarok senki ellen harcolni.-A nő úgy suttogott, mintha félálomban lenne.
-Okos döntés...
-Nem jöhet vissza többé.-Mondta Anyukám. Gyönyörű arca volt, kedves, mosolygós szemekkel, haja pedig fekete csigákban hullott alá. Idősebbnek tűnt a koránál nehéz munkája miatt. A szeme alatti karikák általában sötétek és mélyek voltak. Kezei bőrkeményedésekkel voltak tele. Ő volt az első a családjában, aki diplomát szerzett, méghozzá gépészmérnökit. Mindenfélét tudott tervezni, megjavítani, vagy építeni. Azonban senki sem bérelte fel. Semelyik vállalat nem vette komolyan, így egy gépműhelyben kötött ki, ahol épp annyi pénzt keresett, hogy fiával együtt meg tudjon élni. Mindig gépolaj-szaga volt, és amikor beszélt, folyamatosan váltogatta a spanyol és az angol nyelvet, mintha csak eszközök lennének, amiket használnia kell. Évekig tartott, még Leo rájött, hogy nem mindenki úgy beszél, mint az Anyja. Morze-kódra is megtanította a fiát, játékképpen. Különböző, egyszerű üzeneteket kopogtak egymásnak, mint: Szeretlek., vagy: Jól vagy?
-Nem érdekel, mit mond Tía Callida.-Mondta nekem Anyu.-Nem hiszek sem a végzetben, sem a Sorsban. Te még túl fiatal vagy hozzájuk amúgyis. Még mindig az én kisbabám vagy.-Megfogta Leo kezét, és égésnyomok után kutatott rajtuk, természetesen azonban nem talált egyet sem.-Leo, figyelj most jól rám. A tűz csak egy eszköz, mint a többi, azonban veszélyesebb a legtöbbnél. Nem ismered a határaidat. Kérlek, ígérd meg nekem: nem játszol többet a tűzzel, amíg meg nem ismered az Apád. Egy nap, mijo, találkozni fogsz vele. Ő majd mindent el fog magyarázni neked.-Leo azóta hallgatta ezt a mondatot, amióta az eszét tudja. Egy nap majd megismerem Apámat. Anyu soha egyetlen kérdésemre sem válaszolt vele kapcsolatban. Leo soha nem látta az Apját, sőt, még csak képet sem látott róla, azonban Anyukája mindig úgy beszélt róla, mintha csak leugrott volna a boltba, és hamarosan majd úgyis visszajönne. Leo megpróbált hinni neki. Egy nap, majd minden értelmet nyer. A következő néhány évben boldogok voltunk Anyuval. Majdnem teljesen el is feledkeztem Tía Callidáról. Persze még mindig álmodtam a repülő hajóról, azonban a többi esemény mintha tényleg csak álom lett volna. Aztán minden megváltozott, amikor nyolc éves lettem. Akkorra már minden egyes szabad percemet a gépműhelyben töltöttem Anyuval. Jobban tudtam addigra mérni és számolni, mint a legtöbb felnőtt. Megtanultam 3D-ben gondolkodni és megoldani mechanikai problémákat fejben, mint ahogy Anyu is csinálta. Egyik este sokáig lent maradtak, mert Leo Anyukája egy fúró tervén dolgozott, amit azt remélte, szabadalmaztatni tud majd. Ha el tudta volna adni a prototípust, talán megváltozott volna az életük. Talán tényleg elért volna akkor egy igazi áttörést. Ahogy dolgozott, Leo különböző szerszámokat adogatott neki, és közben vicceket mesélt, hogy továbbra is tartsa Anyjában a lelket. Imádtam, amikor megnevettettem. Anyukám olyankor mindig azt mondta: "Aukád biztos nagyon büszke lenne rád, mijo. Hamarosan meg fogod őt ismerni, semmi kétségem felőle." Leo Anyukájának dolgozószobája az üzlet hátuljában volt. Leo-t mindig kirákirázta tőle a hideg, amikor este voltak ott, mert addigra már csak ők voltak az üzletben. Minden hang végigvisszhangzott a sötét raktáron, bár Leo addig nem bánta, amíg együtt volt bent az Anyukájával. Ilyenkor még ha el is kalandozott Leo a raktárban, Morze-kóddal tudták tartani egymással a kapcsolatot. Amikor el akartak menni, végig kellett menniük a teljes üzleten, a pihenőszobán, hogy kijuthassanak a parkolóba, s folyamatosan zárniuk kellett maguk után az ajtókat. Azon az estén, miután befejezték, amikor elértek a pihenőszobába, Leo Anyukája észrevette, hogy a műhelyében hagyta a kulcsait.
