Annabeth összerezzent amint egy kupac tégla pörögve beleszállt barátnőjébe - de valahogy a szemét egyenesen továbbrepült anélkül, hogy Sadie-t tollas pürévé változtatta volna. Sadie alakja csak hullámzott, mintha mélyen egy vízfelszín alatt úszna.
Sadie a Duatban van, eszmélt rá Annabeth - a valóság egy másik síkján repül. Az ötlettől Annabeth fejében lehetőségek százai villantak fel. Ha egy félisten megtanulhatna így átmenni egy falon, de akár keresztül is rohanhatna egy szörnyön...
De ez a beszélgetés majd valamikor később fog bekövetkezni. Most azonban mennie kellett. Felszaladt a lépcsőkön, bele a forgatagba. Fém rudak és téglák csapódtak a pajzsába. Az aranyló gömb minden alkalommal egyre halványabban pislákolt, amikor nekicsapódott egy-egy törmelékdarab.
Annabeth feje fölé emelte egyik kezével Sadie pálcáját, másikkal újonnan szerzett tőrét. A mágikus áramlások közepette a mennyei bronz penge épphogy csak pislákolt, mint egy leégőfélben levő fáklya.
- Hé! - Kiáltott a messzi párkány irányába Annabeth. - Mr Istenke!
Nem kapott választ. A hang valószínűleg nem tudott keresztüljutni a viharon.
Az épület váza vészjóslóan nyikorogni kezdett. Habarcs csorgott a falakból és szállingózott a viharba, mint holmi vattacukor-foszlány.
Sadie a héja még mindig életben volt, próbálta megközelíteni a felfelé szálló három fejű szörnyet. A bestia már félúton járt fölfelé. Hadonászott a lábaival, és egyre erősebben világított, mintha magába szívta volna a tornádó erejét.
Annabeth lassan kifutott az időből.
A memóriájában kutakodott, átgondolva mindenféle öreg mítoszt, a leghomályosabb meséket is, amiket Kheirón valaha mesélt neki a Táborban. Kisebb korában egy szivacs volt az agya, felszívott minden tényt és nevet.
A háromfejű pálca. Egy város védőistene. Alexandria, Egyiptom.
Hirtelen visszaemlékezett az isten nevére. Legalábbis nagyon remélte, hogy jóra.
Az egyik első lecke, amit félistenként megtanult, az volt, hogy: A nevekben erő rejlik. Soha ne mondd ki egy isten vagy szörny nevét, ha nem vagy felkészülve rá, hogy magadra vond a figyelmét.
Annabeth vett egy mély lélegzetet. Teljes hangerővel elüvöltötte magát:
- SZERÁPISZ!
A vihar lelassult. Egy félkész csővezeték megállt a levegőben. Gerendák és téglák felhői fagytak meg, és lógtak felfüggesztve a semmibe. A tornádó közepében lebegő szörny megpróbált felállni. Sadie fölé repült, és elengedte a karmaiban tartott szobrocskát, ami azonnal egy életnagyságú tevévé változott.
A bozontos dromedár belecsapódott a háromfejű szörny hátába. Mindkét teremtmény lezuhant a levegőből, és a földbe csapódott, lábak és fejek kuszaságában. A szörnyeteg próbált küzdeni, de a teve rajta feküdt, lábait szétvetve, bégetve és köpködve, mint egy ezer tonnás kisgyermek, aki éppen balhézni kezd.
A 30. emelet párkányáról egy férfihang dörgött:
- KI MERÉSZELI MEGZAVARNI DICSŐSÉGES FELEMELKEDÉSEM?
- Én! - Üvöltötte vissza Annabeth. - Gyere le ide, és nézz szembe velem!
Nem akart felelősséget vállalni más emberek tevéjéért, de azt akarta, hogy az isten továbbra is rá figyeljen, hogy Sadie azt csinálja... amit éppen csinálni akart. A fiatal mágusnak kétségkívül volt még néhány trükkje az ingujjában.
