Az utolsó találkozásuk után Anya bevitt a házba, és hosszasan elbeszélgetett velem. Emlékezett vissza Leo. Olyan kicsi voltam, hogy sok mindent nem fogtam fel belőle.
-Nem jöhet vissza többé.-Mondta Anyukám. Gyönyörű arca volt, kedves, mosolygós szemekkel, haja pedig fekete csigákban hullott alá. Idősebbnek tűnt a koránál nehéz munkája miatt. A szeme alatti karikák általában sötétek és mélyek voltak. Kezei bőrkeményedésekkel voltak tele. Ő volt az első a családjában, aki diplomát szerzett, méghozzá gépészmérnökit. Mindenfélét tudott tervezni, megjavítani, vagy építeni. Azonban senki sem bérelte fel. Semelyik vállalat nem vette komolyan, így egy gépműhelyben kötött ki, ahol épp annyi pénzt keresett, hogy fiával együtt meg tudjon élni. Mindig gépolaj-szaga volt, és amikor beszélt, folyamatosan váltogatta a spanyol és az angol nyelvet, mintha csak eszközök lennének, amiket használnia kell. Évekig tartott, még Leo rájött, hogy nem mindenki úgy beszél, mint az Anyja. Morze-kódra is megtanította a fiát, játékképpen. Különböző, egyszerű üzeneteket kopogtak egymásnak, mint: Szeretlek., vagy: Jól vagy?
-Nem érdekel, mit mond Tía Callida.-Mondta nekem Anyu.-Nem hiszek sem a végzetben, sem a Sorsban. Te még túl fiatal vagy hozzájuk amúgyis. Még mindig az én kisbabám vagy.-Megfogta Leo kezét, és égésnyomok után kutatott rajtuk, természetesen azonban nem talált egyet sem.-Leo, figyelj most jól rám. A tűz csak egy eszköz, mint a többi, azonban veszélyesebb a legtöbbnél. Nem ismered a határaidat. Kérlek, ígérd meg nekem: nem játszol többet a tűzzel, amíg meg nem ismered az Apád. Egy nap, mijo, találkozni fogsz vele. Ő majd mindent el fog magyarázni neked.-Leo azóta hallgatta ezt a mondatot, amióta az eszét tudja. Egy nap majd megismerem Apámat. Anyu soha egyetlen kérdésemre sem válaszolt vele kapcsolatban. Leo soha nem látta az Apját, sőt, még csak képet sem látott róla, azonban Anyukája mindig úgy beszélt róla, mintha csak leugrott volna a boltba, és hamarosan majd úgyis visszajönne. Leo megpróbált hinni neki. Egy nap, majd minden értelmet nyer. A következő néhány évben boldogok voltunk Anyuval. Majdnem teljesen el is feledkeztem Tía Callidáról. Persze még mindig álmodtam a repülő hajóról, azonban a többi esemény mintha tényleg csak álom lett volna. Aztán minden megváltozott, amikor nyolc éves lettem. Akkorra már minden egyes szabad percemet a gépműhelyben töltöttem Anyuval. Jobban tudtam addigra mérni és számolni, mint a legtöbb felnőtt. Megtanultam 3D-ben gondolkodni és megoldani mechanikai problémákat fejben, mint ahogy Anyu is csinálta. Egyik este sokáig lent maradtak, mert Leo Anyukája egy fúró tervén dolgozott, amit azt remélte, szabadalmaztatni tud majd. Ha el tudta volna adni a prototípust, talán megváltozott volna az életük. Talán tényleg elért volna akkor egy igazi áttörést. Ahogy dolgozott, Leo különböző szerszámokat adogatott neki, és közben vicceket mesélt, hogy továbbra is tartsa Anyjában a lelket. Imádtam, amikor megnevettettem. Anyukám olyankor mindig azt mondta: "Aukád biztos nagyon büszke lenne rád, mijo. Hamarosan meg fogod őt ismerni, semmi kétségem felőle." Leo Anyukájának dolgozószobája az üzlet hátuljában volt. Leo-t mindig kirákirázta tőle a hideg, amikor este voltak ott, mert addigra már csak ők voltak az üzletben. Minden hang végigvisszhangzott a sötét raktáron, bár Leo addig nem bánta, amíg együtt volt bent az Anyukájával. Ilyenkor még ha el is kalandozott Leo a raktárban, Morze-kóddal tudták tartani egymással a kapcsolatot. Amikor el akartak menni, végig kellett menniük a teljes üzleten, a pihenőszobán, hogy kijuthassanak a parkolóba, s folyamatosan zárniuk kellett maguk után az ajtókat. Azon az estén, miután befejezték, amikor elértek a pihenőszobába, Leo Anyukája észrevette, hogy a műhelyében hagyta a kulcsait.
-Ez vicces, mijo.-Leo Anyukája elmosolyodott.-Úgy emlékszem, hogy nálam voltak. Na, mindegy. Várj itt, mijo. Egy perc múlva visszatérek.-Még egyszer rámmosolygott-az volt az utolsó mosoly, amit kaptam tőle-majd visszament a raktárba. Még csak pár szívdobbanásnyi idő telt el, amikor a külső ajtó kínyílt, a belső ajtó pedig bezárult.
-Anyu?-Leo fülében dübörgött a vér. Valami összeütközött a belső ajtóval a túloldalról.
-Anyu!-Akármilyen erősen nyomta is Leo, az ajtó nem nyílt ki.-Anyu!-Leo kétségbeesett üzenetet kopogott az ajtón: Jól vagy?
-Nem hall téged.-Mondta egy hang. Leo megfordult, és szembetalálta magát egy furcsa hölggyel. Először azt hittem, Tía Callida az. Ugyanúgy sötét köpenybe burkolódzott, azonba arcát fekete fátyol takarta.
-Tía?-Kérdezte Leo. A nő kuncogott egyet, mintha csak félig lenne ébren.
-Nem a védelmeződ vagyok.Csupán nagyon távoli rokonod vagyok.
-Mit...Mit akarsz? Mi történt Anyuval?
-Ah...Hűséges vagy az Anyukádhoz. Milyen aranyos. De, tudod, nekem is vannak gyerekeim...és megértem, hogy egy nap majd ellenük kell harcolnod. Amikor megpróbálnak majd felébreszteni, te akadályozni fogod őket. Én azonban ezt nem engedhetem.
-Nem ismerlek. Nem akarok senki ellen harcolni.-A nő úgy suttogott, mintha félálomban lenne.
-Okos döntés...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése