4. fejezet VII. rész

Nem azért jöttem be ide, hogy jól érezzem magam. Az érzékeim mondták azt, hogy itt mintha erősebb lenne a rettegés. Az álmomnak-annak a szörnyű ultimátumnak, amiben részem volt- van valami köze ehhez a helyhez. Piper hirtelen megdermedt. Volt itt még valaki rajta és Annabethen kívül. A szobor mögött, egy kis oltárnál egy sötét kendőbe bugyolált alak állt. Egyedül a keze látszott ki a kendő alól: a tenyereit az ég felé tartotta. Úgy nézett ki, mintha valamilyen imát vagy varázsigét kántálna. Annabethnek elállt a lélegzete.
-Rachel?-Kérdezte Athéné lánya. Az alak megfordult, és ledobta kendőjét, kiengedve ezzel hosszú, göndör, vörös haját, és láthatóvá téve szeplős arcát, ami egyáltalán nem volt összhangban a Kabin komorságával, vagy a fekete kendővel. 17-nek nézett ki, egy teljesen normális tininek, zöld blúzában és kopott farmerjában, amin kihúzófilc-színű csíkok voltak keresztbe-kasul. A hideg padló dacára mezítláb volt.
-Hé!-Azzal a lány odaszaladt Annabethez, és megölelte.-Bocsáss meg! Olyan gyorsan jöttem, ahogyan csak tudtam.-Egy pár percig Percyről beszélgettek, és arról, hogy még mindig nincs semmiféle hír a fiúról. Annabeth végül ránézett Piperre, aki kényelmetlenül áldogállt.
-Faragatlan vagyok.-Kért elnézést Annabeth.-Rachel, bemutatom Pipert, aki egyike azoknak a félisteneknek, akiket ma megmentettünk. Piper, ő itt Rachel Elizabeth Dare, az orákulumunk.
-A barát, aki a barlangban lakik.-Találgatott Piper. Rachel elvigyorodott.
-Én lennék.
-Akkor, te egyfajta orákulum vagy?-Kérdezte Piper.-Meg tudod jósolni a jövőt?
-Inkább úgy fogalmaznék, a jövő időről időre megrohamozna.-Mondta Rachel.-Próféciákat alkotok. Az orákulum szelleme néha elfoglalja a testem néhanapján, és akkor sok fontos dolgot elmondok. A baj csak az, hogy olyan formában, hogy senkinek sem mond semmit. De, igen, a próféciák megjósolják a jövőt.
-Óóó.-Piper egyik lábáról a másikra állt.-Az jó.-Rachel nevetett.
-Ne félj. Mindenki egy kicsit furcsának találja. Még én is. De igazából teljesen ártalmatlan vagyok.
-Te is félisten vagy?
-Nem.-Válaszolta Rachel.-Halandó vagyok.
-Akkor mit csinálsz itt?-Piper körbemutatott a helységben. Rachel arcáról lehervadt a mosoly. Rápillantott Annabethre, majd visszafordult Piper felé.
-Csak egy megérzés. Van valami köze ennek a Kabinnak Percy eltűnéséhez. Van valami kapcsolat a kettő között. Megtanultam, hogy kövessem a megérzéseimet, főleg az előző hónapban, amikor az istenek elnémultak.
-Elnémultak?-Kérdezte Piper. Rachel Annabethre pillantott.
-Még nem mondtad el neki?
-Hamarosan elmondtam volna.-Válaszolta Annabeth.-Piper, előző hónapban...Hát, az teljesen normális, hogy az Istenek nem beszélnek túl sokat a gyerekeikkel, de általában néhány dologban számíthatunk rájuk. Néhányunk meglátogathatja őket az Olimposzon. Én gyakorlatilag a teljes szemesztert az Empire State Buildingen töltöttem.
-Tessék?
-Az Olimposz bejárata mostanában.
-Óóó.-Mondta Piper.-Miért is ne?
-Annabeth újratervezte az Olimposzt, mivel a Titán Háború nagy károkat okozott.-Magyarázta Rachel.-Annabeth nagyon jó építész. Egyszer majd meg kell nézned a salátabárt...
-Mindenképp.-Hagyta rá Annabeth.-Körülbelül egy hónapja az Olimposz csöndbe burkolódzik. A kapu bezárult, senki se mehet be. Fogalmunk sincs róla, miért. Olyan, mintha az Istenek kivonták volna magukat a forgalomból. Még az Anyukám sem válaszol az imáimra, és a Tábor vezetőjét, Dionüszoszt is visszahívták.
-A Tábor vezetője a...bor istene volt?
-Igen, de ez...
-Egy hosszú történet?-Találgatott Piper.-Oké. Folytasd.
-Igen, eléggé hosszú.-Válaszolta Annabeth.-A félvéreket továbbra is Elfogadják, de semmi más. Nincsenek üzenetek. Nem látogatnak meg minket. Semmi jele annak, hogy az Istenek egyáltalán meghallgatnak minket. Mintha valami történne-valami nagyon rossz. Aztán Percy eltűnt...
-Jason pedig feltűnt az iskolai kirándulásunkon.-Segített Piper.-Memória nélkül.
-Kicsoda Jason?-Kérdezte Rachel.
-Az én...-Piper megállította magát, mielőtt még azt mondta volna: fiúbarátom, de az erőfeszítéstől megfájdult a mellkasa.-A haverom. De Annabeth, azt mondtad, hogy Héra küldött neked egy álmot.
-Igen.-Bólintott Annabeth.-Az egyetlen kommunikációm egy Istennel egy hónap alatt, és nem más vette fel velem a kapcsolatot, mint Héra, a legkevésbé segítőkész Istennő, velem, aki a legkevésbé kedvelt félistene vagyok. Azt mondta nekem, meg fogom tudni, mi történt Percyvel, ha elmegyek a Grand Kanyonba, és megkeresek egy srácot, akin fél pár cipő van. Végül találtam ott egy csapat félvért, és a félcipős srác nem Percy, hanem Jason. Ennek így semmi, de semmi értelme sincs.
-Valami rossz történik.-Értett egyet Rachel, majd Piperre nézett. Bárcsak elmondhatnám nekik az álmom. Lehet, hogy azzal sok minden értelmet nyerne számukra. Vagy legalább a történet egy része. És a rossz dolgok még csak most kezdődnek.
-Srácok.-Határozta el magát Piper.-Van...valami amit el kéne mondanom...-Mielőtt folytatni tudta volna, Rachel teste megmerevedett. Az orákulum szeme zölden kezdett világítani, és megfogta Piper vállait. Piper megpróbált elhátrálni, de Rachel vasmarokkal szorította.
-Szabadíts ki!-Mondta a lány, de nem Rachel hangján. Egy idősödő nőé volt, aki mintha távolról beszélt volna bele egy visszhangzó csőbe.-Szabadíts ki, Piper McLean, vagy a föld eltemet mindannyiunkat. A napfordulóig van időd.-A szoba pörögni kezdett. Annabeth megpróbálta szétválasztani a két lányt, de nem használt. Zöld füst terjengett körölöttük, és Piper abban sem volt biztos, hogy ébren van, vagy alszik. Az istennő hatalmas szobra mintha felállt volna trónjáról. Piperre nézett, tekintetük összefonódott. A szobor szája kinyílt. Vett egy mély lélegzetet. Ugyanazon a hangon beszélt, mint az előbb Rachel:
-Az ellenségeink mozgolódnak. A tüzes még csak egy a többiből. Hajolj meg az akarata előtt, és akkor a királyuk visszatér, és minket a romlásba taszít. SZABADÍTS KI!!!-Pipert nem tartották meg többé a lábai. Elesett, és körülötte minden elsötétült.

4. fejezet VI. rész

Annabeth és Piper folytatták útjukat. A következő Kabin a 10-es számot viselte. Úgy nézett ki, mintha egy élet nagyságú Barbie-baba ház lenne. Csipke függönyei és pink ajtaja volt, az ablakokban szegfűszeg virított. Amikor az ajtó elé értek, megcsapta őket a bentről áradó tömény parfümszag. Piper elfintorodott:

-Áh, idejönnek meghalni a szupermodellek?-Annabeth elvigyorodott.

-Aphrodité kabin. A szerelem istennőjéé. A vezetője nem más, mint Drew.

-Hát, ezt valahogy gondoltam.-Mormogta Piper.

-Nem mindegyikük rossz.-Mondta Annabeh.-A Drew előtti vezetőjük nagyon jófej volt.

-Mi történt vele?-Annabeth arca elsötétült.

-Tovább kéne mennünk.-Megnézték a többi Kabint is. Pipert egyre inkább lehangolódott. Lehetnék mondjuk Démétérnek, a földművelés istennőjének a lánya. A baj azonban az, hogy gyakorlatilag minden növényt elpusztítok, ami a közelembe kerül. Sohasem voltam valami nagy kertész. Athéné nagyon jó. Meg Hekaté, a varázslás istennője. De ez igazán nem számít. Még itt, ahol mindenki megtalálja az elveszettnek hitt szüleit, még itt is csak egy olyan gyerek leszek, aki senkinek sem kell. Hát, nem igazán várom az esti tábortüzet.

-Először csak a 12 Olimposzi istennek volt Kabinja itt.-Kezdett magyarázni Annabeth.-A férfiak a bal oldalon, a nők a jobbon. Aztán tavaly építettünk még egy csomó új kabint olyan isteneknek, akiknek nincs trónja az Olimposzon: Hádésznak, az Alvilág istenének, Hekaténak, a varázslat istennőjének, Írisznek, a szivárvány istennőjének és még egy csomó másiknak.

-És kiké az a két nagy Kabin ott a sorok végén?-Kérdezte Piper. Annabeth összeráncolta a homlokát.

-Zeuszé és Héráé. Az istenek királyáé és királynőjéé.-Piper elindult feléjük. Annabeth követte, bár nem túl sok lelkesedéssel. A Zeusz Kabin nagyon hasonlít egy bankra. A Kabin fehér márványból épült, a homlokzatot óriási oszlopok tartották. A kifényesített ajtószárnyak villám-motívumokkal voltak díszítve. Héra Kabinja dettó ugyanolyan volt annyi különbséggel, hogy kicsit kisebb volt, az ajtószárnyakon pedig villámok helyett ezerszínű pávatollak voltak. A többi Kabinnal ellentétben, amelyek zajosak és nyitottak voltak, Zeuszé és Héráé zártnak és némának tűntek.

-Teljesen üresek?- Kérdezte Piper. Annabeth bólintott.

-Zeusznak nagyonsokáig nem volt gyermeke. Nos, jobbára. Zeusz, Hádész és Poszeidón, a három legöregebb az istenek között. A Nagy Triásznak is hívják őket. A gyerekeik nagyon erősek, és ezzel együtt nagyon veszélyesek. Az elmúlt körülbelül 70 év során megpróbáltak nem nemzeni több félvér gyermeket.

-Megpróbáltak? Hogy érted?

-Hát...Néha csaltak. Van egy barátnőm, Thalia Grace, aki Zeusz lánya. Ő feladta a Tábori életét, és csatlakozott Artemisz vadászaihoz. A barátom, Percy, Poszeidón fia. És van egy srác, Nico, aki néha fel-feltűnik. Ő Hádész fia. Őket kivéve nincs több félvér gyermeke a Nagy Triász bármely tagjának. Legalábbis, ha vannak még, nem tudunk róluk.

-És Héra?-Piper ránézett a pávatollas ajtókra. Valamiért vonzotta a Kabin, bár fogalma sem volt róla, miért.

-A házasság istennője.-Annabeth óvatosan próbálta lecsillapítani a hangját, mintha félne attól, hogy elátkozzák, vagy valami hasonló.-Senki másól nincs gyermeke, csak Zeusztól. Tehát nincsenek félvérei. A Kabint csak tiszteletből építettük neki.