Szerápisz isten leugrott a párkányáról. Zuhant 30 emeletnyit, majd könnyedén talpra érkezett, egy tőrhajításnyira Annabeth-től.
Nem mintha a lánynak nem lett volna kedve rátámadnia.
Szerápisz vagy 5 méter magas volt. Csak egy Hawaii virág mintás úszónadrágot viselt. Teste minden egyes centijét izmok borították. Bronzos bőrét tetoválások díszítették - egyiptomi hieroglifák, görög betűk, és olyan egyéb írásjelek, amiket Annabeth nem ismert.
Hosszú, göndör haj keretezte arcát, ami raszta tincsekbe volt fésülve. Göndör, görög szakáll lógott le egészen a kulcscsontjáig. Szemei tengerzöldek voltak - színük annyira hasonlított Percy-éire, hogy Annabeth libabőrös lett.
Általában nem jöttek be neki a szőrös, szakállas férfiak, de azt el kellett ismernie, hogy ez az isten vonzó volt egyfajta "vad szörföző" stílusban.
A fejfedője azonban teljesen elrondította kinézetét. Amit Annabeth elsőre cilindernek nézett, valójában egy vesszőkből font, körkörös kosárka volt, amit árvácskák képeivel díszítettek.
- Elnézést - Mondta. - Tényleg egy virágcserép van az Ön fején?
Szerápisz felvonta vastag szemöldökét. Megpaskolta a fejét, mintha elfeledkezett volna a kosárról. Néhány búzaszem kiesett a tetejéből.
- Ez egy modius, buta kislány. Szent jelképeim egyike! A gabonával teli kosár az Alvilágot testesíti meg, amit én uralok.
- Ó, tényleg?
- Természetesen! - Szerápisz mogorván méregette a lányt. - Legalábbis uraltam, és hamarosan újra uralni is fogom. De ki vagy te, hogy kritizálni merd divatos kinézetem? Egy görög félisten, legalábbis a szagod alapján, egy mennyei bronz fegyvert és egyiptomi, az Élet Házából származó pálcát hordozva. Nos, melyik vagy akkor - hős, vagy mágus?
Annabeth megrázkódott. Virágcserp sapka ide vagy oda, Szerápisz erőt sugárzott magából. Ilyen közel állva hozzá, Annabeth úgy érezte, mintha vízzé vált volna a teste, mintha a szíve, a gyomra, és velük együtt a bátorsága is lassan elolvadna.
Mit képzelsz magadról? Gondolta. Sok istennel találkoztál már ezelőtt.
De Szerápisz valahogy más volt. A létezése valahogy alapjában véve rossznak érződött - mintha csak annyival, hogy itt állt, kifordította volna Annabeth világát.
20 lépéssel az isten háta mögött landolt Sadie a madár, majd visszaváltozott emberré. Néhány kézjellel utasította Annabeth-t: egyik ujját a szájához emelte (maradj csendben), majd másik csuklójával körzött (beszéltesd tovább). Azután halkan kotorászni kezdett a táskájában.
Annabeth-nek fogalma sem volt arról, hogy mit tervez barátnője, azonban kényszerítette magát arra, hogy Szerápisz szemébe nézzen.
- Ki mondta, hogy nem lehetek egyszerre mindkettő - mágus és félisten? Most pedig válaszolj kérdésemre: Mit keresel itt?
Szerápisz arca elsötétült. Aztán, Annabeth legnagyobb meglepetésére, hátravetette fejét, és nevetni kezdett, még több gabonát öntve ki a modius-ból.
- Látom én! Megpróbálsz lenyűgözni, mi? Méltónak érzed magad arra, hogy a főpapnőm legyél?
Annabeth nyelt egyet. Az ilyesfajta kérdésekre csak egy válasz létezett.
- Természetes, hogy méltó vagyok rá! Miért, egyszer Athéné kultuszának magna mater-je voltam! De te méltó vagy arra, hogy szolgáljalak?
- HA! - Szerápisz grimaszolt. - Athéné kultuszának nagy anyja, mi? Nézzük csak akkor, mennyire vagy te kemény.
