21. fejezet I. rész

Piper egyáltalán nem tudott pihenni addig, amíg Quebec fényei el nem halványultak a hátuk mögött.
 - Elképesztő voltál. - Súgta neki Jason. Ez a dicséret normális esetben felvillanyozna, de sajnos csak az előttünk álló megpróbáltatásokon vagyok képes elmélkedni. Zethes azt mondta, szörnyű dolgok ébredeznek. Én ezt elsőkézből is hallottam már. Minél közelebb érünk a napfordulóhoz, annál kevesebb időm van dönteni. Azt súgta végül Jason-nek franciául:
 - Ha tudnád a teljes igazságot rólam, nem gondolnád, hogy olyan elképesztő voltam.
 - Mit mondtál? - Kérdezett vissza a fiú.
 - Semmi fontosat, csak azt, hogy csak Boreásszal beszélgettem. Nem volt ez valami lenyűgöző. - Nem fordult meg, hogy megnézze, de érezte, hogy a fiú mosolyog.
 - Hé. - Mondta Jason. - Megmentettél attól, hogy csatlakozzak Khione fagyasztott hősök szobor kollekciójához. Tartozom neked eggyel. - Ez az egész egyszerűbbik fele. Nem hagyhattam, hogy az a jégboszorkány rátegye a kezét Jason-re. Ami jobban zavar az az, ahogy Boreász átváltozott, és hogy miért engedett el minket. Ennek köze kell, hogy legyen Jason múltjához, a kezén levő tetováláshoz. Boreász azt hitte, hogy Jason valami miatt római, és ezek szerint a rómaiak nem keveredhetnek a görögökkel. A lány valamiféle magyarázatot várt volna minderre, de látszott, hogy Jason nem akar erről a témáról mesélni. Idáig nem foglalkoztam Jason furcsa érzésével, miszerint nem tartozik a Félvér Táborba. Egyértelmű, hogy félisten, egyértelműen tartozik is valahová. De most... mi van, ha ő valami más? Mi van, ha ő tényleg ellenségnek számít? Nagyjából annyira tetszik nekem ez az ötlet, mint Khione. Leo adott nekik néhány szendvicset, amit a cuccukból szedett elő. Azóta nagyon csöndes volt, mióta elmesélték neki, mi történt a trónteremben.
 - Még mindig nem hiszem el, hogy Khione... - Mondta. - Olyan gyönyörű pedig.
 - Higgy nekem, ember. - Válaszolta Jason. - A hó távolról szépen csillog, de közelről hideg és mocskos. Szerzünk majd neked valaki mást, akivel randizhatsz. - Piper mosolygott, de Leo még mindig nem tűnt túl boldognak. Még mindig nem mondott túl sokat arról, ami a palotában történt vele, hogy miért mondták azt neki, hogy tűztől bűzlik. Valamit biztos titkol előlünk. Akármi is az, Festus-t is megfertőzi.  A sárkány rosszkedvűen morgott, és gőzt eregetett, hogy valamennyire felmelegíthesse a hideg kanadai levegőt. Boldog, a sárkány, nevétől eltérően egyáltalán nem boldog.Repülés közben ették meg szendvicseiket. Fogalmam sincs, Leo hol halmozott fel ennyi ételt, de külön figyelt arra, hogy nekem vegetáriánusat hozzon. Ez a sajtos-avokádós szendvics isteni! Senki sem beszélt. Nem tudták pontosan, mi vár majd rájuk Chicago-ban, de azzal mind tisztában voltak, hogy Boreász csak azért engedte el őket, mert szerinte ez egy öngyilkos küldetés. A Hold felemelkedett, az égen csillagok világlottak. Piper szemhéjai elnehezültek. A Boreásszal és gyerekeivel való összecsapás jobban megrémítette, mint azt kimutatta. Most, hogy tele volt a hasa, az adrenalin hatása kezdett elmúlni. Hagyd ezt abba, kölyök. Ne legyél puding!  Hedge edző ezt mondaná, az biztos. Azóta gondolok az edzőre, amióta Boreász megemlítette, hogy még életben van. Nem igazán bírtam Hedge edzőt, de ugrott Leo-ért, amikor baj volt, és feláldozta magát értünk a sétányon. Csak most értem meg, hogy még azokban az időkben a suliban, amikor folyton hajtott, hogy fussak gyorsabban, csináljak több fekvőtámaszt, vagy amikor hátat fordított, és hagyta, hogy megvívjam a saját csatáimat a felszínes lányokkal, csak segíteni próbált a saját idegesítő módján, hogy jobb félisten lehessek.

20. fejezet V. rész

 - De Apám - Ellenkezett Khione. - ,nem hagyhatod, hogy csak úgy...
 - Azt csinálok, amit akarok. - Mondta Boreász fagyosan. - Még mindig én vagyok itt a főnök, nem igaz? - Abból, ahogy Boreász a lányára meredt, egyértelmű volt, hogy van valami lezáratlan vitájuk. Khione szemei haragosan csillogtak, de összeszorította a fogait.
 - Amint kívánod, Apám.
 - Most menjetek, félistenek. - Mondta Boreász. - Mielőtt még meggondolom magam. Zethes, kísérd le őket. - Mindannyian meghajoltak, és az Északi Szél Istene köddé vált, szó szerint. Lent, az előszobában, Cal és Leo csak rájuk vártak. Leo sértetlennek tűnt. Még meg is tisztálkodott a srác. A ruhái is mintha frissen lennének mosva, biztos valamiféle hotelszolgáltatást használt. Festus a sárkány is újra sárkányalakban ácsorgott, és meleg levegőt fújt a bronzpikkelyeire, hogy nehogy megfagyjon. Miközben Khione lefelé vezette őket a lépcsőn, Jason észrevette, hogy Leo szemei a lányra tapadtak. A srác beletúrt a hajába. Ajajj. Később figyelmeztetnem kell Leo-t a hóistennővel kapcsolatban. Az a lány nem olyasvalaki, akibe érdemes beleesni. Az utolsó lépcsőfokon Khione Piper-höz fordult.
 - Átvágtad az Apámat, leány. De én átlátok a szitán. Még nem végeztünk. Téged pedig, Jason Grace, a közeljövőben jégszoborként foglak viszontlátni a szobámban egy csinos kis talapzaton. 
 - Boreász igazat beszélt. - Válaszolta Jason. - Tényleg elkényeztetett gyerek vagy. Remélem nem fogunk még túl sokat találkozni, Jéghercegnő. - Khione szemei fehéren izzottak. Egy pillanatra torkára forrtak a szavak. Szó szerint felviharzott a lépcsőn - néhány fok megtétele után ugyanis hóviharrá változott, majd eltűnt odafenn.
 - Vigyázzatok. - Figyelmeztette őket Zethes. - Egy ilyen sértést nem felejt majd el egyhamar. - Cal egyetértésében bólintott. 
 - Rossz nővér.
 - Ő a Hóistennő. - Mondta Jason. - Mit tud csinálni velünk, megdobálni hógolyókkal? - A baj csak az, hogy úgy érzem, Khione sokkal de sokkal rosszabb dolgokat tud művelni velünk. Leo teljesen levertnek tűnt.
 - Mi történt odafent? - Kérdezte a srác. - Felmérgesítettétek? Rám is mérges? Pedig randira akartam hívni, srácok!
 - Majd később mindent elmesélünk. - Ígérte meg Piper, de amikor Jason-re nézett, egyértelművé vált, hogy a fiútól várja majd, hogy magyarázatot adjon a történtekre. De mi is történt odafent pontosan? Nem vagyok mindenben 100%-ig biztos. Boreász felvette a római alakját, Aquilon lett belőle, mintha a jelenlétem skizofrénné tette volna. Az, hogy a Félvér Táborból jöttem, mintha lenyűgözte volna az Istent, de az biztos, hogy nem kedvességből engedett minket szabadon. Egyfajta kegyetlen izgalom csillogott a szemében, mintha egy kakasviadalon fogadott volna. És azt mondta, hogy szét fogjuk tépni egymást, méghozzá elégedetten. Aeolosz-nak soha többé nem kell majd félistenek miatt bajlódnia... Jason elfordult Piper-től, miközben azt próbálta leplezni, mennyire ideges.
 - Igen. - Mondta végül. - Majd később elmagyarázzuk.
 - Légy óvatos, csinos kislány. - Mondta Zethes. - A köztünk és Chicago közötti szelek veszélyesek. Sok gonosz dolog ébredezik. Sajnálom, hogy nem maradsz. Gyönyörű jégszobor lehetnél, amiben reggelente az arcom nézegethetném.
 - Köszi. - Mondta Piper. - De előbb hokiznék Cal-al.
 - Hoki? - Cal szemei felcsillantak.
 - Csak viccelek. - Mondta gyorsan Piper. - És a háborgó szelek nem a legnagyobb problémáink, igaz?
 - Ó, dehogy. Van azoknál sokkal rosszabb is. - Mondta Zethes.
 - Rosszabb. - Kontrázott Cal.
 - Eláruljátok nekem? - Piper rájuk mosolygott. Most azonban nem működött a mosolya. Boreász lila szárnyú fiai egyszerre rázták fejüket. A hangárajtók kinyíltak, és beengedték a hideg, téli levegőt. Festus dobbantott a lábával, már indulni akart.
 - Kérdezzétek Aeolosz-t majd arról, hogy mi lehet még rosszabb. - Mondta sötéten Zethes. - Ő tudja. Sok sikert! - Majdnem úgy hangzott, mintha érdekelte volna, hogy mi történik hármukkal, pedig néhány perccel ezelőtt még jégszoborként akarta látni Piper-t. Cal megragadta Leo vállát.
 - Ne pusztulj el. - Ami valószínűleg a srác valaha kimondott leghosszabb mondata volt. - Majd máskor lesz... hoki meg pizza.
 - Gyertek srácok. - Jason kibámult a sötétbe.Ki akarok jutni ebből a hotelből minél hamarabb, de sajnos úgy érzem, ez még a legbiztonságosabb hely, amit az elkövetkező napokban látni fogunk.

20. fejezet IV. rész

Az Isten alakja remegni kezdett. A szakálla eltűnt. Magasabb lett és vékonyabb, a ruhái pedig egy lila szegélyű római tógává változtak. A fején egy jeges babérkoszorú ült, és egy gladius - egy római kard, mint Jason-é - függött az oldalán.
 - Aquilon. - Mondta Jason, de hogy honnan ismerte az Isten római nevét, arról fogalma sem volt. Az Isten lehajtotta a fejét.
 - Jobban felismersz ebben az alakomban, igaz? És mégis azt állítod, hogy a Félvér Táborból jöttél? - Jason kényelmetlenül érezte magát.
 - Uh... Igen, Felség.
 - És Héra küldött ide... - Az Isten szemei jókedvűen csillogtak. - Most már értem. Oh, veszélyes játékot játszik! Bátor, de mégiscsak veszélyes. Már értem miért zárt be az Olümposz. Valószínűleg remegnek a félelemtől amiatt, amekkora kockázatot vállalt az Istenek Királynője!
 - Jason. - Mondta félénken Piper. - Miért változott meg Boreász? A tóga, a babér. Mi történik?
 - Ez a római alakja. - Válaszolta Jason. - De hogy mi történik... azt nem tudom. - Az Isten elnevette magát.
 - Nem, biztos, hogy nem értitek. Ezt nagyon érdekes lenne végignézni.
 - Ez azt jelenti, hogy szabadon engedsz minket? - Kérdezte Piper.
 - Kedvesem, - Mondta Boreász. - nincs semmi okom, hogy megölesselek titeket. Ha Héra terve kudarcot vall, ami szerintem meg fog történni, akkor szét fogjátok szaggatni egymást. Aeolosznak semmiképp nem kell majd félistenek miatt aggódnia a jövőben. - Jason úgy érezte, mintha Khione ujjai megint a nyakán lennének - de ez nem ő volt. Ez csak amiatt a feltételezés miatt volt, hogy Boreásznak talán igaza lehet. Az a rossz érzés, ami azóta nem hagy nyugodni, mióta beléptem a Félvér Táborba, Kheirón szavai, amikor azt mondta, hogy a megérkezésem katasztrófához vezethet... Boreász tudja, miért történtek.
 - Hajlandó vagy megmagyarázni mindezt nekünk? - Kérdezte Jason.
 - Oh, ne is gondolj erre! Nem az én feladatom, hogy ismertessem veletek Héra terveit. Teljesen indokolt, hogy elvette az emlékeid. - Boreász kuncogott, valószínűleg még mindig élvezte az egymást széttépő félistenek képét. - Tudjátok, engem a legsegítőkészebb szélistennek titulálnak. A társaimmal ellentétben én szeretek halandókkal szerelembe esni. Tudjátok, a fiaim, zethes és Calais félistenekként kezdték...
 - Ami megmagyarázza, miért ilyen idióták. - Morogta Khione.
 - Hagyd abba! - Csapott rá a hátára Zethes. - Csak azért, mert te teljesen Istennek születtél...
 - Mindketten, fagyjatok meg! - Parancsolta Boreász. Valószínűleg a szónak nagy jelentősége lehetett a családjukban, mert mind a kettő érintett teljesen mozdulatlanná dermedt. - Tehát, mint mondtam, jó hírnevem van, de ritkán van az, hogy Boreász komoly szerepet játszik a főbb Istenek játékaiban. A civilizáció szélén ülök a palotámban, és ritkán szórakoztatnak. Még az a hülye Notus, a déli szél is tavaszi szünetre mehet Cancúnba! És én mit kapok? Egy téli fesztivált, ahol meztelen Québécois hempereg a hóban!
 - Én szeretem a téli fesztiválokat. - Motyogta Zethes.
 - Az az érzésem, - Csattintotta össze a tenyerét Boreász. - hogy most van lehetőségünk arra, hogy végre a központba kerüljünk. Oh, igen, elengedlek titeket erre a küldetésre. A viharszellemeket természetesen a szelek városában találjátok. Chicago...
 - Apám! - Ellenkezett Khione. Boreász figyelmen kívül hagyta a lányát.
 - Ha elkapjátok a viharszellemeket, gond nélkül bejuthattok Aeolosz udvarába. Ha valamilyen csoda folytán sikeresen túlélitek a vele való találkozást, elmondjátok neki, hogy az én paramcsomra fogtátok el őket.
 - Oké, ez csak természetes. - Mondta Jason. - Tehát Chicago-ban fogjuk megtalálni a nőt, aki a viharszellemeket irányítja? Ő az, aki fogjul ejtette Hérát?
 - Á! - Boreász elvigyorodott. - Ez két különböző kérdés, Jupiter fia. - Jupiter... ezelőtt Zeusz fiának nevezett...
 - Aki a viharszellemeket irányítja, azt Chicago-ban meglelitek. De ő csak egy szolgáló... Egy szolgáló, aki minden bizonnyal el akar majd pusztítani benneteket. Ha győztök vele szemben, és elfogjátok a szeleket, akkor elmehettek Aeolosz-hoz. Csak ő tud minden szélről a világban. Minden titok előbb-utóbb a fülébe jut. Ha valaki el tudja nektek mondani, hol van Héra fogságba esve, akkor az Aeolosz. Arra, aki majd Héra börtönénél vár rátok, egyelőre nem mondok semmit, mert ha megtudnátok, akkor minden bizonnyal azért esedeznétek, hogy fagyasszalak meg titeket itt helyben.

