12. fejezet I. rész

Az erdő egyik helyhez sem volt fogható, amit Leo valaha is látott. A fiú egy észak-houstoni lakóparkban nőtt fel. Akkoriban a legtermészetközelibb élményei azok voltak, amikor Tía Callida ahhoz a csörgőkígyóhoz vitte a tehenek legelőjén, illetve amikor egyszer véletlenül meglátta Rosa nagynénikéjét hálóingben. Aztán elküldték a Wilderness Iskolába. Az a suli azonban a sivatag közepén volt. Nem voltak ott fák olyan gyökerekkel, amikbe folyton folyvást belebotolt. Nem voltak patakok, amikbe beleeshetett. Nem voltak ágak, amik sötét, félelmetes, hátborzongató árnyékokat vetettek, s amiken baglyok ültek, amik őt lesték nagy szemeikkel. Ez volt az Alkonyat Zónája. Addig botladozott, amíg megbizonyosodott arról, hogy senki sem láthatja a Kabinoktól, aztán megidézett egy kis tüzet. Lángok táncolták körül az ujjbegyeit éppen elég fényt adva ahhoz, hogy lássa azt, ami előtte van. Öt éves kora óta nem idézett elő tartósabb tüzet a testén, amikor is Anyukája megtalálta a piknikaztalnál ülve. Anya halála óta egyáltalán nem idéztem tüzet. Még emiatt a kis tűz miatt is bűnösnek érzem magam. Leo folytatta útját, s közben egy sárkányra utaló nyomokat keresett: óriási lábnyomokat, kidőlt fákat, esetleg egy leégett erdőrészt. Valami, ami olyan hatalmas, nem lopakodhat csak úgy az erdőben, hogy semmiféle nyomot nem hagy maga után! Azonban semmit sem látok. A fiú egyszer látott egy árnyat, ami vagy medve volt, vagy farkas, azonban a teremtmény távol tartotta magát a tűztől, s Leo ezt egyáltalán nem bánta. Aztán egy tisztás hátuljában Leo meglátta az első csapdát. Száz láb széles kráter volt sziklákkal körbevéve. El kell ismerni, nagyon találékony. A gödör közepén egy medence méretű fém tartály állt, benne pedig habzó, sötét folyadék, Tabasco szósz és motorolaj keveréke. Egy emelvényen a tartály fölé függesztve egy ventilátor állt, ami körbe-körbe forogva szétfújta a szagot. Ezek szerint a fém sárkányok képesek érzékelni a szagokat. A tartály azonban védtelennek tűnt. Leo közelebbről is megnézte az építményt, s a tűz illetve a Hold halovány fényénél ki tudta venni, hogy az egész kráter köré dróthálót fektettek. Lehet, hogy az, hogy látom, nem a legmegfelelőbb szó erre. Inkább érzem, mintha a mechanikus szerkezetek hőt bocsátanának ki, amit én azon nyomban érzékelnék. Hat nagy bronz lemez állt kifelé a tartály tetejéből. Nyomásérzékelők talán? Ezek szerint amint a sárkány ráhajol az egyikre, a háló körécsavarodik, és voilá-egy csomagolt szörnyeteg kipipálva. Leo még közelebb ment, majd megmozgatta az egyik bronzlemezt. Nem történt semmi, pontosan úgy, ahogy számítottam. Be kellett állítaniuk az érzékelőket arra, hogy valami nagyon nehéz fog jönni, mert különben sokmindent elkapnának, például kisállatokat, embereket, vagy esetleg kisebb szörnyeket. Semmi kétségem afelől, hogy ebben az erdőben semmi olyan dolog sincs, ami nehezebb lenne egy bronz-sárkánynál. Legalábbis nagyon remélem, hogy nincs nehezebb. Leo lement a kráter aljába. A kigőzölgés annyira elviselhetetlen volt, hogy Leo-nak könnyezni kezdett a szeme. Emlékszem, egyszer Tía Callida (Héra, nem tökmindegy?) chop jalapenos-t csinált nekem, s az ital a szemembe került. Nagyon fájt, ő azonban csak annyit mondott: "Ki kell hogy bírd, kicsi hős. Az Aztékok anyád szülőföldjéről úgy büntették meg a gyerekeiket ha rosszak voltak, hogy egy olyan tűz fölé tartották őket, amibe előtte chilipaprikákat tettek. Nagyon sok hőst neveltek fel ilyenformán." Teljesen pszihopata volt az a nő. Nagyon örülök annak, hogy én is részese lehetek annak a küldetésnek, ami a kiszabadításodra igyekszik. Tía Callida biztos imádná ezt a kádat, hiszen ez egy fokkal még a chop jalapenos-nál is rosszabb.