-Nem vagy oda érte.-Jegyezte meg Piper.

-Hát, elég hosszú kettőnk története. De azt hittem, végül békét kötöttünk. Aztán Percy eltűnt...Volt az a furcsa látomásom, amit ő küldött.

-Amiben elmondta, hogy gyere értünk.-Mondta Piper.-Azt hitted, Percy is ott lesz velünk.

-Talán az lenne a legjobb, ha erről nem itt beszélnénk. Jelenleg nem tudok sok jót mondani  Héráról.-Piper ránézett az ajóra.

-Tehát, akkor ki jön be ide?

-Senki. Mondtam, hogy csak a tisztelet miatt épült.

-Valaki bement.-Azzal Piper a poros küszöbön lévő lábnyomra mutatott. Az östöneitől vezérelve a lány befelé nyomta az ajtószárnyakat, amik könnyedén kinyíltak. Annabeth hátrébb lépett.

-Ööö, Piper, nem hiszem, hogy mi csak úgy...

-Azért vagyunk itt, hogy veszélyes dolgokat csináljunk, nem?-Piper belépett a Kabinba. Hát, nem szeretnék Héra Kabinjában élni. Olyan hideg van itt, mint egy hűtőben. Középen az istennő 10 láb magas, trónon ülő aranyköpenyes szobra körül fehér oszlopok sorakoztak. Azt hittem, a görög szobrok mind fehérek, üres szemekkel. Ez a szobor azonban gyönyörűen ki van festve, majdnem úgy néz ki, mintha egy ember lenne. Leszámítva persze, hogy óriási. Olyan, mintha élettel teli szemei engem követnének. A szobor lábánál egy parázstartóban kis tüzecske égett. Vajon ki gyújthatta, ha elvben a Kabinban soha sincs senki? Héra vállán egy kőből készült sólyom ült, a kezében egy pálcát tartott, minek tetején egy lótuszvirág csücsült. Haja két fekete copfba rendeződött. Arcán mosoly ült, de a szemei hidegen és számítóan csillogtak, mintha azt mondaná: Anya mindent a legjobban tud. Ne mondj nekem ellent, és akkor nem taposlak el. Semmi más nem volt a kabinban az oszlopokon és a szobron kívül. Nem voltak ágyak, bútorok, ablakok, még fürdőszoba sem. Hát, az otthon és a házasság istennőjének Kabinja leginkább egy sírra emlékeztet. Hát, nem ő lesz az anyukám. Legalább ebben biztos lehetek...