20. fejezet III. rész

Jason agya teljesen leblokkolt. Ha nem nézett volna félelmében Piper-re, teljesen elveszett volna. Én miattam jöttünk ide, és most mindannyian meghalunk... Vagy ami még rosszabb: fagyott szobrokként fogjuk szórakoztatni Boreászt és a gyerekeit, amíg el nem olvadunk... Khione dorombolt, és megütögette a fiú nyakát. Jason nem így tervezte, de elektromosság száguldott végig a testén. Khione egy hangos pukkanás kíséretében elesett, és a jégpadlón csúszott tova. Zethes felnevetett.
 - Ez oltári! Nagyon örülök, hogy ezt csináltad, még akkor is, ha most meg kell öljelek. - Egy pillanatig Khione túlságosan sokkos állapotban volt ahhoz, hogy bárhogy reagáljon. Aztán a levegő körülötte megtelt hópelyhekkel, és egy mini hóvihar kerekedett.
 - Hogy merészeled...
 - Állj! - Parancsolta Jason, olyan erőteljesen mondva a szót, amennyi maradék erejéből tellett. - Nem fogtok megölni minket. És nem is fogtok megtartani minket. Az Istenek Királynője maga kért fel minket erre a küldetésre, tehát ha nem akarjátok, hogy Héra elkezdjen az ajtótokon dörömbölni, akkor el kell engedjetek. - A hangja sokkal határozottabban hangzott, mint ahogy érezte magát, de ezzel magára vonta mindenki figyelmét. Khione hóvihara abbamaradt. Zethes lejjebb engedte a kardját. Mindketten bizonytalanul néztek az apjukra.
 - Hmmm. - Mondta Boreász. Pislogott egyet, és Jason nem tudta eldönteni, hogy mérgében vagy élvezetében tette ezt. - Zeusz fia, aki Héra kegyeltje is? Ez az első eset biztosan! Meséld el a történeted. - Jason azonban csöndben maradt. Nem hittem volna, hogy lesz esélyünk megszólalni, de most hogy kaptam egy lehetőséget, cserben hagy a hangom. Piper mentette meg a helyzetet.
 - Felség. - A lány hihetetlen egyensúllyal pukedlizett, tudva, hogy az élete múlik ezen. Elmesélte Boreásznak az egész történetet, a Grand Kanyontól kezdve a próféciáig, sokkal gyorsabban, szebben, és tömörebben, mint ahogy Jason tudta volna. - Csak útmutatásért jöttünk. - Foglalta össze Piper. - Ezek a viharszellemek megtámadtak minket, és valamiféle gonosz Úrnőnek dolgoznak. Ha megtaláljuk őket, talán Héra is előkerül. - A király lesöpörte a jégcsapokat a szakállából. Az ablakokból látni lehetett, hogy leszállt az éj, a fényt csak az odafönt világító aurora borealis adta, amitől minden kicsit kékesebbnek tűnt.
 - Tudok ezekről a viharszellemekről. - Mondta végül Boreász. - Tudom, hol tartják őket, és tudok a fogjukról is.
 - Hedge edzőre gondolsz? - Kérdezte Jason. - Hát életben van? - Boreász elhessegette a kérdését.
 - Egyelőre. De aki a viharszellemeket irányítja... Őrültség lenne ujjat húzni vele. Jobban járnátok, ha jégszoborként állnátok itt.
 - Héra bajban van. - Mondta Jason. - Három nap múlva baj fog vel történni - nem tudjuk, mi pontosan, talán elfogyasztják, talán megsemmisítik. És egy gigász fog felemelkedni.
 - Igen. - Értett egyet vel Boreász. Csak képzelem, vagy tényleg mérgesen néz Khionéra? - Sok szörnyűséges dolog ébredezik. Még a saját gyerekeim sem mondanak el nekem mindent, amiről tudnom kéne. A Nagy Mozgolódása a Szörnyeknek, ami Kronosszal kezdődött - az apád, Zeusz ostobán azt hitte, véget ért a Titánok legyőzésével. De ahogy régen történt, úgy fog most is történni. A végső csata majd eljő, de még várat magára, és az, aki fel akar ébredni, sokkal rosszabb minden Titánnál. Viharszellemek - ez még csak a kezdet. A földben sokkal több szörny van még, ami elő fog jönni. Amikor a szörnyek már nem maradnak többé Tartaroszban, és a lelkek nem kötődnek többé Hádészhoz... Olimposznak jó indoka van arra, hogy féljen. - Jason nem teljesen volt tisztában mindennek a jelentésével, de nem tetszett neki, ahogy Khione mosolygott - mintha az ő értelmezésében ez maga lenne a vidámság.
 - Tehát segíteni fogsz nekünk? - Kérdezte Jason a királyt. Boreász morcosan nézett rá.
 - Én nem ezt mondtam.
 - Kérem, Felség. - Mondta Piper. Mindenki figyelme a lányra összpontosult. Biztos, hogy ő is nagyon fél, de mégis gyönyörű és magabiztos - és ennek semmi köze Aphrodité áldásához. Megint a régi, bozontos hajával, smink nélkül, utazóruhában. De mintha melegség sugározna belőle ebben a hideg trónteremben. - Felség, ha elmondod nekünk, hol találhatjuk meg a viharszellemeket, el tudjuk őket fogni, és Aeoloszhoz tudjuk őket vinni. A főnököd niztos örülne ennek, sőt, talán még ki is tüntetne. Ezenfelül Aeolosz megbocsátana nekünk és a többi félistennek. Még Gleeson Hedge-t is ki tudnánk szabadítani. Mindenki nyerne az ügyön.
 - Csinos a kislány... - Motyogta Zethes. - Úgy értem, igaza van.
 - Apám, ne halgass rá! - Mondta Khione. - Aphrodité lánya. Van mersze bűvbeszéddel ámítani egy Istent? Fagyasszad meg azon nyomban! - Boreász mérlegelte az ötletet. Jason a zsebébe süllyesztette a kezét. Ha a dolgok rosszul sülnek el, akkor gyorsan kell reagálnom mindenre. A mozdulatot meglátta Boreász is.
 - Mi van az alkarodon, félisten? - Jason észre sem vette, hogy felgyűrődött a kabátujja, s a tetoválásának széle kilátszott. A fiú vonakodva megmutatta az Istennek a kezébe égetett jeleket. Az Isten szemei kikerekedtek. Khione felszisszent és hátrált néhány lépést. Aztán Boreász teljesen váratlan dolgot csinált: olyan hangosan elnevette magát, hogy egy vaskos jégcsap leesett a mennyezetról, és a trón mellé csapódott.

20. fejezet II. rész

Jason egész testében megfeszült. A király továbbra is barátságosan mosolygott, mintha épp jó híreket közölt volna. 
 - Megölni minket? - Kérdezte Jason. - De mégis miért?
 - Azért, - Mondta erős akcentussal a király. - mert az uram, Aeolosz így rendelkezett. - Boreász felemelkedett. Lelépett trónjáról és behúzta szárnyait. Még egyett lépett előre, mire Khione és Zethes meghajolt. Jason és Piper követték a példájuk.
 - Beszélni fogom a nyelveteket, - Mondta Boreász. - mert Piper McLean megtisztelt azzal, hogy az enyémen beszélt velem. Toujours, mindig is kedveltem Aphrodité gyerekeit. Ezzel szemben... Aeolosz biztos nem akarná, hogy megöljem Lord Zeusz fiát, mielőtt meghallgatnám, igaz, Jason Grace? - Jason úgy érezte, az aranyérméje húzza a zsebét. Ha harcoilnunk kell, nem kedvezőek az esélyeink. Két másodperc minimum, mire előhívom a kardom. Az ellefeleim pedig egy Isten, kettő a gyerekei közül, meg egy tucat gyorsfagyasztott katona. 
 - Aeolosz a Szelek Ura, igaz? - Kérdezte Jason. - Miért akarna minket megöletni?
 - Félistenek vagytok. - Válaszolta Boreász, mintha ezzel mindent megmagyarázna. - Aeolosz feladata az, hogy megfékezze a szeleket, és a félistenek mindig is sok fejfájást okoztak neki. Szívességeket kérnek tőle. Időről időre kiszabadítanak szeleket, és káoszt teremtenek. Az utolsó csepp a pohárban a tavaly nyáron volt, amikor Tüphónnal harcoltatok... - Boreász legyintett a kezével, mire egy jéglemez jelent meg a levegőben, mint egy lapostévé. Csatajelenetek villóztak a képernyőn - egy viharfelhőkbe burkolt óriás, amint egy folyó fölött repült át Manhattan felé. Kicsi, világító figurák - az Istenek, gondolta Jason - rajzottak körülötte, mint dühös darazsak, és villámmal meg tűzzel dobálták a szörnyet. Végül a folyó felrobbant, és egy erős örvény a víz alá húzta a füstös alakot, ami végül eltűnt a habokban.
 - A viharóriás, Tüphón. - Magyarázta Boreász. - Amikor eónokkal ezelőtt először legyőzték az Istenek, nem csendesen halt meg. A halála feltámasztott egy sereg viharszellemet - vad szellemeket, akik senkinek sem engedelmeskedtek. Aeolosz feladata volt hogy mindet befogja és bezárja egy erődbe. A többi Isten nem volt hajlandó segíteni neki. Még csak elnézést sem kértek a kellemetlenségekért. Aeolosznak több évszázadba került minden viharszellemet levadászni, és ez természetesen nagyon felidegesítette. Ere, tavaly nyáron megint le kellett győzni Tüphónt...
 - És a halála kiszabadított egy újjabb hullámnyi ventus-t. - Találgatott Jason. - Amitől Aeolosz megint nagyon dühös lett.
 - C'est vrai. - Értett egyet vele Boreász.
 - De, Felség, - Mondta Piper. - Az Isteneknek nem volt más választása, muszály volt újra legyőzni Tüphónt. Majdnem elpusztította az Olümposzt! Ezenkívül miért kéne ezért a félbéreket hibáztatni? - A király vállat vont.
 - Aeolosz nem töltheti ki mérgét az Isteneken. Ők a főnökei, és nagyon erősek. Tehát a félistenek húzták a rövidebbet, azért, mert az Isteneket segítették a harcokban. Ránk parancsolt, hogy a félisteneket, akik segítséget kérnek tőlünk ne fogadjuk szívesen. Be kell törnünk a kicsi halandó fejeteket. - Kellemetlen csönd következett.
 - Ez... extrémnek hangzik. - Törte meg végül a csendet Jason. - De még nem akarod betörni a fejünket, ugye? Mert hallottál arról a fontos küldetésről, amit épp igyekszünk véghez vinni...
 - Igen, igen. - Értett egyet a király Jason-nel. - Tudod, Aeolosz azt mondta, hogy ha Zeusz egyik fia jön hozzánk, akkor először hallgassuk végig mielőtt elpusztítjuk, mert ő - hogy is mondta? - érdekessé teheti majd az életünk. Meg kell tehát hallgassalak, aztán az ítélet csak rajtam múlik. De először hallgatlak titeket. Khione is ezt szeretné. Talán nem ölünk meg titeket. - Jason fellélegzett.
 - Az jó. Köszi.
 - Ne nekem köszönd. - Mondta mosolyogva Boreász. - Sok féle képpen tehetitek érdekessé az életünket. Néha megtartjuk a félisteneket élvezetből, mint láthatjátok. - A király a körben álló jégszobrokra mutatott. Piper fuldokló hangot hallatott.
 - Úgy érted... ezek mind félistenek? Fagyasztott félistenek? Életben vannak mind?
 - Ez egy meglehetősen fogós kérdés. - Gondolkodott el Boreász, mintha ez eddig meg sem fordult volna a fejében. - Nem mozognak, csak ha megparancsolom nekik. Az idő többi részében pusztán fagyottak. Kivéve ha megolvadnának. Az elég mocskos lenne. - Khione Jason mögé lépett, és a fiú tarkójára tette jéghideg ujjait.
 - Apu ilyen aranyos ajándékokkal szokott szórakoztatni. - Suttogta a fiú fülébe. - Csatlakozz hozzánk, és akkor talán elengedjük a barátaidat.
 - Mi? - Tiltakozott Zethes. - Ha Khione megkapja ezt, akkor én megérdemlem a cuki kislányt! Khione mindig több ajándékot szokott kapni!
 - Ne most, gyerekek. - Szólt komolyan Boreász. - A vendégeink végül még azt hiszik, el vagytok kényeztetve! Egyébként túl gyorsak vagytok. Még meg sem hallgattuk a történetük! Majd aztán eldöntjük, mihez is kezdünk velük. Jason Grace, szórakoztass el minket, kérlek.