-Ez vicces, mijo.-Leo Anyukája elmosolyodott.-Úgy emlékszem, hogy nálam voltak. Na, mindegy. Várj itt, mijo. Egy perc múlva visszatérek.-Még egyszer rámmosolygott-az volt az utolsó mosoly, amit kaptam tőle-majd visszament a raktárba. Még csak pár szívdobbanásnyi idő telt el, amikor a külső ajtó kínyílt, a belső ajtó pedig bezárult.
-Anyu?-Leo fülében dübörgött a vér. Valami összeütközött a belső ajtóval a túloldalról.
-Anyu!-Akármilyen erősen nyomta is Leo, az ajtó nem nyílt ki.-Anyu!-Leo kétségbeesett üzenetet kopogott az ajtón: Jól vagy?
-Nem hall téged.-Mondta egy hang. Leo megfordult, és szembetalálta magát egy furcsa hölggyel. Először azt hittem, Tía Callida az. Ugyanúgy sötét köpenybe burkolódzott, azonba arcát fekete fátyol takarta.
-Tía?-Kérdezte Leo. A nő kuncogott egyet, mintha csak félig lenne ébren.
-Nem a védelmeződ vagyok.Csupán nagyon távoli rokonod vagyok.
-Mit...Mit akarsz? Mi történt Anyuval?
-Ah...Hűséges vagy az Anyukádhoz. Milyen aranyos. De, tudod, nekem is vannak gyerekeim...és megértem, hogy egy nap majd ellenük kell harcolnod. Amikor megpróbálnak majd felébreszteni, te akadályozni fogod őket. Én azonban ezt nem engedhetem.
-Nem ismerlek. Nem akarok senki ellen harcolni.-A nő úgy suttogott, mintha félálomban lenne.
-Okos döntés...
2014. május 5., hétfő
11. fejezet I. rész
Leo nem maradt tovább, miután Piper hirtelen gyönyörűvé vált. Természetesen csodálatos teremtés, meg minden-van sminkje, és milyen jól áll neki! Valóságos csoda!-azonban nekem egyéb dolgokkal kell foglalkoznom. Leo kievickélt az amphiteátrumból, majd futni kezdett a sötétség burkában, s közben azon elmélkedett, hogy mibe keverte bele magát már megint. Kiálltam egy csapat idegen elé, s önként jelentkeztem magamnál erősebb, tapasztaltabb, bátrabb félistenek helyett egy olyan küldetésre, amiről valószínűleg nem térek vissza élve. Nem említettem meg senkinek, hogy láttam Tía Callidát, az öreg bébiszitteremet. Az azonban bizonyos, hogy Tía Callida nem más, mint Héra, márha Jason pontos személyleírást adott a látomásában szereplő hölgyről. Az én velejéig romlott bébiszitterenm nem más, mint az Istenek Királynője. Az ehhez hasonló felismerések teljesen lefagyaszthatják az agyunk. Leo az erdő felé fojtatta útját, s közben megpróbált nem gondolni gyermekkorában, ahol oly sok dolgot elrontott, s ahol ezen ballépések anyja halálához vezettek. Azonban nem tehetett ellenük semmit.
* * *
Amikor Tía Callida először tört az életére, kétéves volt. Tía Callida vigyázott rá, amíg anyja a gépműhelyben volt. A nő valójában nem a nagynénje volt, csak egy öreg hölgy a közösségben, egy általános tía, aki segített vigyázni a kicsikre. Mézben sütött sonka illata volt, s mindig özvegyi ruhát viselt fekete fejkendővel.
-Leteszlek, hagy szunyókálj egy kicsit.-Mondta a hölgy.-Nézzük csak, te vagy e az én hősöm, oké?-Leo álmosnak érezte magát. A hölgy elhelyezte takaróba csavart testét egy vörös és sárga párnákkal teli helyen. Tényleg párnák voltak? Az ágy mintha egy kamra lett volna a falban, ami megszenesedett téglákból volt összeeszkábálva, s aminek tetején egy négyzet alapú, hosszú fémcső nyúlt az ég felé. A nyíláson keresztül látni lehetett a csillagokat. Emlékszem, milyen kényelmesen bevackoltam magam oda, s milyen vicces volt a a körülöttem repkedő szentjánosbogarak után kapkodni. Aztán Leo elszenderedett, s álmában egy tűzből készült hajót látott, ami a hamu tetején úszkált. Elképzelte magát a fedélzeten miközben a csillagok állásának segítségével navigált. Valahol a közelében Tía Callida a hintaszékében üldögélt-ami nagyon nyikorgott-és egy altatót énekelt. Már két éves koromban is tudtama különbséget a spanyol és az angol nyelv között, éppen ezért nagyon zavart voltam, mert Tía Callida valamilyen másikat használt. Minden teljesen rendben volt addig, amíg Anyu haza nem ért. Odaszaladt hozzám, s felemelt miközben azt ordította:
-Hogyan tehetted?-Azonban Tía Callida eltűnt. Emlékszem, hátranéztem Anyu válla felett, s láttam, hogy lángok nyaldossák a takarókat, amelyekben az előbb feküdtem. Csak évekkel később jöttem rá, hogy a kandallónkban aludtam. A legfurcsább azonban az, hogy nem bocsátották el Tía Callidát. A következő néhány évben többször is feltűnt.