4. fejezet V. rész

Annabeth bevezette Pipert a kabinba. Egy óriási, fémből készült tároló előtt álltak, ami valaha kertészeszközök tárolását szolgálhatta. Annabeth kinyitotta az ajtót, de odabent nem kertész-szerszámok voltak, kivéve, ha háborúzni akarsz a paradicsomaiddal. A tároló televolt mindenféle fegyverrel: kardokkal, buzogányokkal, sőt, még olyan bunkósbot is volt benne, mint amilyen Hedge edzőé volt. 
- Minden félistennek szüksége van fegyverre. - jelentette ki határozottan Annabeth. -Hephaestus csinálja a legobbakat, de a mieink is elég jók. Athéné gyermekeinek élete legfőképp a stratégiáról szól, ezért mi jók vagyunk abban, hogy kihez milyen fegyver illik. Nézzük csak... 
Hát, nem a kedvenc elfoglaltságom halálos fegyverek nézegetése, de Annabeth csak valami jót próbál nekem mutatni. Annabeth Piper kezébe nyomott egy masszív kardot: szegény lány alig bírta megtartani.
- Nem, ez nem lesz jó. - jelentették ki szinte teljesen egyszerre. Annabeth mélyebbre túrt a fegyver-halomban, és valami egészen mást húzott elő.
- Egy shotgun? - kérdezte kétkedve Piper.
- Mossberg 500. Ne félj, embereket nem tudsz vele bántani. Módosították, úgyhogy égi bronz golyók kilövésére alkalmas csak és kizárólag a szörnyeket tudod bántani vele.
- Hát, nem hiszem, hogy ez az én stílusom lenne.
- Hmmm, hát nem is. Túlságosan feltűnő. - Annabeth visszatette a shotgun, és a számszeríjak közt kezdett kutatni, amikor Piper észrevett valamit.
- Mi az ott? - kérdezte. - Egy tőr?
Annabeth előbányászta, és lefújta róla a port. Úgy nézett ki, mintha évszázadok óta nem látta volna a napvilágot. 
- Hát, nem is tudom, Piper. - szólalt meg kínosan Annabeth. - Nem hiszem, hogy te ezt szeretnéd. A kardok általában sokkal hasznosabbak.
- Te is kést használsz. - mutatott a lány felfegyverzett övére.
- Hát, igen, de... - Annabeth megvonta a vállát. - Na, nézd meg, ha ezt szeretnéd.
A tőr tokja elnyűtt, fekete bőrből volt, bronzba foglalva. Hát igen, semmi feltűnő, semmi érdekes. A tőr csiszolt fa markolata tökéletesen állt Piper kezében. Amikor a lány kihúzta a fegyvert a tokból, láthatóvá vált a  háromszög-szerű, körülbelül 45 cm hosszú, bronzból készült pengéje is. A penge szélei halálosan élesek voltak. A tükörképe teljesen váratlanul érte Pipert: sokkal idősebbnek, felelősség teljesebbnek, érettebbnek látszott, ahhoz képest, belül mennyire félt. 
- Illik hozzád. - szólalt meg Annabeth. - Az ilyen fajta pengéket parazoniumnak hívják. Legtöbbször különféle szertartásoknál használták, főleg a magas rangú tisztek a görög hadseregben. Azt mutatta, hogy az erő és a hatalom embere vagy, de ha harcra kerül a sor, nem a legjobb fegyver.
- Nekem tetszik. Miért gondoltad, hogy nem fog tetszeni? - kérdezte Piper. 
Annabeth hezitált.
- Hát...ennek a pengének megvan a maga hosszú története. - fogott bele végül. - A legtöbb ember óvakodna attól, hogy megérintse, nemhogy attól, hogy használja. Az első használója... hát, nem volt túl rózsás az élete. Helénének hívták.
Piper teljesen megdöbbent.
- Várj csak, az eredeti Helénére gondolsz? A Trójai Helénére?
Annabeth bólintott. Bárcsak gumikesztyű lenne rajtam! 
- És ez csak úgy itt hever egy kupac fegyverben?
- Ókori görög cuccokkal vagyunk körülvéve. Ez nem egy múzeum. Az ehhez hasonló fegyverek azért vannak itt, hogy használjuk őket. Ezek a félvérek örökségei. Ez a tőr volt Heléné házassági ajándéka első férjétől, Menelaosztól. A tőr neve Katoptris.
- Jelentése?
- Tükör. - válaszolta Annabeth. - Olyan üveg, ami visszatükrözi a körülötte levő dolgokat. Talán azért lett ez a neve, mert Heléné csak erre használta. Nem hiszem, hogy valaha használták volna harcban.
Piper újra belenézett a pengébe. Egy pillanatig saját arcképét látta, de aztán megváltozott a kép. Egy groteszk fejet látott, amit mintha kőből véstek volna ki. Ugyanazt a kacagást hallotta, mint az álmában, majd megjelent az apja.Egy óriási máglya elé, egy póznához volt kikötve. Piper elejtette a tőrt.
- Minden rendben? - kérdezte Annabeth. - Orvost! Szükségem lenne itt egy kis segítségre! - kiáltott oda az Apolló bagázshoz.
- Nem, minden...minden rendben van. - mondta gyorsan Piper.
- Egészen biztos vagy benne?
- Igen. Csak... - Vigyáznom kell. Remegő ujjakkal Piper felvette a tőrt a padlóról. - Csak túl sok volt ez így nekem egy napra. Mindentől függetlenül azonban szeretném megtartani a tőrt, ha lehetséges.
Annabeth hezitált, aztán egy mozdulattal elküldte az Apolló-gyerekeket.
- Akkor rendben van, ha biztos vagy benne. Teljesen elsápadtál az előbb. Azt hittem, valamilyen rohamod van.
- Minden rendben. - mondta Piper, bár a szíve nagyon hevesen vert. - Van itt valahol, mondjuk, egy telefon? Felhívhatom innen az apukámat?
Annabeth szürke szemei olyan félelmetesen csillogtak, mint a tőr pengéje. Úgy nézett ki, mintha több ezer lehetséges végkimenetelt ellenőrizne éppen, mintha így próbálna olvasni Piper gondolataiban.
- Nem nagyon engedünk meg itt a Táborban telefonokat. A legtöbb félisten, ha használ egy telefont, az olyan, mintha lengetne egy zászlót azzal a felirattal, hogy 'Hé, szörnyek, itt vagyok'. De...nekem van egy. - Annabeth kivett egyet a zsebéből. - A szabályok értelmében nem lehetne nálam, de ha ez a kettőnk titka lenne...
Piper hálásan elvette, majd egy kicsit arrébb sétált, és elfordult Annabethtől. Felhívta apja privát számát, pedig tudta, mi fog történni. Üzenetrögzítő. Három napja, az álmától fogva próbálta hívni, eredménytelenül. A Wilderness Iskolában naponta egyszer lehetett telefont használni, de hiába hívta fel az apját minden délután. Gyorsan beütötte a másik számot. Az apja személyi asszisztense vette fel.
- Mr. McLean irodája.
- Jane. - mondta fogcsikorgatva Piper. - Hol van apu?
Jane egy pillanatig csöndben maradt. Biztos azon gondolkozik, hányszor fogom még ezzel a kérdéssel felhívni.
- Piper, úgy tudtam, az iskolából csak naponta egyszer hívhatsz.
- Talán nem vagyok az iskolában. - válaszolta Piper. - Talán mérföldekre vagyok tőle.
- Hmmm. - Jane egyértelműen kezdte rosszul érezni magát. - Majd elmondom neki, hogy hívtad.
- Hol van?
- Kint.
- Fogalmad sincs róla, igaz?  - Piper lehalkította a hangját, abban a reményben, hogy Annabeth nem szeret hallgatózni. - Mikor fogod végre hívni a rendőrséget, Jane? Akár bajban is lehet!
- Piper, nem fogok erről szólni a médiának. Nem akarok belőle cirkuszt csinálni. Biztos vagyok benne, hogy jól van. Tudod, néha el-el tűnik, de mindig visszajön.
- Tehát igaz. Tényleg nem tudod, hogy hol van.
- El kell mennem, PIper. Élvezd az iskolát. - Azzal Jane letette. A vonal megszakadt. Piper visszasétált Annabeth-hez, és a lány kezébe nyomta a telefont.
- Nem volt szerencséd? - kérdezte a másik lány, miközben elrakta a telefont. 
Piper nem válaszolt. Nem volt benne biztos, hogyha kinyitja a száját, nem kezd el újra sírni.
- A családneved McLean? Bocsi, ez nem az műfajom, de ismerősen cseng.
- Általános név.
- Igen, gondoltam. Mit csinál az apukád?
- Jól mennek neki a művészetek. Elég magas szinten jár bennük. - válaszolta automatikusan Piper. - Egy Cherokee művész. - Ez volt az általános válasza. Nem hazugság, de nem is a teljes igazság. A legtöbb ember, amikor ezt hallotta, azt gondolt, hogy az apja indián szuveníreket árul valahol egy út szélén, vagy valami hasonló.
- Óóó! - Annabeth viszont úgy tűnt, nem elégedett meg ezzel a válasszal, de azért nem feszegette tovább a témát. - Jól érzed magad? Szeretnél tovább menni?
Piper  felcsatolta fegyverét az övére. Majd később, amikor egyedül leszek, kipróbálom, hogy lehet harcolni vele, mit lehet csinálni vele. 
- Természetesen. - válaszolta. - Mindent látni szeretnék.
Minden kabin jól nézett ki, de Pipernek fogalma sem volt róla, melyik lehet az övé. Útközben sem lett elfogadva: nem jelent meg a feje felett semmilyen égő wombat, vagy valami ahhoz hasonló. A nyolcas kabin teljesen ezüst színű volt, és úgy világított, mint a hold.
- Artemisz? - találgatott Piper.
- Nagyon jól ismered a görög mitológiát.
- Sokat olvastam róla. Apukámnak egyszer volt egy ezzel kapcsolatos projektje tavaly.
- Azt hittem, hogy apukád egy Cherokee művész, és indián művészettel foglalkozik.
- Tudod, más dolgokkal is foglalkozik. - Piper azt hitte, ezzel mindent elárult Annabethnek: görög mitológia, McLean. Szerencsére Annabeth nem párosította össze a kettőt.
- Egyébként... - váltott témát Athéné lánya. - Artemisz a hold és a vadászat istennője, de nincsenek félvérei. Örök szüzességet fogadott.
- Óóó. - Ez az információ hátba vágta Pipert. Mindig is szerettem az Artemiszről szóló történeteket. Annyira örültem volna, ha kiderül, hogy ő az anyukám.
- Viszont vannak vadászlányai. Artemisz vadászai meglátogatnak minket néha. Ők nem Artemisz lányai, a szolgálói. Egy csapat halhatatlan tinédzser lány, akik együtt kalandoznak, és vadásznak szörnyekre.
- Ez tök jól hangzik! Tényleg halhatatlanok lesznek?
- Igen, csak akkor halnak meg, ha megszegik az esküjük, vagy ha harcban esnek el. Viszont nem szerethetnek bele fiúkba. Sohasem randizhatnak.
- Óóó. Nem túl nagy ár. - Annabeth elnevette magát. Egy pillanatig igazán boldognak tűnt. Biztos jó lehet vele délutánonként, mint barátnővel kikapcsolódni. Persze csak kevésbé zűrös időkben...Azonnal felejtsd el. Emlékeztette magát a szomorú igazságra Piper. Ne akarj itt barátokat szerezni. Ha egyszer megtudják, úgyis elfordulnak tőled...