20. fejezet I. rész

Ha az előszobában hideg volt, akkor a trónterem egy fagyasztó volt. A levegőben köd ült. Jason megborzongott, lehellete párafelhőt hagyott maga után. A falakon lila tapétákon havas erdők, magas hegyek és gleccserek képei váltakoztak. Magasan a fejük felett színes fénycsíkok - az aurora borealis - kígyóztak. A padlót finom hóréteg borította, ezért Jason-nek minden lépésére külön oda kellett figyelnie. A falak mentén valódi méretű katonák jégszobrai sorakoztak - némelyek görög páncélban, némelyek középkoriban, némelyek modern fegyverzetben - különböző támadó pozíciókban, emelt kardokkal, betöltött lőfegyverekkel. Legalábbis Jason úgy gondolta, hogy szobrok. Amikor át akart lépni két görög lándzsás harcos között, azok elképesztő sebességgel előtte termettek és kereszteszték fegyvereiket a fiú előtt, mindezt fülsértő ropogás és csikorgás közepette. A terem túlfeléből egy férfihang mondott valamit, valószínűleg franciául. A terem olyan hosszú és ködös volt, hogy Jason nem látta a túlvégét; de akármit mondott és a férfi, a harcosok elvették fegyvereiket az útból.
 - Minden rendben. - Mondta Khione. - Az apám épp most parancsolta azt nekik, hogy még ne öljenek meg titeket.
 - Szuper. - Mormogta Jason. Zethes megbökte a fiú hátát a kardjával.
 - Mozgás előre, Jason Junior.
 - Kérlek ne hívj így.
 - Az apám nem valami türelmes férfi. - Figyelmeztette őket Zethes. - És a gyönyörű kis Piper, sajnos, kezdi elveszíteni mágikus frizuráját. Később, talán, kölcsönadhatok majd neki valamit a privát hajkészító csomagjaimból.
 - Kösz. - Morogta Piper. Tovább folytatták útjukat, míg végül kitisztult a köd, és meglátták a férfit a jégtrónon.Masszív felépítésű volt, elegáns fehér öltönyben, amit mintha hóból szőttek volna, és sötétlila szárnyakkal, melyek hosszasan kinyúltak mindkét irányba. Hosszú hajába és csapzott szakállába jégcsapok vegyültek, így Jason nem tudta megállapítani, hogy a férfi haja szürke, vagy csak a rajta ülő dértől tűnik annak. Íves szemöldökeinek köszönhetően mérgesnek tűnt, de a szemi melegebben csillogtak, mint lányáé - mintha valamiféle humor rejtőzne a jégburok alatt. Vagy legalábbis Jason ezt erősen remélte.
 - Bienvenu. - Mondta a király. - Je suis Boreas le Roi. Et vous? - Khione, a hóistennő épp készült megszólalani, de Piper határozottan előre lépett.
 - Votre Majesté. - Mondta a lány. - Je suis Piper McLean. Et c'est Jason, fils de Zeus. - A király elmosolyodott kellemes meglepetésében.
 - Vous parlez français? Trés bien!
 - Piper, te beszélsz franciául? - Kérdezte meglepődve Jason. Piper összeráncolta a homlokát.
 - Nem. Miért?
 - Az előbb franciául beszéltél. - Piper pislogott.
 - Tényleg? - A király mondott még valamit, amire Piper rábólintott. - Oui, Votre Majesté. - A király felnevetett, majd tapsolt egyet. Egyértelműen elégedett. Mondott még néhány mondatot, aztán a lánya felé intett, mintha el akarná bocsátani. Khione bosszúsan nézett.
 - A király azt mondja...
 - Azt mondja, hogy Aphrodité lánya vagyok. - Vágott a szavába Piper. - Tehát természetes, hogy beszélek franciául, hisz az a szerelem nyelve! Fogalmam sem volt róla. Őfelsége azt mondja, hogy most már nincs is szükség Khione-ra, hogy fordítson. - A mögöttük álló Zethes felhorkantott, de Khione egy "megöllek" nézéssel elhalgattatta. A lány mereven meghajolt, majd hátrébb lépett. A király Jason-t mustrálta tekintetével, így a fiú elhatározta, hogy jó ötlet lenne meghajolni.
 - Felséges uram, Jason Grace vagyok. Köszönöm, hogy... uh... nem ölettél meg minket. Szabad megkérdeznem... hogy egy görög Isten miért beszél franciául? - Piper mindent fordított a királynak.
 - Azt mondja, hogy a befogadó országának nyelvét beszéli. - Fordította a választ a lány. - Azt mondja, az összes Isten ezt teszi. A legtöbb Isten angolul beszél, mert most az Egyesült Államokban élnek, de ő soha sem szívesen látott vendég ott. Az uradalma messze északra fekszik mindig a többi Istenétől. Manapság Quebec-ben érzi jól magát, ezért beszél franciául. - A király mondott még valamit, mire Piper elsápadt.
 - A király azt mondja... - A lány hangja elhalt. - Azt mondja...
 - Oh, ezt engedd át nekem. - Mondta Khione fagyosan. - Az apám azt mondja, utasításokat kapott, hogy öljön meg titeket. Ezt elfelejtettem volna említeni az előbb?

Son of Sobek II. rész

Rick Riordan: Son of Sobek

(2. rész)

Carter, Hórusz szeme

Belenyúltam a zsákomba. Az egyetlen dolog, amit találtam egy darabka viasz volt.


Nem volt időm, hogy egy tökéletes shabti-t csináljak, de nem volt már több ötletem. Leejtettem a zsákom és gyorsan elkezdtem a viasszal dolgozni, két kézzel próbáltam megolvasztani.


 - Percy? - Kiáltottam.


 - Nem tudom kinyitni a csatot! - Üvöltötte vissza a fiú. Nem emeltem fel a szemem a viaszról, de a periférikus látásommal észleltem, hogy Percy még mindig a nyakláncon csüng. - Talán valamiféle varázslat?


Ez volt a legértelmesebb dolog, amit a délutánmondott. (Nem mintha túl sok okos megszólalás közül választhattam volna.) A csat hieroglifákkal van teleírva. Egy képzett mágusnak is komoly gondokat jelenthetne megfejteni, hogy nyílik. Akármi és akárki volt is Percy, biztos nem varázsló.


Mégmindig a viaszon dolgoztam, figurává próbáltam formálni, amikor a krokodil úgy döntött, nem bámul csak engem, hanem egyből megesz inkább. Amint felém ugrott, eldobtam a shabti-m, ami még csak félig volt kész, és kimondtam egy varázsszót.


Azonnal életre kelt a levegőben a világ legeldeformálódottabb vizilova. A krokodil oldalánál landolt, és megrúgta tömpe hátsó lábaival az orrát.


Nem a legkifinomultabb taktikai lépés, de egy viziló az orrlyukba elég jó kis figyelemelterelés. A krokodil sziszegett, megbotlott, és a fejét rázta. Percy leesett a nyakából majd oldalra gurult, épp csak elkerülte a krokodil lábát. Odarohant hozzám a járdára.


Rettegve néztem, miközben a most már élő, bár eléggé torz vizilovam megpróbálta vagy kiszabadítani, vagy még mélyebbre nyomni a hátsó lábát az orrlyukba - nem vagok benne biztos máig, hogy melyik.


A krokodil megfordult, és Percy arrébb húzott, megmentve attól, hogy szétlapítson egy böszme nagy túlsúlyos krokodil.


A zsákutca túlvégébe szaladtunk, ahol a halandó gyerekek gyülekeztek. Csodávalhatáros módon,úgy tűnt, egyikük sem sérült meg. A kroki tovább tombolt, miközbenki akarta pucolni az orrát.


 - Jól vagy? - Kérdezte Percy.


Kapkodva vettem a levegőt, de gyengén bólintottam.


Az egyik gyerek egy vizipisztolyt nyújtott felém, de elhessegettem.


 - Srácok, - Kezdte Percy. - srácok, halljátok a szirénákat? Végig kell szaladnotok az utcán, és meg kell állítanotok a rendőröket! Mondjátok,hogy túl veszélyes lenne idejönni. Lassítsátok le őket!


Valamilyen oknál fogva a gyerekek hallgattak rá. Talán csak örültekabban, hogy végre vanvalami, amit csinálhatnak, de ahogyan Percy beszélt, arra következtettem, hozzá van szokva, hogy túlerő ellenében lelkesítsen katonákat. Kicsit úgy beszélt, mint Hórusz - egy természetes vezető.


Amikor a gyerekek mind elmentek, megszólaltam.


 - Jó kis beszéd.


Percy komoran bólintott.A krokodil még mindig az orrán át betolakodóval volt elfoglalva, de biztos voltam benne, hogy a shabti nem tart már ki sokáig. Ilyen nagy nyomás alatt hamarosan vissza fog olvadni viasszá.


 - Van néhány jó lépésed, Carter. - Ismerte el Percy. - Valami más is van még a trükkös táskádban?


 - Nincs. - Mondtam gyászosan. - Teljesen üres. De ha el tudom érni a csatot, lehet, hogy ki is tudom nyitni.


Percy a petsuchos-t nézte. A zsákutcán a krokodilról csepegő víz csordogált. A szirénák egyre hangosabbak voltak. Nem volt már túl sok időnk.


 - Azt hiszem én vagyok a soros a kroki lefoglalásában. - Mondta végül. - Készüljfel arra, hogy felfutsz a nyakláncért.


 - Nincs is meg a kardod! Meg fogsz halni! - Vetettem ellen. Percy elsomolyodott.


 - Csak kezdj el rohanni, amikor elkezdődik.


 - Amikor mi kezdődik el?


A krokodil fújtatott, kilőve a vizilovat az orrából. Aztán felénk fordult, ránk üvöltött, majd Percy a szörny felé iramodott.


Amint elkezdődött, nem kellett azon gondolkoznom, mi is kezdődik el. Elég egyértelmű volt a figyelemelterelés.


A fiú megállt a krokodil előtt, és felemelte a karjait. Azt hittem, varázsolni fog, de nem használt semmiféle varázsszót. Nem volt se botja, se pálcája. Csak állt ott, és a krokodilt bámulta, mintha azt mondaná neki: Figyu, itt állok! Fincsi vacsi!

A krokodil meglepődött egy pillanatra. Legalább ha ma meghalunk, azzal a tudattal megyünk a Túlvilágba, hogy többször is megleptük a krokit.

A szörnyből továbbra is krokodil izzadtság csepegett. A sós lé már a járdaszegélyig ért, tehát bokáig gázoltunk benne. Hiába folyt be a csatornába, a krokodil csak árasztotta magából.