Az isten legyintett egyet. Egy kád repült Annabeth pajzsába. A porcelán darabokra tört az aranyló gömbön, de Sadie pálcája hirtelen olyan forró lett, hogy Annabeth elejtette. A fehér fa hamuvá égett.
Nagyon jó. Gondolta. Még csak két perc telt el, de máris elvesztettem Sadie pálcáját.
A védőpajzsa is eltűnt. Egyedül állt szemben egy 5 méteres istennel, szokásos fegyvereivel - egy kis tőrrel, meg sok ésszel.
Annabeth-től balra a háromfejű szörny még mindig a teve alól próbált kievickélni, de a dromedár nehéz volt, csökönyös, és mesésen koordinálatlan. Ahányszor a szörny megpróbálta lelökni a hátáról, a teve ízlésesen pukkantott egyet, és még jobban szétterült rajta.
Mindeközben Sadie előbányászott egy darabka krétát a táskájából, és haragosan irkált valamit a betonra Szerápisz mögött, talán egy szép kis sírfeliratot, amiben megemlékezik küszöbön álló halálukról.
Annabeth visszaemlékezett egy idézetre, amit az egyik barátja, Frank mondott neki még valamikor régen - valamit Sun Tzu könyvéből, a Háború Művészetéből.
Amikor gyenge vagy, tégy úgy, mintha erős lennél.
Annabeth egyenesen állt, és belenevetett Szerápisz arcába.
- Hajíts csak felém amiket akarsz, Lord Szerápisz. Pálcára sincs szükségem ahhoz, hogy megvédjem magam. Az erőm túl hatalmas! Vagy talán abbahagyhatnád azt, hogy csak vesztegeted az időmet, és elmondhatnád végre, hogyan szolgálhatnálak, feltételezve, hogy beleegyezek abba, hogy a főpapnőd legyek.
Az isten arcára kiült a harag. Annabeth tisztában volt azzal, hogy a fejére ejthetné az összes lebegő vacakot, és azt képtelen lenne megállítani. Elmerengett azon, mi lenne, ha megpróbálná az isten szemébe hajítani a tőrét, mint ahogyan Rachel barátnője vonta egyszer el Kronosz figyelmét, de nem bízott a célzási képességeiben.
Végezetül Szerápisz egy kicsavarodott mosolyt villantott rá.
- Van benned kurázsi, kislány. Ezt meg kell adnom neked. És tény, hogy erőt fektettél abba, hogy megtalálj. Talán ténylegesen szolgálhatnál. Te leszel az első a sok közül, aki nekem fogja adni az erejét, az életét, a lelkét!
- Jól hangzik - Annabeth Sadie-re sandított, reménykedve abban, hogy hamarosan elkészül azzal a krétarajzzal.
- De először - Mondta Szerápisz. - Szükségem van a pálcámra!
Az isten a teve felé legyintett. Egy vörös hieroglifa égett keresztül a teremtmény irháján, majd egy utolsó pukkantás kíséretében a szerencsétlen dromedár egy kupacnyi homokká változott.
A háromfejű szörnyeteg felemelkedett, kirázva a homokot a bundájából.
- A manóba! - Kiáltotta Annabeth.
A szörny mindhárom feje rámorgott.
Szerápisz komoran összevonta szemöldökeit.
- Mi lesz most, kislány?
- Hát, most... azt hiszem... tudod, mint főpapnődnek, nekem kéne odanyújtanom neked a pálcád! Megfelelően kéne csinálnunk ezeket a dolgokat!
Annabeth a szörnyre vetette magát. Túlságosan nehéz volt a teremtmény ahhoz, hogy felemelje, de az övébe tűzte a tőrét, majd két kézzel megragadta kúpos héját, hátrafelé vonszolva, el az istentől.
Mindeközben Sadie rajzolt egy nagy kört - egy hullahopp karika méretűt - a betonra. Éppen akkor hieroglifákkal díszítette, különböző, színes krétákat használva.
De most komolyan. Gondolta frusztráltan Annabeth. Nyugodtan dolgozz vele, legyen csak szép, az idő nem számít!