Amikor Leo három éves volt, a hölgy engedte késekkel játszani.
-Korán meg kell tanulnod bánni a pengékkel,-Mondta.-ha az én hősöm akarsz lenni. Leo megpróbálta nem megölni magát, de olyan érzése volt, hogy Tía Callidát egyáltalán nem érdekelte, mi lesz a sorsa.
Amikor Leo négy éves volt, Tía talált neki egy csörgőkígyót az egyik közeli tehenészetnél. Adott a fiúnak egy botot, és arra bíztatta, hogy bökje meg az állatot.
-Hol van a bátorságod, kis hős? Mutasd meg, hogy a Sors nem hiába téged választott.-Leo belenézett a barnás szemekbe, miközben hallotta az állat csörgójének figyelmeztető hangját. Nem tudta rászánni magát, hogy megbökjön egy védtelen állatot. Nem tűnt igazságosnak. Az volt a szerencsém, hogy a kígyónak is ugyanez volt a véleménye egy ártalmatlan kisgyermek megharapásáról. Leo megesküdött volna, hogy úgy nézett a nőre, mintha elmebeteg lenne az ötlete. Aztán a kígyó eltűnt a fűben.
Amikor Tía Callida utoljára vigyázott rá, Leo öt éves volt. A hölgy egy csomag zsírkrétát, és egy ív papírt hozott neki. Egy piknikasztalnál ültek, a lakópark hátuljában levő pekándió fa alatt. Miközben Tía Callida a furcs énekeit dudorászta, Leo lerajzolta azt a hajót, amit a tűzben látott: színes vitorlákkal, egy sor evezővel, ívelt tattal, és félelmetes árboccsúccsal. Amikor már majdnem befejezte, és arra készült, hogy aláírja a nevét, ahogy az óvodában tanulta, egy hirtelen szélfuvallat felkapta a lapot és elrepítette. Leo sírni akart. Olyan sok időt töltött a kép megrajzolásával, azonban Tía Callida csak csalódottan csettintett.
-Ez még nem a te időd, kis hős. Valamikor majd eljutsz a küldetésedre. Majd rátalálsz a végzetedre, és a nehéz utad végre értelmet nyer majd. Addig azonban még sok bánatban lesz részed. Sajnálom, a hősöket azonban nem lehet másképp formálni. Most csiholj tüzet, oké? Melegítsd fel öreg csontjaimat.-Néhány perccel később kijött Anyu, és amint meglátott, felsikoltott félelmében. Tía Callida addigra már eltűnt, Leo azonban egy füstölgő tűz közepén ült. Az ív papír hamuvá égett. A kréták egy sokszínű, fortyogó masszává olvadtak össze. Leo kezei is lángoltak, és lassan keresztülégtek az asztalon. Évekkel az eset után is sokan gondolkoztak azon a lakóparkban élők közül, hogy hogyan véste bele valaki a tömör fába egy ötéves gyermek kéznyomait.
Teljesen biztos vagyok benne, hogy Tía Callida mindigis Héra volt. Akkor ezek szerint Héra mim is? Az Isteni Nagyanyám? A családom még zűrösebb, mint azt valaha gondoltam. Vajon Anya mit csinált volna, ha valaha a fülébe jutott volna az igazság?
* * *
Amikor Tía Callida először tört az életére, kétéves volt. Tía Callida vigyázott rá, amíg anyja a gépműhelyben volt. A nő valójában nem a nagynénje volt, csak egy öreg hölgy a közösségben, egy általános tía, aki segített vigyázni a kicsikre. Mézben sütött sonka illata volt, s mindig özvegyi ruhát viselt fekete fejkendővel.