Aztán megláttam, mi történik. Amikor Percy felemelte a karjait, óramutató járásával ellenkező irányban elkezdett örvényleni a víz. A krokodil lábai körül kezdődött, majd olyan nagymértékben nőtt a sebessége, hogy hamarosan egy óriási örvény lett a zsákutca, míg végül elkezdtem érezni, hogy a közepe felé húz.

Mikor végre elkezdtem futni, az áramlás már túl erős volt. Valahogy máshogy kellett eljutnom a nyaklánchoz. Egy utolsó trükk, gondoltam.

Féltem, hogy az erőfeszítés miatt szó szerint elégek, de megidéztem varázserőm utolsó cseppjeit, és egy sólyommá változtam - Hórusz szent madarává.

A látásom azonnal százszor élesebb lett. Felemelkedtem a háztetők fölé, csak úgy hasítottam a szelet. Láttam néhány tömbnyire tőlünk a rendőrautókat, az utcában gyerekek zárták el az útjuk. Láttam minden egyes csúszós daganatot és pórust a krokodil hátán. Láttam minden egyes hieroglifát a csaton. És végre láttam, milyen lenyűgöző is Percy mágikus trükkje.

Az egész zsákutcát elnyelte egy óriási hurrikán. Percy a szélénél állt mozdulatlanul, de a víz olyan gyorsan örvénylett, hogy még a krokodilnak is óriási erőfeszítésbe került talpon maradni. Autóroncsok kapargatták a járdát. Postaládákat tépett ki a gyepből, és mosta arréb őket az áramlat. A víz egyre magasbbra emelkedett, és egyre gyorsabban forgott, az egész lakóparkot egy óriási folyékony centrifugába vonva.

Eljött az én időm, hogy ledöbbenjek. Néhány pillanattal ezelőtt döntöttem el, hogy Percy nem lehet mágus, mégse láttam még egyetlen varázslót sem, aki egyszerre ennyi vizet tudott volna kordában tartani.

A krokodil botladozott, és küszködött, az áramlattal egy irányba csoszogva.

 - Hamarosan kellene. - Motyogta Percy fogait csikorgatva. A sólyomhallásom nélkül valószínűleg meg sem hallottam volna a vihar miatt, de így rájöttem, hogy hozzám beszél.

Visszaemlékeztem, hogy dolgom van. Senki, legyen mágus, vagy bármi más, nem tud ilyen hatalmas erőt sokáig uralni.

Behúztam a szárnyaim, és a krokodil felé zuhantam. Amikor elértem a nyaklánc csatját, visszaváltoztam emberré, és megragadtam a láncot. Körülöttem a hurrikán zúgott. Alig láttam keresztül a vízfalon. Az áramlás már olyan erős volt, hogy a lábaimnál fogva próbált az áradásba húzni.

Nagyon fáradt voltam. Azóta nem éreztem magamat ilyen kimerültnek, mióta magával a Káosz Urával, Apóphisszal küzdöttem.

Végigfuttattam az ujjaimat a hieroglifákon. Kell hogy legyen egy titkos zár rajta.

A krokodil felüvöltött és megbotlott, miközben azért küzdött, hogy állva maradjon.

Valahol tőlem balra Percy idegességében és kimerültségében felkiáltott, miközben a vihart próbálta fenntartani, de az örvény lassulni kezdett.

Legjobb esetben néhány másodpercem volt még, mielőtt a krokodil kitör, és akkor Percy és én biztosan meghalunk.

Éreztem a szimbólumokat, amik kiadták az Isten nevét. Az utolsó jel nem hangot jelöl, azt tudtam. Az isten szó hieroglifája volt, jelezve, hogy a betűk előtte - SBK - az illető nevét jelölik.

Amikor kételkedsz, nyomd meg az isten gombot, gondoltam.

Megütöttem a negyedik szimbólumot. Nem történt semmi.

A hurrikán kezdett szétesni. A krokodil az árral szembe fordult, egyenesen Percy-vel szembe. A szemem sarkából a vízfüggönyön keresztül láttam, amint Percy féltérdre zuhan.

Az ujjaim átfutottak a harmadik hieroglifa felett, ami a vesszőkosár, (Sadie mindig a teáscsészének hívja) és a K hangot jelöli. A jel egy kicsit melegnek tűnt - vagy csak a képzeletem játszott velem? Nem volt időm gondolkodni. Megnyomtam, de nem történt semmi.

A hurrikán teljesen elhalt. A krokodil győzedelmesen felordított, evésre készen.

Ökölbe szorítottam a kezem, és teljes erőmmel ráütöttem a jelre. Ez alkalommal a csat egy kielégítő klikk hang kíséretében kinyílt. A járdára estem, és több száz kiló ékkő és arany landolt rajtam.

A krokodil megtántorodott. Ami még megmaradt az előbbi vaharből, szétszórodott egy szélrobbanás kiséretében. Lehunytam a szemem, és felkészültem arra, hogy egy eleső szörnyeteg halálra lapítson.

Hirtelen elnémult a zsákutca. Nem voltak szirénák. Nem volt krokodilüvöltés. Az ékszerhalom eltűnt. A hátamon feküdtem a sáros vízben, az üres, kék eget bámulva.

Percy arca jelent meg fölöttem. Úgy nézett ki, mint aki maratont futott egy tájfunban, de vigyorgott.

 - Szép munka. - Mondta. - Szedd fel a nyakláncot.

 - A nyakláncot? - Az agyam még lassú volt. Hová lett az a sok arany? Felültem, és kezemet a járdára tettem. Ujjaim összezárult a most már normális méretű ékszer felett - mármint egy normális krokodil nyakra való körül.

 - A... A szörny. - Dadogtam. - Hová...?

Percy oldalra mutatott. Néhány lépésnyire tőlünk egy nagyon rosszkedvű krokodilbébi ült, egy méternél biztos nem hosszabb.

 - Nem mondod komolyan. - Mondtam.

 - Talán valaki elhagyott házi kiskedvence? - Percy megvonta a vállát. - Néha hallasz ilyenekről a hírekben.

Nekem sem volt jobb ötletem, de hogyan szerzett egy bébi krokodil olyan nyakláncot, ami óriási gyilkológéppé változtatta?

Az utca vége felől hangokat hallottunk.

 - Odafent! Két srác van ott! - A halandó gyerekek voltak. Nyilvánvalóan úgy döntöttek, hogy véget ért a veszély, és hozzánk vezették a rendőrséget.

 - Indulnunk kell. - Percy felkapta a kiskrokodilt, egyik karjával átfogta az orrát. Rám nézett. - Jössz te is?

Együtt visszarohantunk a mocsárba.

Fél órával később a Montauk Főút közeleben ültünk egy ebédlőben. Megosztottam a maradék gyógyitalom Percy-vel, aki valamilyen oknál fogva nektár-nak nevezte. A legtöbb sebünk szépen begyógyult.

A krokodilt egy közeli fához kötöttük egy rögtönzött pórázzal addíg, amíg el nem döntjük, mihez is kezdjünk vele. A lehető legjobban megtisztálkodtunk, de még így is úgy néztünk ki, mintha megfürödtünk volna egy működéshibás autómosóban. Percy haja egy oldalra lett söpörve, és fűszála álltak ki belőle. Narancssárga pólójának eleje leszakadt.

Én sem nézhettem ki sokkal jobban. A cipőmben állt a víz, és még mindig sólyomtollakat szedegettem a ruhám ujjából (a sietős átváltozás gyakran zavaros).

Túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy beszélgessünk, miközben a pult feletti TV-n néztük a híreket. A rendőrség és a tűzoltóság egyértelműen kijelentette, hogy az egyik közeli lakóparkban eltömődött a csatorna. A nyomás akkorára nőtt, hogy végül felrobbant a cső, kisebb árvizet okozva a környéken, és olyan erősen megrongálva a talajt, hogy több ház is összeomlott a zsákutcában. Az igazi csoda az volt, hogy senki sem sérült meg a helyiek közül. Az ott lakó gyerekek arról tartottak őrületes beszámolókat, hogy a Long-Islandi Mocsárszörny okozta a pusztítást, miközben két hősies fiúval harcolt, de a hatóságiak ezt természetesen nem hitték el. A riporter azonban megjegyezte, hogy néhány ház úgy néz ki, mintha valami nagy rájuk ült volna.

 - Egy vacak csatorna baleset. - Mondta Percy. - Ez az első.

 - Neked talán. - Morogtam. - Én akárhová megyek, ilyeneket okozok.

 - Vidulj már fel. - Mondta Percy. - Én fizetem az ebédünk.

Belenyúlt a nadrágzsebébe, és kihúzott onnan egy golyóstollat. Semmi mást.

 - Oh... - A srác mosolya eltűnt. - Uhh... tudnál esetleg pénzt elővarázsolni valahonnan? 

Tehát, természetesen  nekem kellett fizetnem az ebédünk. Én ki tudtam venni pénzt a levegőből, hisz nem keveset tartottam a Duat-ban ehhez hasonló helyzetekre, így hamarosan már sajtburgert és sültkrumplit falatoztunk, és újra derűsen szemléltük az életet.

 - Sajtburger. - Szólalt meg Percy. - Az Istenek eledele.

 - Egyetértek. - Válaszoltam, de nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy talán teljesen más Istenekről beszélünk.

Percy hamar befalta a sajtburgerét. Az a srác tényleg tud enni.

 - Tehát a nyaklánc. - Mondta két harapás között. - Mi a története?

Tétováztam. Még mindig fogalmam sem volt róla honnan jött Percy, vagy mi volt, és nem voltam benne, hogy meg akarom tudni. Most, hogy már együtt harcoltunk, nem tehettem róla, megbíztam benne. Azonban még mindig veszélyes területen álltunk. Minden amit mondtunk komoly fejfájást okozhat még - nem csak nekünk, hanem mindenkinek, akit ismerünk.

Hasonlóan éreztem magam két éve télen, amikor a nagybátyám, Amos elmondta az igazságot a Kane családi örökségről - az Élet Házáról, az egyiptomi Istenekről, a Duat-ról, mindenről. Egy nap alatt a tízszeresére növekedett az ismert világom, és ott tántorogtam az újban.

Most egy ehhez hasonló pillanat előtt álltam. De ha a világom megint a tízszeresére növekszik, attól tartottam, talán felrobbanna az agyam.

 - A nyakláncon varázslat ül. - Mondtam végül. - Akármilyen hüllő felveszi, a következő petsuchos lesz belőle, Szobek Fiává válik. Valahogy annak a kis krokodilnak a nyaka köré került.

 - Úgy érted, valaki ráadta. - Jelentette ki Percy.

Nem akartam ezen agyalni, de zsigerből bólintottam.

 - De, ki? - Kérdezte erre ő.

 - Nehéz leszűkíteni. - Válaszoltam. - Nagyon sok ellenségre tettem szert. Percy elfintorodott.

 - Ismerős. Akkor van bármi ötleted, miért?

Haraptam egy nagyot a sajtburgeremből, de nem tudtam arra figyelni.

 - Valaki bajt akart okozni. - Gondolkodtam hangosan. - Azt hiszem talán... - Percy-re figyeltem, miközben azt próbáltam eldönteni, mennyit mondjak. - Talán azt akarták elérni, hogy felkeltsék a figyelmünk. Mindkettőnk figyelmét.

Percy grimaszolt. Valamit rajzolt a ketchupba egy sültkrumplival. Nem egy hieroglifát, sem egy angol betűt. Görög lehetett.

 - A szörnynek görög neve volt. - Mondta. - A pegazusaimat ette a... - Tétovázott.

 - A hazai területeden. - Fejeztem be a mondatát. - Valamilyen tábor, a pólód alapján.

Kicsit arrébb tolta a székét Percy. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy úgy beszél a pegazusokról, mintha valódiak lennének, de emlékszem, egyszer a Brooklyn Házban nagyjából egy éve, biztos voltam benne, hogy láttam egy szárnyas, repülő lovat Manhatten fölött repdesni.

Abban az időben Sadie azt mondta, hallucináltam. Most már nem vagyok biztos benne.

Percy végül a szemembe nézett.

 - Nézd, Carter. Egyáltalán nem vagy olyan idegesítő, mint hittem. És jó kis csapat voltunk ma, de...

 - Nem akarod megosztani velem a titkaid. - Mondtam. - Ne aggódj. Nem fogok a táborodról érdeklődni. Vagy a képességeidről. Meg a többi ilyesmiről. - A srác felbonta a szemöldökét.

 - Nem vagy kíváncsi?

 - Nagyon is kíváncsi vagyok. De amíg rájövünk, mi ez az egész, azt hiszem, távolságot kellene tartanunk. Ha valaki - vagy valami - szabadította ránk a szörnyet, tudva, hogy mindkettőnk figyelmét megragadja majd...

 - Akkor valaki azt akarta, hogy találkozzunk. - Fejezte be Percy. - Azt remélve, hogy rossz dolgok történnek majd velünk.

