Miközben a pálcát nézte, az gőzölgött és elkezdte megváltoztatni az alakját mindaddig, míg a fájdalom végül enyhülni kezdett, és Annabeth egy mennyei bronz tőrt tartott a kezében - egy hajszálpontosan ugyan olyat, mint amilyet évekig hurcolt magával.
Csak bámulta a pengét bambán. Aztán nyöszörgést hallott a közeli dűnék felől.
- Sadie! - Annabeth talpra kecmergett.
Mire elért a mágushoz, Sadie már felült, és homokot köpdösött mindenfelé. Hínárdarabok csüngtek a lány hajában, és a zsákja rátekeredett az egyik bakancsára, de inkább őrülten dühösnek tűnt, mint halálosan sebesültnek.
- Hülye Fido! - Mondta Sadie vicsorgás közepette. - Ne adjanak neki kutyakekszet! - A mágus homlokát ráncolta, amint meglátta Annabeth tőrét. - Azt meg honnan szedted elő?
- Hát... Ez a pálcád. - Válaszolta Annabeth. - Felvettem, és... hát, nem is tudom. Csak úgy átalakult egy olyasmi tőrré, mint amilyet általában használok.
- Aha. Hát, a mágikus tárgyaknak tényleg van saját akarata. Tartsd meg. Nekem van még több otthon. Most aztán, merre is ment Fido?
- Arra valamerre. - Annabeth újdonsült tőrével mutatta az irányt. Sadie a látóhatárt kezdte kémlelni. Aztán elkerekedtek szemei.
- Oh... Oké. A vihar irányába. Ez új. - Annabeth szemével követte a lány pillantását. A metró vágányai mellett azonban ő nem látott semmi mást, csak egy elhagyatott apartman tornyot, elkerítve a külvilágtól.
- Milyen vihar?
- Nem látod? - Kérdezte Sadie. - Egy pillanat. - Az ifjú mágus lehámozta zsákját bakancsáról, és kotorászni kezdett a benne levő cuccokban. Kivett egy újabb kerámia üvegcsét, egy tömpét és széleset, mint egy arckrémes üveg. Lehúzta a tetejét, és kiszedett b előle némi pink színű ragacsot. - Hagy kenjem szét ezt a szemhéjaidon.
- Wow, ez pont úgy hangzik, mint egy automatikus nem.
- Ne legyél már ilyen kényes. Teljesen ártalmatlan... legalábbis, a mágusok számára. Valószínűleg a félistenekben sem tesz túl sok kárt.
Annabeth-t ez nem győzte meg teljesen, de azért behunyta szemeit. Sadie összemaszatolta szemhéjait némi ragaccsal, ami csípett és kicsit égetett, mint amikor sampon megy az ember szemébe.
- Rendben. - Mondta Sadie. - Most már kinyithatod.
Annabeth kinyitotta szemeit, és elállt a lélegzete.
A világot elárasztották a színek. A talaj áttetszővé vált, kocsonyás rétegek ereszkedtek alá a sötétségbe. A levegő csillámló rétegekből állt, amik hullámzottak, mindegyik vibráló, de kissé más, mint a többi, mintha több magas felbontású videót pakoltak volna egymás tetejére, aztán összemosták volna őket. Hieroglifák és görög betűk pörögtek Annabeth körül, egybeolvadtak és szétszakadtak, ahányszor csak egymásnak ütköztek. Annabeth úgy gondolta olyan ez, mintha az atomi világot vizsgálná éppen. Minden láthatatlan dolog felszínre került, és mágikus fény világította meg.
- Te... Te mindig mindent ilyennek látsz?
Sadie felhorkant.
- Az egyiptomi Istenekre, nem! Meg is őrülnék belé. Erősen koncentrálnom kell hozzá, hogy láthassam a Duat-ot. Ez az, amit te most csinálsz - belepillantasz a világ mágikus oldalába.
- Én... - Annabeth elbizonytalanodott.
Annabeth általában egy meglehetősen magabiztos ember volt. Amikor halandókkal üzletelt, mindig tisztában volt azzal, hogy ő titkos tudás hordozója. Megértette az Istenek és szörnyek világát. A halandóknak fogalma sem volt róla. Még más félistenekkel szemben is, Annabeth majdhogynem a legidősebb veteránnak számított. Többet tett életében idáig, mint amiről más félistenek akárcsak álmodni mernek, és túlélte.
Most, a váltakozó színeket figyelve, Annabeth újra hat évesnek érezte magát, éppen csak megismerve, milyen veszélyes is a világ valójában.
Ledobta magát a homokra.
- Nem tudom, mit is gondoljak.
- Ne gondolkozz. - Tanácsolta Sadie. - Lélegezz. A szemeid alkalmazkodni fognak. Inkább olyan ez, mint az úszás. Ha hagyod, hogy a tested vegye át az irányítást, ösztönösen tudni fogod, mit tegyél. Pánikolj, és megfulladsz.
Annabeth megpróbált lazítani.
Elkezdett mintákat megfigyelni a levegőben: áramlatokat látott, melyek a valóság rétegei közt siklottak, párás mágia nyomokat felszállni kocsikból és épületekből. A szerelvény balesetének helyszíne zölden ragyogott. Sadie-nek aranyló aurája volt, ködös tollakkal, amik szárnyszerűen terjeszkedtek a háta mögött.
Ahol a kutyaszörny állt, a talaj parázslott, mintha izzó szenek lennének ott benne. Vörös kacsok kígyóztak el a hely felől abba az irányba, amerre a szörny menekült.
Annabeth az elkerített apartman épületet vizslatta a távolban, és megkétszereződött a szívverése. A torony vörösen világított a távolban - a fény kikúszott az ablakokon keresztül, kiszűrődött a falak repedésein át. Sötét fellegek gyülekeztek fölötte, és több irányból áramlottak felé vörös mágia-nyúlványok, mintha egy örvény közepe lenne. A látvány Annabeth-t Kardübriszre emlékeztette, az örvényt szító szörnyetegre a Szörnyek Tengerén. Nem volt egy túl boldog emlék.
- Az az apartman épület. - Mondta Annabeth. - Magához húzza a vörös fényeket mindenfelől.
- Pontosan. - Mondta Sadie. - Az egyiptomi mágiában a vörös rossz. Gonoszt és káoszt jelent.
- Akkor arra vette a kutyaszörny az irányt. - Találgatta Annabeth. - Hogy egybeolvadhasson a többi részével...
- Igen, és hogy megkeresse a mesterét, mondanám én.