4. fejezet IV. rész

Annabeth összeszorította a száját.
- Piper, az emlékeid sokkal élesebbek, mint amilyennek normálisan lenniük kéne. Érdekesnek találom, mert fogalmam sincs miért van így. Viszont, ha tényleg ismered...
- Hát persze, hogy ismerem, nagyon is!
- Akkor honnan jött Jason? - Piper úgy érezte, mintha pofoncsapták volna.
-B iztos, hogy már mondta nekem valamikor, csak...
- Észrevetted valaha a tetoválását a mai nap előtt? Mondott neked bármit is a szüleiről valaha? Vagy a régebbi barátairól, az előző iskolájáról?
- Én, én nem tudom, de...
- Piper, mi a családneve? 
Úristen, ez nem lehet igaz. Nem tudom mi Jason családneve! Hogy lehetséges ez? Piper elsírta magát. Teljesen megbolondultam. Leült Annabeth mellé a kőre, miközben úgy érezte, minden a darabjaira hullik körülötte. Ez így túl sok. Minden, ami jó volt az eddigi nyomorúságos életemben, hirtelen szertefoszlott. Igen, megmondta az álmom is. Minden tönkre fog menni körülöttem, minden jót el fognak tőlem venni, kivéve ha együttműködöm velük.
- Hé, ne csüggedj. Majdcsak kitalálunk valamit. - nyugtatta Annabeth Pipert. - Elvégre, Jason is itt van a Táborban, és ki tudja, talán a valóságban is működni fog.
Nem hiszem. - gondolta Piper. Nem, ha az álmom ebben is igazat mondott. Azonban erről nem beszélhetek. A lány letörölte a kábátujjával könnyeit.
- Azért hoztál fel ide, hogy senki se lásson sírni? - Annabeth bólintott.
- Gondoltam, hogy nehéz lesz. Tudom milyen érzés elveszíteni valakit, akit nagyon szeretsz.
- Még mindig nem tudom elhinni. Tudom, hogy volt köztünk valami. És most...mindez elszállt. Reggel rám sem ismert. De ha tényleg ma reggel tűnt fel először, akkor miért? Hogyan került a buszra? Miért nem emlékszik semmire?
- Jó kérdések. - Annabeth elgondolkozott. - Remélhetőleg Kheirón hamarosan rájön. De veled is van még egy kis dolgom, hogy felkészült legyél. Készen vagy újra lemmeni?
Piper lenézett az alattuk elterülő völgyre. Az új otthonom, az új családom, aki meg fog érteni, de hamarosan mindannyian csak egy adag új ember, akik lassacskán kiutálják, mint ahogy a régebbi iskoláimban is tették. Azokból előbb-utóbb ki is rúgtak. El fogod őket árulni, figyelmeztetett a hang. Vagy mindent elveszítesz. Azonban ez nem igazi választás.
- Igen. - hazudta. - Készen állok.
A középső zöld területen két csapat kosarazott. Tökéletesen lőttek, és semmi sem zavarta meg őket benne. Simán hárompontosokat dobtak.
- Apolló kabin. - magyarázta Annabeth. - A pontosság mesterei, legyen bármiről szó: íjászatról, lövészetről, vagy akár kosárlabdáról.
Elsétáltak az aréna mellett. Odabent ketten püfölték egymást kardokkal.
- Igazi pengék? - lepődött meg Piper. - Nem veszélyes ez egy kicsit?
- Hát, természetesen igaziak. Így gyakorolunk arra, ha eseteg igazából használnunk kéne őket. Na, megérkeztünk. Ez itt a kabinom. A hatos.
Annabeth az előttük magasodó szürke építményre bökött, aminek az ajtajába egy baglyot véstek. Az ajtó nyílásán keresztül Piper látta, mi van odabenn: könyvespolcok, egy SMART BOARD, és kiállított fegyverek. Két lány odabenn egy harci diagrammszerűséget nézegetett.
- Pengékről beszéltünk. Kövess. - azzal Annabeth belépett a kabinba...