Bólintottam. Visszaemlékeztem arra a kényelmetlen érzésre, és a hangra, amit azt mondta, ne mondjak többet Percy-nek. Tisztelem a srácot, de úgy érzem, valami nem akarja, hogy barátok legyünk. Nem kéne egyáltalán ilyen közel lennünk egymáshoz.

Hosszú idővel ezelőtt, amikor még kisgyerek voltam; emlékszem, Anyu mutatott nekem egy kémiai kísérletet, amit a kollégáival végzett el.

Kálium és víz. Mondta nekik. Külön-külön teljesen ártalmatlanok. De együtt... Beledobta a káliumdarabot egy pohár vízbe, és BUMM! A diákjai hátrább ugrottak, amikor egy kisebb robbanás rengette meg a termet.

Percy volt a víz. Én voltam a kálium.

 - De most már ismerjük egymást. - Mondta Percy. - Te tudod, hogy én itt lógok Long Island-en. Én tudom, hogy Brooklyn-ban laksz. Ha egymás keresésére indulnánk...

 - Azt egyáltalán nem ajánlom. - Mondtam. - Addig semmiképp, amíg meg nem tudunk többet az ügyről. Meg kell néznem néhány dolgot az én... uhh... oldalamon, hogy megtudhassam, ki áll a krokodilos incidens mögött.

 - Rendben van. - Értett egyet velem Percy. - Én is ugyanezt teszem majd az én oldalamon.

Rámutatott a petsuchos nyakláncára, ami épphogy kilátszott a zsákomból.

 - Azzal mihez kezdünk? - Kérdezte.

 - El tudom küldeni egy biztonságos helyre, hogy ne okozhasson több bajt. - Ajánlottam. - Mi sok ehhez hasonló ereklyével bántunk már el így.

 - Mi. - Mondta Percy. - Úgy érted sok... hozzád hasonló srác van?

Nem válaszoltam.

Percy felemelte a kezeit.

 - Rendben. nem kérdezősködöm. Van néhány barátom a Fél... uhh... a saját oldalamon, akik nagyon szívesen babrálnának vele, de megbízlak téged vele. Viheted.

Nem vettem észre, hogy visszatartottam a lélegzetem addig, amíg ki nem fújtam a levegőt.

 - Köszi. Ez így jó lesz.

 - És a bébi krokodil? - Kérdezte Percy. Idegesen felnevettem.

 - Szeretnéd elvinni?

 - Istenek, dehogy.

 - Én elvihetem, és jó otthona lesz. - A nagy medencénkre gondoltam a Brooklyn Házban. Azon gondolkodtam, hogy a termetes krokodilunk, Makedóniai Fülöp boldog lesz-e, hogy kap egy kis társat. - Biztos jól be fog majd illeszkedni.

Percy nem úgy tűnt, mintha értene.

 - Oké, hát... - Kinyújtotta a kezét. - Jó volt veled együtt dolgozni, Carter.

Megráztam a kezét. Nem röpködtek szikrák körülöttünk. Nem villámlott. De továbbra is úgy éreztem, hogy azzal, hogy itt találkoztunk, kinyitottunk egy ajtót, melyet talán nem lesz erőnk bezárni.

 - Veled is, Percy. - Azzal mindketten távozásra készen felálltunk.

 - Még egy dolog. - Mondta a srác. - Ha valaki... Akárki is akarta, hogy megismerkedjünk, valószínűleg közös ellenségünk. Mi van, ha mindkettőnkre szükség van ahhoz, hogy legyőzzük? Hogy tudlak majd megtalálni?

Elgondolkoztam ezen. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve megszólaltam:

 - Ráírhatok valamit a kezedre? - Percy a homlokát ráncolta.

 - Mint a telefonszámod? - Kérdezte.

 - Hát, nem teljesen. - Kivettem az íróvesszőm és egy fiola mágikus tintát a zsákomból. Percy felém nyújtotta a tenyerét. Egy hieroglifát rajzoltam rá - Hórusz Szemét. Amint kész lett a szimbólum, kéken villogott egyet, majd eltűnt.

 - Csak mondd ki a nevem, - Magyaráztam neki. - és meghallak. Tudni fogom, hol vagy, és odamegyek majd hozzád. De csak egyszer használatos, számolj ezzel. - Percy az üres tenyerét bámulta.

 - Megbízom benned annyira, hogy elhiggyem, ez nem egy mágikus nyomkövető berendezés.

 - Ja. - Mondtam. - Én meg bízom abban, hogy amikor hívni fogsz, nem csalsz majd valamiféle rajtaütésbe.

A srác engem bámult. Azok a viharos tengerzöld szemek egy kicsit talán ijesztőek voltak. Aztán elmosolyodott, és egy normális tininek tűnt, akinek semmi baja a világgal.

 - Igazad van. - Mondta. - Látni foglak akkor, amikor te is látsz majd engem, Car...

 - Ne mondd ki a nevem!

 - Csak szórakoztam. - Rám mutatott, majd pislantott. - Maradj ilyen furcsa, barátom.

Azzal elment.

Egy óra múlva már az eget szeltem a repülő hajómon a bébi krokodillal az oldalamon, és a mágikus nyaklánccal a kezemben, miközben Freak Brooklyn felé vette az irányt.

Most, ha így visszagondolok rá, ez az egész eset Percy-vel annyira hihetetlen, hogy még nekem is nehezemre esik elhinni.

Fogalmam sincs, Percy hogy csinálta azt az örvényt, vagy hogy mi a manó az a mennyei bronz. Mindenekfelett azonban egy szó visszhangzik még mindig az agyamban: félisten.

Olyan érzésem van, hogy ha rendesen utánajátnék, több mindent kideríthetnék róla, de félek attól, amit esetlegesen találhatok.

Azt hiszem, talán Sadie-nek beszámolok majd az esetről, de senki másnak nem. Elsőre azt fogja hinni, hogy ugratom. És meg fog majd bántani valamivel, de tudja, amikor igazat mondok. Akármilyen idegesítő is, megbízom benne (de ezt neki soha sem fogom szemtől szemben bevallani).

Talán neki lesz majd ötlete, mit kezdjünk a helyzettel.

Akárki is oldotta meg, hogy találkozzunk Percy-vel, akárki miatt kereszteztük egymás útját... Káoszt teremtett. Azt hiszem, ez talán valamiféle kísérlet lehetett, hogy megnézze valaki, hogy reagálunk az egymással való találkozásra. Kálium és víz. Anyag és anti-anyag.

Szerencsére a dolgok jól alakultak. A petsuchos nyakláncát biztonságos helyre zártam. Az új kiskrokodilunk boldogan pacsál a medencénkben.

De legközelebb... hát, attól tartok lehet, hogy nem leszünk ilyen szerencsések.

Valahol odakint van egy Percy nevű srác, a kezén egy láthatatlan hieroglifával.

És attól tartok, előbb vagy utóbb arra kelek fel egy éjjel, hogy egy szó visszhangzik a fejemben: Carter.

Születésnapi különkiadás

2013 novemberében indítottam ezt a blogot. Nagyon örülök neki, hogy egy év alatt, ilyen sok eredményt elértünk: 25000 fölötti megtekintésszám, 280 lefordított oldal, 19 lefordított fejezet. Külön örülök 4 rendszeres olvasómnak. :) Az ajándék pedig nem más, mint Rick Riordan első Percy Jackson és Kane Krónikái crossover-ének fordítása. Élvezzétek ezt a rövid kis történetet, és Boldog Születésnapot a blognak! (Hamarosan feltöltöm a másik felét is, csak nem akartam ezzel tovább várni.) :)

Rick Riordan: The Son of Sobek (Szobek fia)
(1. rész)

 Carter, Hórusz Szeme

Az, hogy megevett egy óriási krokodil, eléggé elrontotta a napom. A világító kardos srác azonban még annál is rosszabb volt.

Talán ideje lenne bemutatkoznom:

Carter Kane vagyok, fél nap középiskolás diák, fél nap mágus, egész nap pedig nyugtalankodó ember az ókori egyiptomi Istenek és szörnyek miatt, akik állandóan el akarnak tenni láb alól.

Oké, az utolsó rész talán túlzás. Nem az összes Isten akar megölni, csak a nagy részük, de ez a munkámmal jár, hiszen az Élet Házának mágusa vagyok. Ez kicsit ahhoz hasonlít, mintha a rendőrség lennénk az ókori egyiptomi természetfeletti erőkkel szemben, mert azt kell bebiztosítanunk, hogy nem okoznak túl sok kárt a modern világban.

Mindegy is. Azon a bizonyos napon épp egy szörny után kutattam Long Island-en. A Látóink hetek óta mágikus zavarokat érzékeltek ezen a területen. Aztán a helyi híradásokban arról kezdtek nyilatkozni a helyiek, hogy egy óriási teremtményt láttak a Montauk Főút melletti tavakban és mocsarakban… Egy olyan teremtményt, ami pusztította a környezetet és a frászt hozta a lakosokra. Az egyik riporter végül elnevezte Long Island-i Mocsárszörnynek. Amikor már a halandók és riasztanak valami miatt, akkor a végére kell járni az esetnek.

Normális esetben a húgom, Sadie, vagy valamelyik tanítványunk a Brooklyn Házból velem tartott volna, azonban ők most épp mind az első Nome-ban, Egyiptomban voltak egy hetes kiképzésen, amin a sajt démonok legyőzését sajátították el (igen, a sajt démonok, létező dolgok, de hidd el, nem akarsz találkozni velük), tehát egyedül voltam.

Rácsatoltam a repülő nádhajónkat Freak – a házi kis griffem – hátára, és a reggelt a déli part felett röpködve töltöttük, és valamiféle bajra utaló jeleket kerestünk. Ha arra vagy kíváncsi, miért nem ültem csak fel Freak hátára, akkor képzelj el két kolibriéhez hasonló szárnyat, amik egy helikopter propellerénél is gyorsabban és erősebben vernek. Tehát, ha nem akarod cafatokban végezni, akkor sokkal jobb ötlet a hajóban utazni. Freak nagyon érzékeny volt mindenféle mágiára. Néhány óra repkedés után a griffem felüvöltött:

 - FREEEEEEEK! – Azzal a griff balra fordult, majd elkezdett leereszkedni két szomszédos lakópark közötti posványos zöld területre.

 - Odalent van valami? – Kérdeztem.

Freak megborzongott és felnyögött, miközben szúrós farkát félénken föl alá mozgatta.

Nem láttam túl jól, mi van alattunk – csak egy barna folyó csillogását a nyári nap alatt, amint a keresztülszelte a mocsaras terültet, és végül a Moriches Öbölbe ömlött. A terület egy kicsit a Nílus Deltájára emlékeztetett Egyiptomban, csak itt a vizes területeket mindkét oldalról lakóparkok vették körbe, szürke tetejű házakkal, ameddig csak a szem ellátott. Észak felé kocsisorok mozogtak lomhán a Montauk Főút mentén. Vakációra várok, akik a New Yorki tömegből a Hamptoni tömegbe menekültek.

Ha odalent tényleg egy húsevő szörnyeteg van, vajon mennyi időbe telik, mire megízleli az emberhúst? Ha az megtörténik… Hát, akkor egy óriási svédasztal közepében csücsül.

 - Oké. – Mondta Freak-nek. – Tegyél le a folyópartra. Amint kiszálltam a csónakból, Freak felsikoltott, majd kilőtt az ég felé, maga mögött húzva a hajót.

 - Hé! – Kiáltottam utána, de már késő volt.

Freak nagyon hamar ki tud borulni. Húsevő szörnyek viszonylag hamar elzavarják… meg a tűzijátékok, a bohócok, és Sadie furcsa brit Ribena üdítőjének illata is. (Az utolsó miatt nem hibáztatom. Sadie Londonban nőtt fel, és ez meglátszik a furcsa ízlésén is.)

Tehát kénytelen voltam egyedül megbirkózni a szörny problémával, és utána hívni a griffem, hogy vigyen haza. Kinyitottam a zsákom, és leellenőriztem, mi van nálam: néhány elvarázsolt kötél, a görbe elefántcsont pálcám, egy darab viasz, amiből mágikus shabti szobrocskát készíthetek, az írókészletem, és egy gyógyító ital, amit az egyik barátom, Jaz, főzött nekem. (Tisztában van vele, hogy sokszor megsérülök.)

Már csak egy dologra volt szükségem.

Koncentráltam, és belenyúltam a Duat-ba. Az elmúlt néhány hónapban sokat fejlődtem ebben. Megtanultam, hogyan tartsak az árnyékvilágban vésztartalékokat – extra fegyvereket, tiszta ruhákat, aszalt gyümölcsöt, és hűtött hatos csomagolásban kapható gyökérsört -, de továbbra is furcsa érzés volt belenyúlni a mágikus világba, mintha több réteg hideg, nehéz függönyön nyúltam volna keresztül. Megmarkoltam a kardom markolatát, és kihúztam - egy súlyos kopesh kérdőjelszerűen meghajlított pengével. A kardommal és a pálcámmal felfegyverkezve készen álltam, hogy végig bandukoljak a mocsáron egy éhes szörny után kutatva. Ó, kitűnő szórakozás!