-Leteszlek, hagy szunyókálj egy kicsit.-Mondta a hölgy.-Nézzük csak, te vagy e az én hősöm, oké?-Leo álmosnak érezte magát. A hölgy elhelyezte takaróba csavart testét egy vörös és sárga párnákkal teli helyen. Tényleg párnák voltak? Az ágy mintha egy kamra lett volna a falban, ami megszenesedett téglákból volt összeeszkábálva, s aminek tetején egy négyzet alapú, hosszú fémcső nyúlt az ég felé. A nyíláson keresztül látni lehetett a csillagokat. Emlékszem, milyen kényelmesen bevackoltam magam oda, s milyen vicces volt a a körülöttem repkedő szentjánosbogarak után kapkodni. Aztán Leo elszenderedett, s álmában egy tűzből készült hajót látott, ami a hamu tetején úszkált. Elképzelte magát a fedélzeten miközben a csillagok állásának segítségével navigált. Valahol a közelében Tía Callida a hintaszékében üldögélt-ami nagyon nyikorgott-és egy altatót énekelt. Már két éves koromban is tudtama különbséget a spanyol és az angol nyelv között, éppen ezért nagyon zavart voltam, mert Tía Callida valamilyen másikat használt. Minden teljesen rendben volt addig, amíg Anyu haza nem ért. Odaszaladt hozzám, s felemelt miközben azt ordította:
-Hogyan tehetted?-Azonban Tía Callida eltűnt. Emlékszem, hátranéztem Anyu válla felett, s láttam, hogy lángok nyaldossák a takarókat, amelyekben az előbb feküdtem. Csak évekkel később jöttem rá, hogy a kandallónkban aludtam. A legfurcsább azonban az, hogy nem bocsátották el Tía Callidát. A következő néhány évben többször is feltűnt.
Amikor Leo három éves volt, a hölgy engedte késekkel játszani.
-Korán meg kell tanulnod bánni a pengékkel,-Mondta.-ha az én hősöm akarsz lenni. Leo megpróbálta nem megölni magát, de olyan érzése volt, hogy Tía Callidát egyáltalán nem érdekelte, mi lesz a sorsa.
Amikor Leo négy éves volt, Tía talált neki egy csörgőkígyót az egyik közeli tehenészetnél. Adott a fiúnak egy botot, és arra bíztatta, hogy bökje meg az állatot.
-Hol van a bátorságod, kis hős? Mutasd meg, hogy a Sors nem hiába téged választott.-Leo belenézett a barnás szemekbe, miközben hallotta az állat csörgójének figyelmeztető hangját. Nem tudta rászánni magát, hogy megbökjön egy védtelen állatot. Nem tűnt igazságosnak. Az volt a szerencsém, hogy a kígyónak is ugyanez volt a véleménye egy ártalmatlan kisgyermek megharapásáról. Leo megesküdött volna, hogy úgy nézett a nőre, mintha elmebeteg lenne az ötlete. Aztán a kígyó eltűnt a fűben.
Amikor Tía Callida utoljára vigyázott rá, Leo öt éves volt. A hölgy egy csomag zsírkrétát, és egy ív papírt hozott neki. Egy piknikasztalnál ültek, a lakópark hátuljában levő pekándió fa alatt. Miközben Tía Callida a furcs énekeit dudorászta, Leo lerajzolta azt a hajót, amit a tűzben látott: színes vitorlákkal, egy sor evezővel, ívelt tattal, és félelmetes árboccsúccsal. Amikor már majdnem befejezte, és arra készült, hogy aláírja a nevét, ahogy az óvodában tanulta, egy hirtelen szélfuvallat felkapta a lapot és elrepítette. Leo sírni akart. Olyan sok időt töltött a kép megrajzolásával, azonban Tía Callida csak csalódottan csettintett.
-Ez még nem a te időd, kis hős. Valamikor majd eljutsz a küldetésedre. Majd rátalálsz a végzetedre, és a nehéz utad végre értelmet nyer majd. Addig azonban még sok bánatban lesz részed. Sajnálom, a hősöket azonban nem lehet másképp formálni. Most csiholj tüzet, oké? Melegítsd fel öreg csontjaimat.-Néhány perccel később kijött Anyu, és amint meglátott, felsikoltott félelmében. Tía Callida addigra már eltűnt, Leo azonban egy füstölgő tűz közepén ült. Az ív papír hamuvá égett. A kréták egy sokszínű, fortyogó masszává olvadtak össze. Leo kezei is lángoltak, és lassan keresztülégtek az asztalon. Évekkel az eset után is sokan gondolkoztak azon a lakóparkban élők közül, hogy hogyan véste bele valaki a tömör fába egy ötéves gyermek kéznyomait.
Teljesen biztos vagyok benne, hogy Tía Callida mindigis Héra volt. Akkor ezek szerint Héra mim is? Az Isteni Nagyanyám? A családom még zűrösebb, mint azt valaha gondoltam. Vajon Anya mit csinált volna, ha valaha a fülébe jutott volna az igazság?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)