4. fejezet III. rész

Annabeth Pipert tanulmányozta. Ezentúl óvatosabbnak kell lennem, nem mondhatok el mindent még neki sem. Annabeth egyértelműen nagyon okos, és ha rájönne a titkomra... 
- Gyere, Piper, menjünk. Valami mást is el kell még intéznem. - Azzal Annabeth válaszra sem várva elindult fölfelé. Másztak még egy kicsit, aztán elérkeztek egy barlanghoz, ami a hegy tetején volt. A földet csontok és régi, rozsdás kardok borították. A bejáratot, mely elé egy kígyó motívumokkal díszített selyem függönyt aggattak, fáklyákkal világították meg. Olyan, mintha valami őrült tartana itt kutyákat.
- Mi van itt? Miért jöttünk ide? - kérdezte Piper. 
Annabeth bedugta a fejét a függöny mellett, majd kirántotta onnan. Arcán elégedetlenség tükröződött.
- Semmi, jelenleg. Egy barátom szokott itt lenni, és már pár napja itt kéne hogy legyen, de még mindig híre-hamva sincs. - válaszolta Annabeth.
- A barátod egy barlangban lakik? - Annabeth arcán átfutott egy halvány mosoly.
- Igazából, a szüleinek van egy luxus villája Qweens-ben, és horgász iskolába jár Connecticut-ba. De amikor itt van a Táborban, igen, bizony ebben a barlangban lakik. Ő az Orákulumunk, aki elmondja nekünk a jövőt. Abban reménykedtem, hogy tud segíteni...
- Kitalálom, Percy keresésében. - fejezte be Annabeth mondatát Piper. 
Minden energia kiszabadult Annabeth-ből, mintha a lány eddig megpróbálta volna egybetartani saját magát. Leült egy kőre, és mozdulatai annyi fájdalomról árulkodtak, hogy Piper kívülállónak érezte magát. Piper elfordult Annabethtől, és a gondolatait is más irányba terelte. Jé, ott a szembelévő domb tetején, egy egyedülálló fenyő áll: sokkal magasabb, mint a többi, és mintha zöldebb is lenne. Valami mintha csillogna az egyik alsó ágán...Olyan, mint egy aranyló kéztörlő...Nem is: ez egy bárány gyapja! Oké. Ez itt egy görög tábor, miért nem lehetne náluk az Arnygyapjú? Viszont, mi az ott a fa törzse körül? Olyan, mintha rá lenne tekerve egy lila drótkötél...Azonban, tudtommal, a drótköteleken nincsenek pikkelyek, lábak, és nincs kígyóéra emlékeztető feje sárga szemekkel és füstölgő orrlyukakkal...
- Az ott egy igazi sárkány. - mondta döbbenten Piper. - Az ott az igazi, történetekből ismert Aranygyapjú?
Annabeth bólintott, de egyértelmű volt, hogy nem igazán figyel arra, amit Piper mond. Előreengedte a vállait, majd felemelte a fejét és vett egy erőtlen lélegzetet. 
- Bocsi, egy kicsit elfáradtam.
- Úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik. - jegyezte meg Piper.  -Mióta is keresed a fiúbarátodat?
- Három napja, hat órája és körülbelül 12 perce.
- És még mindig semmi ötleted sincs, hogy hová tűnhetett? 
Annabeth szánalmasan megrázta a fejét.
- Mindketten nagyon izgatottak voltunk, mert előbb kezdődött a téli szünet. Kedden találkoztunk itt, a Táborban, és azon gondolkoztunk, hogy fogjuk eltölteni az elkövetkezendő három hetet. Nagyon jók voltak a kilátásaink. Aztán az esti tábortűz után megcsókolt, majd jó éjszakát kívánt, visszament a kabinjába, és reggelre nem volt sehol. Átkutattuk a Tábor teljes területét, kapcsolatba léptünk az anyjával. Mindenfélével próbálkoztunk már, eredménytelenül.  Csak úgy felszívódott.
Piper gondolkozni kezdett: Három nappal ezelőtt. Ugyanazon a napon, amikor az álmom volt.
- Milyen régóta jártatok egymással?
- Augusztus óta. - válaszolta Annabeth. - Augusztus 18-a óta.
- Én is majdnem akkor ismertem meg Jasont. De mi csak pár hétig jártunk egymással. Annabeth szomorkásan nézett fel.
- Piper. - mondta. - Valamit mondanom kell neked ezzel kapcsolatban. Jó lenne, ha leülnél hozzá. - Piper érezte, hogy ez fog történni. Pánikolni és izzadni kezdett.
- Figyelj, én ismerem Jasont, még akkor is, ha ő maga azt állítja, hogy ma találkozott velem először. De az nem igaz. 4 hónapja ismerem...
- Piper. Ezt úgy hívják, hogy a Köd. - mondta szomorúan Annabeth.
- Micsoda? Milyen köd?
- A Köd. Ez egy vékony hártya ami elválasztja a halandók világát a mágikustól. A halandók agya nem képes befogadni olyan dolgokat, mint hogy léteznek szörnyek és istenek. A Köd teremt egy számukra reális világot. A Köd azt láttatja a halndókkal, amit fel tudnak fogni, amit meg tudnak érteni. Például a szemük egyszerűen átsiklik e felett a völgy felett, vagy látnak egy sárkányt, és egy halom kötélnek gondolják. 
Ez nem lehet igaz.
- Nem. Te magad mondtad, hogy nem vagyok egy átlagos halandó. Félisten vagyok.
- A Köd még a félisteneket is meg tudja téveszteni. Sokszor láttam már ilyet: szörnyek tűnnek fel egy iskolában, embernek láttatják magukat, és mindenki azt hiszi, ismeri őket. A Köd meg tudja válroztatni a memóriát, sőt olyan emlékeket is teremthet, amiket az illető soha nem s élt át...
- De Jason nem egy szörny! - csattant fel Piper. - Ő is ember, akárcsak mi, vagy ha úgy akarod hívni, félisten. Az én emlékeim nem hamisak! Mindegyik igazi. Amikor meggyújtottuk Hedge edző gatyáját. Amikor az iskola tetejéről néztük a meteor záport, és végre rávettem a srácot, hogy megcsókoljon... - Piper mindent elmondott Annabethnek ami ebben a szemeszterben történt a Wilderness iskolában. Hogy mennyire kedvelte Jasont az első pillanattól kezdve. Azt, hogy Jason mennyire kedves és türelmes volt vele, és hogy el tudta viselni a hiperaktív Leot és az idióta vicceit. Jason úgy fogadta el Pipert, ahogy volt, és nem ítélte el azért, amit tett. Mennyit fogták egymás kezét a tetőn ülve, miközben a csillagokat bámulták! Ez az egész nem lehet hamis!