Beleléptem a vízbe, és azonnal térdig süppedtem az iszapba. A folyó alja mintha dermedt pörkölt lett volna. Minden egyes lépésnél a cipőim cuppogó hangot hallattak, így aznap először örültem annak, hogy Sadie nincs velem. Biztos, hogy röhögő görcsöt kapott volna. És ami még rosszabb, olyan hangos voltam, hogy tudtam, semmilyen szörnyet nem lennék képes meglepni. Szúnyogok repültek rám minden irányból. Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam, és ideges is lettem.

Rosszabb is lehetne. Mondtam magamnak. Sajt démonokról is tanulhatnék.

Azonban nem tudtam meggyőzni magam. Az egyik közeli házból gyerekek kiabálását és nevetgélését hallottam, akik valószínűleg valamilyen játékot játszottak. Elgondolkodtam azon, vajon milyen lenne, ha normális gyerek lennék, és a barátaimmal lógnék a nyári délutánokon.

Az ötlet annyira szép volt, hogy teljesen elterelte a figyelmem. Nem vettem észre a fodrokat a víz felszínén addig, amíg 50 lábal előttem valami fel nem tört a felszínre – egy sor bőrszerű feketés zöld dudor. Azonnal újra el is süllyedt, de most már tudtam, mivel is van dolgom. Volt már dolgom krokodilokkal, és ez egy rémisztően nagy példány volt. Visszaemlékeztem El Paso-ra, ahol a tavaly előtti télen engem és a húgom megtámadta Szobek, a krokodilisten. És az nem volt valami jó. Izzadság csurgott végig a nyakamon.

 - Szobek. – Suttogtam. – Ha te vagy az, és újra velem szórakozol, Ré-re esküszöm… - A krokodilisten megígérte, hogy békén hagy minket, amióta jóban vagyunk a főnökével, a napistennel. De… a krokodilok néha megéheznek. És akkor aztán elfelejtik minden ígéretük.

Semmi válasz a vízből. A víz fodrozódása alábbhagyott.

Amikor szörnyek érzékelésére került a sor, mágikus ösztöneim nem voltak túl jók, de a víz előttem mintha sötétebb lett volna. Az vagy azt jelentette, hogy ott mélyebb, vagy azt, hogy valami nagy figyel a mélyben.

Azt reméltem, Szobek az. Akkor legalább lett volna esélyem beszélni velem, mielőtt felfal. Szobek imádott dicsekedni.

Sajnos, nem Szobek volt.

A következő tizedmásodpercben, miközben a víz felrobbant körülöttem, rájöttem, hogy a teljes 21. Nome-ot magammal kellett volna hoznom, hogy segítsenek. Óriási sárga szemeket láttam, melyek akkorák voltak, mint a fejem, és arany ékszerek csillogását egy masszív nyak körül.

Aztán kinyílt a monstrum szája – görbe fogak erdeje és egy akkora rózsaszín bendő, hogy egy kukásautó könnyűszerrel elférhetett volna benne. És a teremtmény egyben lenyelt.

Képzeld el, hogy magzatpózba gömbölyödve fekszel fejjel lefelé egy óriási csúszós szemeteszsákban, levegő nélkül. A szörny hasában lenni pont ilyen volt, csak melegebb és büdösebb.

Egy pillanatig túl döbbent voltam ahhoz, hogy bármit is csináljak. Nem hittem el, hogy még mindig élek. Ha a krokodil szája kisebb lett volna, két darabban lennék. De mert elég nagy volt, egy Carter méretű falatban lenyelt, így hosszadalmas emésztés elé nézhettem. Szerencse, mi?

A szörnyeteg elkezdte dobálni magát, amitől még nehezebb lett gondolkodnom. Visszatartottam a lélegzetem, hisz lehet, hogy ez volt az utolsó. Még mindig megvolt a kardom és a pálcám, de a kezeim a testem mellé szorultak, így esélyem sem volt őket használnom. Semmilyen a zsákomban levő cucchoz nem fértem hozzá.

Így egy megoldás maradt: egy erő szava. Ha ki tudnám találni a megfelelő hieroglifát, és hangosan kimondanám, meg tudnék idézni egy ipari erősségű istenek haragja típusú mágiát, és ki tudnék jutni ebből a hüllőből.

Elméletben: tökéletes megoldás!

Gyakorlatban: nem vagyok valami jó az erő szavaiban még a legnyugodtabb körülmények között sem. Egy sötét, büdös hüllő gyomrában fuldokolni valahogy nem segített a helyzeten.

Meg tudod csinálni. Mondtam magamnak.

Az után, hogy annyi veszélyes kalandot éltem át, nem halhattam meg így. Sadie teljesen magán kívül lenne. Aztán, miután túl lenne a gyászán, megkeresné a lelkemet az egyiptomi túlvilágon, és kegyelmet nem ismerve kínozna, hogy miért voltam ilyen buta.

A tüdőim égtek. Kezdtem elveszteni az emlékezetem. Kiválasztottam az erő egyik szavát, és összeszedtem a maradék erőmet, hogy kimondjam.

Hirtelen a szörny előrevetette magát. Felüvöltött, ami belülről elég érdekesen hangzott, és a nyelőcsöve úgy összezárult körülöttem, mintha egy fogkrémes tubusban lennék. Kirepültem a teremtmény száján, és a füves posványba estem.

Valahogy talpra kecmeregtem. Körbe szédelegtem, félig megvakulva, levegőért kapkodva és krokodil nyállal bevonva, ami döglött halhoz hasonlóan bűzlött.

A folyó felszíne még buborékozott. A krokodil már elment, de helyette egy tinédzser állt a folyóban, farmerban és kopott narancssárga pólóban, amire az volt írva, hogy valamilyen TÁBOR. A TÁBOR szón kívül mást nem tudtam elolvasni. Egy kicsit idősebb lehetett nálam – tizenhét, talán – haja fekete, szemei pedig tengerzöldek. Ami azonban tényleg megragadta a figyelmem, az a kardja volt: egy egyenes, kétélű penge, ami enyhe, bronzos fénnyel világított.

Nem tudom megmondani, melyikünk lepődött meg jobban.

Egy pillanatig Táboros Fiú, csak bámult engem. Bólintott, ahogy észrevette a kopesh-em és a pálcám, és olyan érzésem támadt, mintha tényleg látta volna őket. Az átlagos halandóknak nehézségeik voltak a varázslat észlelésével kapcsolatban. Az agyuk képtelen volt felfogni, tehát amikor ránéztek a kardomra, például egy baseball ütőt vagy egy sétapálcát láttak helyette.

De ez a gyerek… másmilyen volt. Biztosan egy mágus ő is. Az egyetlen baj ezzel a feltételezéssel csak az, hogy ismerem szinte az összes észak-amerikai mágust, és őt még biztosan soha nem láttam. És olyan kardot sem láttam még soha, mint az övé. Ahogy a srác kinézett… az nagyon nem egyiptomi volt.

 - A krokodil, - Mondtam nyugodt és egyenletes hangon. – Hová ment? – Táboros Fiú felhorkant.

 - Nagyon szívesen.

 - Mi?

 - Hason szúrtam azt a krokit. – A fiú megmutatta a mozdulatot a kardjával. – Azért öklendezett fel téged. Tehát, nagyon szívesen. Mit csináltál te itt?

Sajnos nem voltam a legjobb hangulatban. Büdös voltam. Fájt mindenem. És igen, kicsit zavarban is voltam: a híres Carter Kane, a Brooklyn Ház feje, akit kihányt egy krokodil.

 - Pihentem. – Csattantam fel. – Mégis mit gondolsz, mit csináltam? Na, most, ki vagy te, és miért harcolsz az én szörnyemmel?

 - A te szörnyeddel? – A srác elindult felém a vízben. Nem úgy tűnt, mintha neki bármi baja lenne a sárral. – Nézd, ember, Nem tudom, ki vagy te, de az a kroki hetek óta terrorizálja Long Island-et. Ezt én elég személyesen veszem, mert ez az én területem. Néhány napja megette egy pegazusunkat. – Hirtelen megrázkódott a gerincem, mintha áramos kerítésbe nyúltam volna.

 - Pegazus? Komolyan azt mondtad, pegazus? – A srác kibújt a kérdés alól.

 - Akkor ez a te szörnyed, vagy sem?

 - Nem az enyém! – Morogtam. – Meg akarom állítani! Nos, merre…

 - A kroki abba az irányba indult. – A srác dél felé mutatott a kardjával. – Már rég üldözném, ha nem leptél volna meg.

Tetőtől talpig végigmért, ami zavarba ejtő volt, hisz a srác egy fejjel magasabb volt nálam. Még mindig nem tudtam többet a pólójából elolvasni, csak azt, hogy TÁBOR. A nyaka körül egy bőrszalagon agyaggyöngyök sorakoztak, mintha egy gyerek kézműves feladata lett volna. Nem hordott magával semmiféle máguscuccot, vagy pálcát. Talán a Duat-ban tárolta őket? Vagy csak egy szerencsétlen halandó volt, aki véletlenül talált egy mágikus kardot, és most azt hiszi magáról, hogy szuperhős? Az ősi ereklyék keményen el tudnak szórakozni egy halandó eszével.

A srác végül megrázta a fejét.

 - Feladom. Árész fia? Félvérnek kell lenned, de mi történt a kardoddal? Teljesen elgörbült.

 - Ez egy kopesh. – A döbbenetem elkezdett haragba fordulni. – Ez eleve ívelt. – De nem a kardon gondolkodtam.

Táboros Fiú éppen most nevezett félvérnek? Talán félreértettem. Talán valami mást értett alatta. De az apám afrikai-amerikai volt. Az anyám fehér. A félvér nem épp egy olyan szó, amit szerettem hallani.

 - Csak el kell mennem innen. – Mondtam fogcsikorgatva. – El kell kapnom azt a krokodilt.

 - Hé, haver, nekem kell elkapnom azt a krokodilt. – Tartott ki a srác. – Legutóbb amikor megpróbáltad elkapni, megevett, nem emlékszel? – A szorításom erősödött a kardom markolatán.

 - Mindent az irányításom alatt tartottam. Épp meg akartam idézni az öklöt…

Ami ezután történt, azért teljes egészében vállalom a felelősséget.

Nem azt akartam. Tényleg. De mérges voltam. És mint már megemlítettem, nem vagyok túl jó az erő szavainak kezelésében. Miközben a krokodil bendőjében voltam, felkészültem arra, hogy megidézem Hórusz Öklét: egy óriási kéken fénylő kezet, amivel mindent szét lehet zúzni ajtóktól kezdve a falakon át… kb. mindenig, ami az utadba kerül. Az volt a tervem, hogy kiütök magamnak egy utat a szörny hasából. Durva, tudom, de remélhetőleg hatásos.

Azt hiszem ez a varázsige még mindig készen állt a fejemben, mint egy kibiztosított pisztoly, ami csak arra vár, hogy elsüssék.

A Táboros Fiúval szemben őrülten mérges voltam, nem beszélve arról, hogy kicsit kába és összezavarodott is; tehát amikor ki akartam mondani az angol ököl szót, egyiptomiul mondtam: khefa.

Ez egy ilyen egyszerű hieroglifa:

Tehát nem gondolnátok, hogy ilyen sok bajt okozhat.

Amint kimondtam a szót, a jel felizzott kettőnk között. Egy óriási, mosogatógép méretű ököl kelt életre a levegőben, és Táboros Fiút a túlpartra. Úgy értem, szó szerint kiütötte a srácot a cipőiből. A fiú, mint egy rakéta kilőtt a folyóból egy óriási cuppanás kíséretében. Azt utolsó dolog, amit láttam belőle a csupasz lába volt, majd eltűnt a szemem elől.

Nem, nem éreztem jól magam. Hát… talán egy kicsit mégis. De ugyanakkor rémült is voltam. Még ha a srác egy bunkó is volt, a mágusoknak akkor sem kéne gyerekeket lőniük a levegőbe Hórusz Öklével.

 - Ó, király. – Homlokon csaptam magam.

Átgázoltam a mocsáron, miközben attól féltem, talán megöltem szerencsétlen srácot.

-        Ember, sajnálom! – Kiáltottam, azt remélve, meghallja. – Élsz…

Egy hullám csapott felém a semmiből.

Egy húsz láb magas vízfal csapódott belém és lökött bele a folyóba. Levegőért kapkodva jöttem a felszínre, szörnyű, haleledelhez hasonló ízzel a számban. Kipislogtam a vízcseppeket a szememből épp időben, hogy lássam, ahogy Táboros Fiú felém csap a kardjával ninjaszerűen.