Annabeth-nek sikerült az istenre mosolyognia, miközben továbbra is az előrefelé mászni próbáló szörnyet tartotta vissza.
- Most, uram. - Mondta Annabeth. - Meséld el nekem dicsőséges terved! Valami lelkeknek meg életeknek van hozzá köze?
A pálcaszörny tiltakozásában felbömbölt, valószínűleg mert látta Sadie-t az isten háta mögött, miközben a top secret járdarajzát tökéletesítette. Szerápisz úgy tűnt, ezt nem vette észre.
- Íme! - Kitárta izmos karjait. - Hatalmam új központja!
Vörös szikrák pattogtak végig a megfagyott örvényben. Fények hálója kötötte össze a világító pontokat, amíg Annabeth meglátta végül a fénylő vázlatát annak, amit Szerápisz épített éppen: egy masszív torony, 90 méter magas körülbelül, ami három, egyre vékonyodó részből áll - egy négyzetes aljzat, egy nyolcszög alaprajzú középső rész, és egy felül kihegyesedő, körkörös felsőrész. A legeslegtetején egy olyan fényes láng izott, mint ami a küklopszok kohóiban van.
- Egy világítótorony - Mondta Annabeth. - Az Alexandriai Világítótorony.
- Pontosan, fiatal papnőm - Szerápisz előre hátra lépegetett, mint egy előadást tartó tanár, azonban a színes úszónadrágja meglehetősen elvonta róla a figyelmet. A kosár a fején folyamatosan balra-jobbra dőlt, búzaszemeket potyogtatva mindenfelé. Valahogyan még mindig nem sikerült észrevennie Sadie-t a háta mögött, aki szép kis képeket rajzolgatott éppen krétájával.
- Alexandria! - Kiáltott fel az isten. - Valaha a legnagyobb város volt a világon, a tökéletes egyesítése a görög és egyiptomi erőknek! Én voltam ott a legfőbb isten, és most újra feltámadtam. Itt fogom létrehozni új fővárosom!
- Itt... A Rockaway Parton?
Szerápisz megállt és megvakarta a szakállát.
- Igazad van. Ez a név nem megfelelő. Hívjuk inkább úgy, hogy... Rockandria? Serapaway? Hát, ezt majd kitaláljuk még később. Az első lépés az, hogy megépítjük az új világítótornyom. Ez egy jelzőfény lesz a világban - ide fogja csalogatni Görögország és Egyiptom istenségeit hozzám, ahogy a régi világban is tette. Az esszenciájukból fogok táplálkozni, és én leszek a leghatalmasabb isten mind közül!
Annabeth úgy érezte, mintha lenyelt volna egy nagyobb kanál sót.
- Az esszenciájukból fogok táplálkozni? Úgy érted, el fogod pusztítani őket?
Szerápisz elutasítóan legyintett.
- Elpusztítani. Ez egy olyan rút szó. A magába fogadni kifejezést jobban kedvelem. Nagyon remélem, hogy tisztában vagy a történetemmel. Amikor Nagy Sándor elfoglalta Egyiptomot...
- Megpróbálta vegyíteni a görög és egyiptomi hitvilágot - Mondta Annabeth.
- Megpróbálta, és elbukott - Szerápisz kuncogott. - Alexandrosz egy egyiptomi napistent választott, hogy legyen a főistene. Amunt. Nem működött valami jól. A görögök nem szerették Amunt. Az egyiptomiak sem, mert ők a Deltájában éltek a Nílusnak. Amunt egy felsőbb folyási istennek látták. De amikor Alexandrosz meghalt, az egyik generálisa vette át Egyiptom vezetését.
- Első Ptolemaiosz - Mondta Annabeth.
Szerápisz elégedettnek látszott.
- Igen, Ptolemaiosz. Végre egy ember, igazi látomásokkal!
Annabeth-nek minden mentális erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne bámuljon Sadie-re, aki befejezte a rajzolgatást, és a hieroglifákat fogdosta, suttogva hozzájuk, mintha aktiválná őket éppen.