4. fejezet II. rész

Piper lenézett a kabinokra. Hedge azért halt meg, hogy engem biztonságba juttasson. Az anyukám kabinja valahol odalent van, ami azt jelenti, hogy vannak fivéreim és nővéreim, ami még több embert jelent, akit el kell majd árulnom. "Csináld azt, amit mi mondunk!" Ezt üzente legutóbb a hang. "Ha bármi mással próbálkozol, a büntetésed nagyon fájdalmas lesz." Piper karba fonta a kezét, hátha így el tudja tüntetni a keze remegését.
- Minden rendben lesz. - mondta Annabeth. - Barátokra lelsz majd itt. A Táborban mindenki átélt már egy csomó különös eseményt. Tudjuk, min mész most keresztül.
Hát, egész biztos, hogy nem tudjátok. - gondolta Piper.
- Az elmúlt öt évben öt különböző iskolából rúgtak ki. Az apukám kezd kifogyni az ötletekből, hova küldhetne még.
- Csak ötből? - csodálkozott rá Annabeth. - Piper, itt mindenkire ráaggatták a bajkeverő nevet. Hétéves voltam, amikor elfutottam otthonról.
- Komolyan?
- Természetesen. Úgy nézek ki, mint aki viccel? A legtöbbünk amúgy diszleksziás vagy figyelemhiányos, esetleg mindkettő...
- Leo ADHD-s. - emlékezett vissza Piper.
- Igen. Ez azért van, mert minket harcra teremtettek. Fogékonyak és nyugtalanok vagyunk: egyáltalán nem férünk össze a rendes, normális gyerekekkel. Hallanod kellene, Percy milyen sok bajt kevert... - Annabeth arca elsötétült. - Mindegy, a félvéreknek általában elég rossz a hírneve. Hogyan keveredtél bajba?
Általában, amikor felteszik nekem ezt a kérdést vagy kardoskodom az ártatlanságom mellett, vagy témát váltok, vagy valamivel elterelem beszélgetőtársam figyelmét. Azonban Annabeth más... Ő megértené az igazságot...
- Dolgokat lopok el. - válaszolta Piper. - Hát, igazából nem is lopok...
- A családod szegény?
- Nem, egyáltalán nem. - Piper elnevette magát. - Csak azért csinálom, mert... hát, nem is tudom, igazából miért. Talán csak magamra akarom vonni apám figyelmét. Tudod, szinte soha sincs ideje rám, csak ha bajba kerülök. 
Annabeth bólintott.
- Értem. De nem azt mondtad, hogy igazából nem is lopod el a cuccokat? Hogy értetted?
- Hát... igazából senki sem hiszi el nekem. A rendőrség, a tanárok... de még azok sem, akitől a cucc van: ők mindig teljesen össze vannak zavarodva, és igazából csak motyognak. Az igazság az, hogy semmit sem lopok el a szó szoros értelmében. Csak kérek valamit emberektől, akik azt kérdés nélkül odadják nekem, legyen a kért dolog bármi: akár egy X6-os BMW. Csak kértem, és az eladó annyit mondott: "Természetesen. Vigye el nyugodtan." Később biztosan rájött, mit tett, és hívta a rendőrséget. - Piper várt.
Mindig mindenki hazugnak szokott hívni. Amikor felpillantott, Annabeth bólintott egyet.
- Nagyon érdekes. Ha az apukád lenne isten, nem lenne probléma, azt mondanám, Hermésznek, a tolvajok istenének lánya vagy. De azt mondod, a te apád halandó...
- Nagyon is. - értett egyet vele Piper. Annabeth azonban megrázta a fejét, és gondolkodóba esett.
- Hát, ha nem az apukád halandó,  akkor passz. Egy kis szerencsével az anyukád este a tábortűznél Elfogad.
Bárcsak ez az egész meg sem történne. Ha az anyukám egy istennő, akkor tudhat az álmaimról? Tudhat arról, mire kényszerítenek? Remélhetőleg az olimposzi istenek nem csapják meg a gyermekeiket villámmal, ha rosszak, és nem küldik őket azonnal az Alvilágba...

4. fejezet I. rész

Érdekes, mintha Annabeth lélekben máshol járna. Elképesztő dolgokat mesél arról,  hogy mi mindent lehet itt csinálni: van mágikus íjászat, pegazus lovaglás, láva fal, sőt néha még szörnyekkel is lehet harcolni, de Annabeth mindezt színtelen hangon adta elő, mintha nem is érdekelné. Az óriási, nyitott étkező pavilonban álltak, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a Long Island-i homokos partra. Igen, valahogy Long Island-re, New York-ba kerültünk ilyen rövid idő alatt. Annabeth mindent elmondott arról, hogy a Félvér Tábor elsősorban egy nyári tábor, de vannak olyan félistenek, akik egész évben itt maradnak, de mostanra már olyan sokan vannak a táborozók, hogy már télen is teljesen tele van a Tábor. Vajon ki lehet a Tábor vezetője? És honnan tudták, hogy én is ide tartozom? Mi lesz ha egész évben itt kell maradnom? Mi lesz ha nem leszek jó egyik foglalkozáson sem? Hogyan harcolnak szörnyek ellen?  Piper fejében körülbelül ezer, vagy még annál is több kérdés cikázott, de tekintettel Annabeth hangulatára, egyiket sem tette fel. 
Ahogy a Tábor szélén lévő hegyen másztak felfele,  Piper hátrapillantott, és elképedt az alatta elterülő látványtól. Északnyugaton zöld fenyves, a gyönyörű tengerpart, egy patak, a kenu tó, középen zöld mező és a kabinok, melyek egy görög omega alakban voltak elrendezve, közepében egy szabadon hagyott zöld területtel. Piper összesen húsz kabint számolt össze. Az egyik arany fénnyel izzott, egy másik ezüstösen csillogott. Volt, amelyiknek a tetején fű nőtt,de olyan is volt, amit szögesdróttal kerítettek körbe, és vörösre festettek. Egy fekete kőből épített kabinon zölden égő fáklyák világítottak. Mindegyik, mintha külön világ lett volna.
- A völgy védve van a halandóktól.  - mondta Annabeth. - Nem azt látják, ami a valóságban itt van. Amint láthatod, az időjárás is kontrollálva van. - Annabeth követte Piper tekintetét. - Minden egyes kabin valamelyik ókori görög istenhez köthető, és a megadott isten gyermekeinek ad otthont. - Ránézett Piperre, mintha megpróbálná eldönteni, hogyan fogadja a híreket.
- Azt mondtad, az anyukám egy istennő. 
Annabeth bólintott. 
- Elképesztő nyugalommal fogadtad a hírt.
El sem tudod képzelni, miért. Ez legalább egy logikus magyarázat arra, hogy miért nincs Anyuról egy kép sem a házunkban. El sem tudod képzelni, hányszor veszekedtem emiatt Apuval. Ez megmagyarázza, Apu miért nem mesélte el soha, miért hagyta el Anyu. És erre figyelmeztetett az álom is. "Meg fognak találni hamarosan félisten, és utána követni fogod az utasításainkat. Működj együtt velünk, és akkor életben hagyjuk az Apád." 
Piper megborzongott.
- Gondolom ezután a reggel után sokkal hihetőbb a történet. Tehát, ki az Anyukám?
- Hamarosan ki fog derülni. - válaszolta Annabeth. - Hány éves is vagy? Tizenöt? Elméletben az istennőnek el kellett volna fogadnia tizenhárom éves korod előtt. Az volt a megállapodás.
- A megállapodás?


- Tavaly nyáron megígérték...ez egy hosszú történet, de a lényege az, hogy...nem hagyják figyelmen kívül a félvér gyermekeiket, és elfogadják őket tizenhárom éves koruk előtt. Néha hosszabb időre van szükség, de láttad, milyen hamar lett Leo elfogadva, miután belépett a Tábor területére. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan kapunk egy jelet felőled is. Legkésőbb az esti tábortűznél.-
Ezek szerint nekem is meg fog jelenni egy óriási, égő kalapács a fejem fölött. Gondolta Piper. Talán, egy kis szerencsével valami még lenyűgözőbb hologram lesz. Talán egy égő vombat. Akárki is az Anyám, biztosan nem lesz büszke egy olyan kleptomániás, sok problémával küszködő lányra, mint amilyen én vagyok.

- Miért 13 év a korhatár?

- Minél idősebb leszel, annál több szörny vesz észre, és próbál megölni. - válaszolta Annabeth. - Általában 13 éves kor körül kezdődik. Ezért küldünk védőket az iskolákba, akik megtalálnak minden félistent és a Táborba hozzák őket, mielőtt még túl késő lenne.
- Védőket? Olyanokat, mint Hedge edző? - Annabeth bólintott.
- Ő egy szatír volt, félig ember, félig kecske lény. A szatírok a Tábornak dolgoznak, félisteneket keresnek, megvédik őket, és behozzák őket amikor eljön az idő. - Pipernek nem esett nehezére elhinni, hogy az edző félig kecske volt. Látta, hogy hogyan és mit eszik. Soha nem voltam Hege legjobb barátja, mégis feláldozta magát értünk.
- Mi történt vele? - kérdezte Annabethtől. - Amikor felment a felhőkbe...valami...rosszat csinált?
- Hát, elég nehéz elmagyarázni. - A lány vonásai megmerevedtek. - A viharszellemekkel...elég nehéz harcolni. Még a legjobb, mennyei bronzból készült fegyvereink is hatástalanok velük szemben, kivéve, ha meg tudjuk őket lepni.
- Jason kardja mégis porrá változtatta őket. - emlékezett vissza Piper.
- Hát, minden bizonnyal szerencséje volt. Ha jó helyen találsz el egy szörnyet, feloszlik és visszatér a Tartaroszba. 
- Tartarosz?
- Egy óriási szakadék az Alvilágban, ahonnan a leggonoszabb szörnyek származnak. Olyan, mint a gonosz feneketlen lyuka. A lényeg az, hogy ha egyszer egy szörny feloszlik, általában hónapokba, vagy évekbe telik, amíg megújulnak. Amióta ez a viharszellem, Dylan, elment, fogalmam sincs, mit gondoljak. Nem tudom, életben tartja-e. Hedge egy védő volt, tudta, milyen kockázatot vállal ezzel a munkával. Amúgy a szatíroknak nincs halandó lelke, haláluk után újjászületnek egy fában, virágban, vagy valami hasonlóban. - Vajon hogy nézhet ki Hedge egy csomó árvácskaként? Piper kezdte egyre rosszabbul érezni magát...