Épp időben emeltem fel a kopesh-em, hogy hárítsam a csapást. Majdnem kettévágta a fejem, de Táboros Fiú gyors és erős volt. Ahogy hátráltam, ő újra és újra támadott. Minden egyes csapást hárítani tudtam, de éreztem, hogy a srác felülmúl engem. A kardja gyorsabb és könnyebb volt… és igen, bevallom, jobb kardozó volt nálam.

Meg akartam magyarázni, hogy csak hibáztam. Hogy nem én vagyok az igazi ellensége. De minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy megakadályozzam, hogy szétszabdaljon.

Táboros Fiúnak azonban semmi baja nem volt a beszéddel.

 - Most már értem. – Mondta, miközben a fejem felé szúrt. – Valamiféle szörny vagy.

KLING! Hárítottam, majd tovább hátráltam.

 - Nem vagyok szörny. – Sikerült végre kinyögnöm.

Ahhoz, hogy legyőzzem ezt a srácot, többre volt szükségem a kardomnál. A baj csak az volt, hogy nem akartam bántani. Attól a ténytől eltekintve, hogy épp egy barbecue-s Carter ízű darált hússá akart változtatni, még mindig rosszul érintett, hogy kirobbantottam ezt a harcot.

Újra csapott, és most nem volt választási lehetőségem. Most használtam a pálcám, elkaptam a pengéjét az elefántcsont görbülettel és egy adag mágikus energiát küldtem fel a karján.

A levegő közöttünk villámlott és pattogott. Táboros fiú hátratántorodott. A mágia kék szikrái táncoltak körülötte, mintha a varázsigém nem tudna mit kezdeni vele. Ki volt ez a gyerek?

 - Azt mondtad, tiéd volt a krokodil. – Táboros Fiú összehúzta a szemét, miközben harag szikrázott a szemében. – Azt hiszem, elvesztetted a kisállatod. Talán egy szellem vagy az Alvilágból, aki a Halál Kapuin jött vissza?

Mielőtt még felfoghattam volna a kérdést, a srác előrelökte szabad kezét. A folyó kilépett a medréből és ledöntött a lábamról.

Sikerült felállnom, de lassan kezdett elegem lenni abból, hogy poshadt mocsárvizet iszom.

Mindeközben Táboros Fiú újra felém rontott, kardja öléshez készen feltartva. Kétségbeesetten eldobtam a pálcám, és belenyúltam a zsákom. Ujjaim összezárultak egy darab elvarázsolt kötél körül.  Eldobtam és felüvöltöttem a parancsszót:

 - TAS! – Azaz Kötözd meg!, épp amikor Táboros Fiú bronzkardja a csuklómba vágott.

A teljes karomban fájdalom robbant. A látásom elszürkült. Sárga pöttyök táncoltak a szemem előtt. Elejtettem a kardom és megmarkoltam a csuklóm, levegőért kapkodtam, és mindent elfelejtettem. Néhány pillanatig csak a kíméletlen fájdalom létezett.

Az agyam hátuljában tudtam, hogy Táboros fiú könnyűszerrel megölhet.  Valamiért nem tette. Egy hullámban hányinger gyötört.

Kényszerítettem magam, hogy ránézzek a sebre. Sok volt a vér, de visszaemlékeztem valamire, amit Jaz mondott nekem egyszer a gyengélkedőben, a Brooklyn Házban: a vágások általában rosszabbnak tűnnek, mint amilyenek valójában. Nagyon reméltem, hogy ez tényleg igaz. Kihalásztam egy darab papiruszt a zsákomból, és rányomta a sebre.

A fájdalom még mindig szörnyű volt, de a hányinger javult valamelyest. A gondolataim elkezdtek kitisztulni, és elkezdtem azon töprengeni, miért nem nyársaltak még fel.

Táboros fiú derékig ült egy közeli víztócsában, és nagyon lehangoltnak tűnt. Az elvarázsolt kötelem behálózta a kardot tartó karját, majd hozzákötözte a kardot a srác fejéhez. A fiú nem volt képes elengedni a karját, így egy félszarvú rénszarvashoz hasonlított. Szabad kezével a kötélen matatott, de természetesen nem tudott semmit se kezdeni vele.

Végül elmosolyodott, és rám bámult.

 - Tényleg elkezdelek utálni téged.

 - Utálni engem? – Tiltakoztam. – Én mindjárt elvérzek itt! És te kezdted ezt az egészet azzal, hogy félvérnek hívtál engem!

 - Ó, kérlek. – Táboros Fiú nagy nehezen talpra kászálódott, a kard-antenna a füle mögött egy kicsit túlsúlyossá tette a fejét. – Nem lehetsz halandó! Ha az lennél, a kardom keresztülment volna rajtad minden további nélkül. Ha nem is egy szellem vagy egy szörny vagy, akkor félvérnek kell lenned. Egy zsivány félisten Kronosz hadseregéből, ha találgatnom kell.

A legtöbb dolgot, amit ez a srác mondott, nem értettem, de valami megragadta figyelmem.

 - Tehát amikor azt mondod, „félvér”…

Úgy bámult rám, mintha idióta lennék.

 - Azt értettem alatta, félisten. Igen. Mégis mit hittél, mit értettem alatta?

Megpróbáltam felfogni, amit mondott. Hallottam már azt a kifejezést, hogy félisten, de nem egyiptomi kifejezés volt. Talán ez a fiú azt érzi, hogy van egy kötelékem Hórusszal, hogy tudom használni az erejét… De miért mondott akkor mindent ilyen furcsa szavakkal?

 - Mi vagy te? – Követelőztem. – Félig harci mágus, félig víz elementalista? Melyik nome-ból jössz?

A srác keserűen felnevetett.

 - Haver, nem tudom, miről beszélsz. Nem szoktam gnómokkal lógni. Szatírokkal néha. Van, hogy küklopszokkal is. De nem gnómokkal.

A vérveszteségtől valószínűleg elkábultam. A szavai, mint lottógolyók a sorsoláson, úgy pattogtak a fejemben: Küklopszok, szatírok, félistenek, Kronosz. Nem sokkal ezelőtt említette Arészt. Az egy görög isten volt, nem egy egyiptomi.

Úgy éreztem, mintha a Duat a lábam alatt meg akarna nyílni, és be akarna szippantani magába. Görög… nem egyiptomi.

Egy ötlet kezdett összeállni a fejemben. Nem tetszett. Történetesen a szent Hóruszt is kiijesztette belőlem.

A sok sáros víz ellenére, amit lenyeltem, a torkom száraznak tűnt.

 - Nézd. – Mondtam. – Sajnálom, hogy megütöttelek azzal az ököl varázslattal. Baleset volt. De amit nem értek az, hogy meg kellett volna öljön. De nem tette. Ennek semmi értelme.

 - Jaj, ne legyél már olyan csalódott. – Motyogta a srác. – De ha már ez a téma, neked is halottnak kellene ám lenned. Nem sok mindenki tud ilyen jól harcolni velem. És a kardomnak el kellett volna porlasztani a krokodilod.

 - Utoljára mondom, nem az én krokodilom.

 - Oké, tök mindegy. – Táboros Fiú kicsit bizonytalannak hangzott. – A lényeg az, hogy elég jól megsértettem azt a krokit és a mennyei bronznak el kellett volna pusztítania.

 - Mennyei bronz? – Beszélgetésünket egy a közelből hallatszó sikoly szakította meg… egy kétségbeesett gyerek hangja.

A szíves nagyot dobbant. Tényleg egy idióta vagyok. Elfeledkeztem arról, miért is voltunk itt tulajdonképpen. Belenéztem Táboros Fiú szemébe.

 - Meg kell állítanunk a krokodilt.

 - Fegyverszünet. – Ajánlotta ő.

 - Rendben. – Válaszoltam. – Folytathatjuk egymás megölését, de először intézzük el ezt a krokodilt.

 - Megegyeztünk. Nos, akkor most már le tudnád kötözni a kezemet a fejemről? Úgy érzem magam, mint egy vacak unikornis.

Nem mondom, hogy megbíztunk egymásban, de most már legalább volt közös célunk. A fiú megidézte a cipőit a folyóból – fogalmam sincs, hogyan – és felvette őket. Aztán segített bekötözni a kezemet egy darab ronggyal, és megvárta, amíg megiszom a gyógyító italom felét.

Mindezek után elég jól éreztem magam ahhoz, hogy utánaszaladjak a sikoltozás irányába.

Azt hittem, egész jó állapotban vagyok – a harci mágia gyakorlásától, nehéz relikviák emelgetésétől, és a Khufu és pávián barátai ellen vívott kosármeccsektől (a páviánok nem teketóriáznak, amikor kosarazásra kerül a sor) – de elég nehezen tudtam tartani a tempót Táboros Fiúval. Erről eszembe jutott, milyen furcsa, hogy nem tudom a nevét.

 - Mi a neved? – Kérdeztem, miközben mögötte futottam. Óvatosan hátrapillantott a válla felett.

 - Nem biztos, hogy jó ötlet elmondani neked. A nevek veszélyesek lehetnek.

Természetesen igaza volt. A nevek erőt rejtettek magukban. Nem sokkal ezelőtt, a húgom, Sadie, megtudta a ren–em, a titkos nevem, és ez még mindig aggodalommal tölt el néha. Még ha csak valakinek az általános nevét tudja, egy képzett mágus csomó varázslatos csínyt tud végrehajtani.

-        Teljesen igazad van. Én mondom meg először. Carter vagyok.

Azt hiszem, elkezdett bízni bennem egy kicsit. A ráncok a szeme körül elhalványodtak egy kevéssé.

-        Percy. – Mondta végül meg ő is.

Meglepődtem egy kicsit ezen a néven. Brit, talán, de a srác egyértelműen úgy beszélt, mint egy Amerikai.

Átugrottunk egy korhadt fatönkön, és végre kiértünk a lápból. Éppen elkezdtünk felfelé mászni egy füves dombra, amikor észrevettem, hogy most már nem csak egy hang kiáltozik. Ez nem valami jó jel.

-        Csak hogy figyelmeztesselek, - Mondtam Percy-nek.– te nem tudod megölni a szörnyet.

 - Figyelj és tanulj. – Motyogta Percy.

 - Nem, úgy értettem, hogy halhatatlan.

 - Sokszor hallottam már ezt. Elég sok halhatatlant porlasztottam szét, és küldtem már vissza a Tartaroszba.

Tartarosz? Gondoltam kétkedve.

Fejfájást kaptam attól, hogy Percy-vel beszélgettem. Ez az egész arra emlékeztetett, amikor Apa elvitt Skóciába az egyik egyiptológiai megbeszélésére. Próbáltam beszélgetni a helybéliekkel, és tudtam, hogy angolul beszélnek, de minden második mondatot mintha valamilyen más nyelven mondták volna – más szavak, más kiejtés – és végig azon kellett gondolkoznom, mi a manót mondtak már megint. Percy-vel is hasonló volt a helyzet. Majdnem ugyanazt a nyelvet beszéltük – mágia, szörnyek, és ehhez hasonlók. De a szótára teljesen rossz volt.

-        Nem. – Próbálkoztam újra. – Ez a szörny egy petsuchos, Szobek fia.

 - Ki az a Szobek? – Kérdezett vissza Percy.

 - A krokodilok ura. Egyiptomi isten.

Percy megállt. Rám bámult, és megesküdtem volna, hogy elektromosan szikrázott köztünk a levegő. Egy hang nagyon mélyen a fejemben így szólt: Fogd be! Ne mondj neki ennél többet.

Percy a kopesh-emet vizslatta, amit éppen kihalásztam a folyóból, aztán a pálcámat is alaposan megszemlélte.

 - Honnan jöttél? Igazából.

 - Eredetileg? – Kérdeztem vissza. – Los Angelesben nőttem fel, de most Brooklynban lakom. – Nem úgy tűnt, mintha sikerült volna megnyugtatnom.

 - Tehát, ez a szörny… pet-suck-o… tökmindegy…

 - Petsuchos. – Válaszoltam. – A szó maga ógörög, de a szörny egyiptomi. Egyfajta kabala volt Szobek templomában, úgy imádták, mint magát az Istent. – Percy felmordult.

 - Olyan vagy, mint Annabeth.

 - Ki?

 - Mindegy. Folytasd csak a töri órát. Hogyan öljük meg?

 - Már mondtam neked…

A közelből egy újabb sikoly hallatszott, amit egy hangos csattanás követett.

Felsprinteltünk a domb tetejére, aztán átugrottunk egy kerítésen és valakinek a hátsó udvarában landoltunk.

Az óriási krokodilt leszámítva, ami a zsákutca közepén tombolt, bárhol lehettünk volna Amerikában. A zsákutcát minden oldalról fél tucat egyforma egyemeletes ház vette körül gondosan nyírt pázsittal, kényelmes családi autókkal, zászlókkal, melyek a verandáról lógtak, és természetesen piros kis postaládákkal a járdaszegély mellett.