A háromfejű pálcaszörny morgott helytelenítésében. Megpróbált előre vetődni, és Annabeth-nek épphogy csak sikerült visszatartania. A lány ujjai lassacskán elgyengültek. A teremtmény aurájától pedig felfordult a gyomra, mint mindig.
- Ptolemaiosz megalkotott egy új istent - Mondta erőlködve. - Létrehozott téged.
Szerápisz vállat vont.
- Hát, nem a semmiből. Valaha egy kisebb falu istenkéje voltam. Senki nem is igazán hallott rólam! De Ptolemaiosz megtalálta egyik szobrocskámat, és elvitte Alexandriába. Görög és egyiptomi papok csináltak neki mindenféle jóslást, meg varázslást, meg miegymást. Mind egyetértettek abban, hogy én a nagy Szerápisz isten vagyok, és mindenki másnál jobban kell imádkozni hozzám. Azonnali befutó voltam!
Sadie felállt a mágikus körében. Lekapcsolta az ezüst nyakláncát, és elkezdte megforgatni a feje fölött, mint egy lasszót.
A háromfejű szörny felüvöltött, figyelmeztetve gazdáját: Vigyázz! De Szerápisz nagyon belelendült. Miközben beszélt, a görög és hieroglif tetoválásai egyre erősebb fénnyel világítottak a bőrén.
- Én lettem a görögök és egyiptomiak legfontosabb istene! - Mondta. - Miközben egyre több ember imádott engem, elvettem a régi istenek erejét. Lassan de biztosan, átvettem a helyüket. Az Alvilág? Én lettem az ura, leváltva Hádészt és Oziriszt is. Az őrkutya, Kerberosz, a pálcámmá transzformálódott, amit most is fogsz éppen. A három feje reprezentálja a múltat, a jelent, és a jövőt - amiket mind én fogok irányítani, amint a pálca visszakerül a markomba.
Az isten kinyújtotta a kezét. A szörnyeteg nyújtózkodott, hogy elérje. Annabeth karizmai égtek, az ujjai csúszkáltak. Sadie továbbra is a nyakláncát lóbálta, egy igézetet mormolva.
Szent Hekaté. Gondolta Annabeth. Milyen hosszú időbe telik még kivetni azt a varázsigét?
Annabeth elkapta Sadie pillantását és meglátta az üzenetet a szemében: Tarts ki. Még néhány másodperc.
Annabeth nem volt biztos abban, hogy van még néhány másodpercük.
- A Ptolemaiosz dinasztia... - Összeszorította a fogát. - Évszázadokkal ezelőtt elesett. A kultuszodat elfeledték. Hogyhogy most mégis visszatértél?
Szerápisz szippantott egyet a levegőből.
- Ez nem fontos. Az, aki felélesztett... tévedett nagyszerűségében. Azt hiszi, irányíthat engem csak azért, mert talált valamiféle öreg kis varázslatot Thoth Könyvében.
Az isten háta mögött Sadie pislogni kezdett, mintha valaki a szemei közé ütött volna. Ezek szerint ez a "Thoth Könyve" jelentett számára valamit.
- Látod - Folytatta Szerápisz. - Az én időmben, Ptolemaiosz király úgy döntött, nem elég, ha belőlem főistent csinál. Ő is halhatatlanná akart válni. Kijelentette magáról, hogy isten, de a mágiája visszafelé sült el. A halála után átok szállt családjának következő generációira. A ptolemaioszi vérvonal egyre gyengébb és gyengébb lett, míg végül az a buta kislány, Kleopátra, öngyilkosságot követett el, és mindent a rómaiaknak adott.
Az isten fújtatott.
- Halandók... mindig olyan becsvágyók. A mágus, aki életre keltett ezen alkalommal azt hiszi, jobb, mint Ptolemaiosz. A feltámasztásom csak az egyik kísérlete a görög-római hibrid mágiával. Istent akar csinálni magával, de túllépte saját korlátait. Most már újra életre keltem. Én fogom uralni az univerzumot.