Sajnálatos módon a hétköznapi amerikai látványt elrontotta egy szörnyeteg, aki éppen egy zöld Prius rágcsálásával volt elfoglalva. A kocsi lökhárítóján ez a szöveg virított: AZ ÉN USZKÁROM OKOSABB A TE GYEREKEDNÉL! Talán a petsuchos azt hitte a kocsira, hogy egy másik krokodil, és éppen azt bizonyította, hogy erősebb nála. Vagy csak szimplán nem szereti az uszkárokat és/vagy a gyerekeket.

Mindegy mi is a helyzet, szárazföldön a krokodil még félelmetesebbnek tűnt, mint a vízben. Vagy 40 láb hosszú volt, nagyjából akkora méretű, mint egy kamion, a farka pedig olyan vaskos, hogy ahányszor csapott vele, feldöntött néhány parkoló autót. A bőre zöldesfeketén csillogott, és vízcseppek csöpögtek róla. Visszaemlékeztem, hogy egyszer Szobek azt mondta, hogy az ő isteni izzadságából keletkeztek a folyók. Uhh. Azt hiszem, ez a szörnyeteg verítéke  is ugyanolyan isteni. Dupla uhh. 

A teremtmény szemei halványsárgán világítottak. Éles fogai fehéren fénylettek. De a legfurcsább a teremtmény nyakörve volt. A szörny nyaka körül egy díszes gallér csüggött, arany láncokkal, és annyi drágakővel, hogy egy saját szigetet lehetett volna venni belőle. 

A nyaklánc miatt ismertem fel, hogy a szörny egy petsuchos, még a mocsárban. Valahol olvastam, hogy Szobek felszentelt állata díszes nyakláncot hordott az ősi Egyiptomban, de hogy a szörny mit keres egy long island-i lakóparkban, arról fogalmam sem volt. 

Miközben Percy és én elemeztük a helyzetet, a krokodil keresztbe harpta a zöld Prius-t, és lenyelte a felét, mindeközben vasdarabokkal és üvegcserepekkel beborítva a pázsitokat.

Amint elengedte a roncs másik felét, fél tucat gyerek került elő a semmiből - valószínűleg a környező autók mögött bújkáltak - és a szörnyre rontottak üvöltözve.

Nem hittem a szememnek. Csak alsós korúak voltak, és mindössze vizipisztolyokkal és vízzel töltött lufikkal voltak felfegyverezve. Azt hiszem nyári szüneten voltak, és a szörny támadása épp egy vizes csatát szakíthatott félbe.

Nem voltak felnőttek a láthatáron. Talán mind dolgozni voltak. Vagy épp a házaikban feküdtek elájulva a látványtól. 

A kis kölykök inkább mérgesnek tűntek, mint ijedtnek. A krokodil körül futkostak, és vizes lufikkal dobálták a szörnyet, amik ártalmatlanul szétloccsantak rajta. 

Hasztalan és őrültség? Igen. De nem tudtam nem csodálni a bátorságuk. Minden erejükkel azon voltak, hogy legyőzzék a szörnyet, ami megtámadta az otthonukat.

Talán annak látták a krokodilt, amio volt. Talán halandó agyuk azt mutatta nekik, hogy egy szökött elefánt az állatkertből, vagy egy őrült halni vágyó FedEx házhozszállító söfőr.

Akármit is láttak, veszélyben voltak.

Becsuktam a számat. A tanítványaimra gondoltam a Brooklyn Házban, akik nem mind voltak idősebbek ezeknél a gyerekeknél, és a védelmező 'nagy tesó' ösztöneim átvették az uralmat. Az utcára rohantam, azt üvöltözve:

 - Menjetek el tőle! Fussatok!

Aztán egyenesen a krokodil fejéhez hajítottam a pálcám:

 - Sa-mir!

A pálca az orra felett ütötte meg a krokodilt, és kék fény fodrozódott végig a testén. A szörny irháján mindenhol a fájdalom hieroglifája fénylett: mindenhol megjelent, a kroki bőre füstölt és szikrázott, ami miatt a szörny megremegett, és bosszúságában felüvöltött.

A gyerekek szétfutottak, és autóroncsok és postaládák mögé bújtak. A petsuchos rám meresztette fénylő sárga szemeit.

Mellettem Percy füttyentett egyet.

 - Hát, magadra vontad a figyelmét.

 - Aha.

 - Biztosan nem tudjuk megölni? - Kérdezte.

 - Aha.

A krokodil mintha figyelte volna a beszélgetésünk. Sárga szemei hol egyikünkre, hol másikunkra villantak, mintha nem tudná eldönteni, melyikünket egye meg először.

 - Még ha meg is tudnád semmisíteni a testét - Mondtam. - csak valahol a közelben újra feltűnne. A nyaklánc? Szobek erejével ruházza fel. Ha le akarjuk győzni a szörnyet, le kell szednünk a nyakláncát. Akkor a petsuchos-nak rendes krokodillá kellene változnia.

 - Gyűlölöm a kellene szót. - Motyogta Percy. - Megszerzem a nyakláncot. Te csak foglald le.

 - Miért nekem kel lefoglalnom?

 - Mert kettőnk közül te vagy az idegesítőbb. - Mondta Percy. - Csak vigyázz, nehogy újra megegyen.

 - WRÁÁÁRRR - Üvöltötte a szörny, a lehellete egy seafood étterem szemetesének szagával vetekedett.

Éppen azon voltam, hogy vitatkozni kezdjek arról Percy-vel, melyikünk idegesítőbb, de nem volt rá esélyem.

A petsuchos nekiiramodott, és az én új bajtársam oldalra ugrott, majd a szörny felé száguldott, engem egyenesen a pusztítás útvonalában hagyva.

Az első gondolatom az volt, hogy: Ha egy nap kétszer is lenyelne ugyanaz a krokodil, az eléggé nevetséges lenne.

A szemem sarkából láttam, ahogy Percy a szörny jobb oldala felé sprintel. Hallottam, ahogy a halandó gyerekek zajosan előkászálódtak rejtekhelyeikről, és megint vizes luffikkal kezdték dobálni a krokodilt, mintha engem akarnának megvédeni. 

A petsuchos felém ugrott tátott szájjal, mintha egybe akarna lenyelni.

Mérges lettem.

Szembeszálltam a legrosszabb egyiptomi Istenekkel. Belemerültem a Duat-ba, és megjártam a Démonok Földjét. A Káosz tengerének legeslegszélén álltam. Nem fogok meghátrálni egy túlsúlyos aligátortól.

A levegő erőtől remegett miközben a harci avatárom körém formálódott: egy Hórusz alakú kéken fénylő külső váz.

Felemelt a földről, míg végül egy 20 láb magas sólyom fejű harcos közepében lebegtem. Előre léptem, és az avatár követte a mozdulataim.

Percy felüvöltött:

 - Szent Héra! Mi a...?

A krokodil belém ütközött.

Majdnem feldöntött. Állkapcsa összezárult szabad karom körül, de én csaptam egyet a sólyom harcos világító kék kardjával, és a nyakára céloztam.

Talán a petsuchos-t lehetetlen megölni. Csak abban reménykedtem, hogy levágom a láncot a nyakából, ami erejének forrása volt.

Sajnos a csapásom túl szélesre sikeredett. A szörnyeteg vállát találtam el, és felhasítottam a bőrét. Vér helyett homok folyt a sebből, ami teljesen normális az egyiptomi szörnyeknél. Örültem volna, ha teljesen szétesik, de nem volt szerencsém. Amint kiemeltem belőle a kardom, a seb azonnal elkezdett összezáródni, és a homok végül már csak szemerkélt belőle.

A krokodil megrázta a fejét, ezzel ledöntve a lábamról, majd megrázott a karomnál fogva, mint egy kutya a gumi harapdálós játékát.

Amikor elengedett, a legközelebbi ház oldalába repültem, egy sólyom harcos alakú nyomot hagyva a nappali közepén. Nagyon remélem, hogy nem lapítottam ki egy halandót sem, aki éppen Dr. Phil-t nézett.

Kitisztult a látásom, és két dolgot is láttam azonnal, ami zavart. Egy: a krokodil újra felém iramodott. Kettő: az új barátom, Percy az út közepén álldogállt, és tátott szájjal bámult. Valószínűleg a harci avatárom annyira megriasztotta, hogy elfelejtette, mi a szerepe a tervünkben.

 - Mi a manó az? - Kérdezte. - Egy óriási ragyagó csirke-emberben vagy!

 - Sólyom! - Üvöltöttem.

Elhatároztam, hogy ha túlélem ezt a napot, teszek arról, hogy ez a srác és Sadie sohase találkozhassanak. Valószínűleg életük hátralevő részét arra szánnák, hogy rajtam csúfolódhassanak.

 - Elkéne itt egy kis segítség!

Percy azonnal a kroki felé kezdett rohanni. Amint a szörny közelebb ért hozzám, orron rúgtam, amitől szipogni kezdett, és a fejét rázta. Ezzel épp annyi időt nyertem, hogy kimásszak a romos házból.

Percy felugrott a teremtmény farkára, és végigszaladt a gerince mentén. A szörny elkezdett forgolódni, és vizet spriccelt mindenfelé, de Percy valahogy mégis talpon maradt. A srác biztos atlétikázik, vagy valami hasonló. 

Mindeközben a halandó gyerekek felszerelkeztek valamivel jobb fegyverekkel - kövekkel, fémhulladékkal a kocsironcsokból, meg néhány dísztárcsával - és mindezeket a szörnyre hajigálták. Nem akartam, hogy a krokodil feléjük fordítsa figyelmét.

 - HÉ! - Meglengettem a kopesh-em a kroki arca előtt. Feléje csaptam - egy jó, erős csapás, aminek le kellett volna vágnia az alsó állkapcsát. Ehelyett valahogy elkapta a pengét, és a szájába fogta. Végül mindketten a kardot huzigáltuk, és próbáltuk megszerezni. Ahogy a kroki a kardra harapott, fogai elporladtak. Biztos nem esett jól neki, de a szörny kitartott.

 - Percy! - Kiáltottam. - Most kéne cselekedni!

Percy a nyakláncért lendült. Elkapta, és az aranyat kezdte nyiszatolni, de bronz pengéje nem tett benne semmi kárt.

Eközben a kroki teljesen megőrült, miközben a kardom akarta megszerezni. A harci avatárom vibrálni kezdett.

Egy avatárt megidézni rövid távú dolog, mint teljes erőbedobással sprintelni. Nem csinálhatod sokáig, vagy elájulsz. Már erősen izzadtam és nehézkessé vált a légzésem. A szívem száguldott. Mágikus erőim  erősen megcsappantak.

 - Siess! - Szóltam oda Percy-nek.

 - Nem tudom elvágni! - Válaszolta ő.

 - Kell, hogy legyen egy kapocs!

Amint kimondtam ezt, meg is láttam - a szörny torkánál egy kis arany táblácskára az íródott hieroglifákkal, hogy SZOBEK. 

 - Ott van az alján!

Percy lemászott a láncon, mintha csak egy háló lett volna, de abban a pillanatban szétesett az avatárom. Szétterültem a földön, kifáradva és kissé kábultan. Az egyetlen dolog, ami megmentette az életem, az volt, hogy a krokodil a kardomat húzta.

Amikor a kard ltűnt, a szörny hátrafelé botladozott, majd ráült egy Hondára.

A haland gyerekek elmenekültek. Az egyikük bebújt egy kocsi alá, de nem sokkal később a kocsit elrepítette a feje fölül a krokodil farkának egy csapása.

Percy a nyaklánc alján függött az életéért kapaszkodva. A kardja nem volt sehol. Biztosan elejtette. 

Mindeközben a szörny újra talpra állt. Jó hír: úgy tűnt, nem vette észre Percy-t. Rossz hír: egyértelműen észrevett engem, és gyilkos hangulatban volt. 

Nem volt elég energiám, hogy elfussak, még kevesebb, hogy varázsoljak. Ebben a pillanatban a halandógyerekeknek kövekkel és vizes lufikkal felfegyverkezve nagyobb esélyük volt legyőzni a szörnyeteget, mint nekem.

A távolban szirénák szóltak. Valaki kihívta a rendőrséget, ami egyáltalán nem vidított fel. Ez csak azt jelentette, hogy még több halandó válik önkéntes jelentkezőnek krokodileledelnek.

A járdaszegélyhez hátráltam, és megpróbáltam - nevetségesen - a szörnyre bámulni.

 - Maradj nyugton, haver. 

A krokodil felhorkant. A bőréből víz szivárgott, mint a legotrombább szökőkút a világon, eláztatva a cipőim, miközben sétáltam. Halványsárga szemei engem vizslattak, talán örömében. Tudta, hogy itt a végem.