Annabeth Pipert tanulmányozta. Ezentúl óvatosabbnak kell lennem, nem mondhatok el mindent még neki sem. Annabeth egyértelműen nagyon okos, és ha rájönne a titkomra...
- Gyere, Piper, menjünk. Valami mást is el kell még intéznem. - Azzal Annabeth válaszra sem várva elindult fölfelé. Másztak még egy kicsit, aztán elérkeztek egy barlanghoz, ami a hegy tetején volt. A földet csontok és régi, rozsdás kardok borították. A bejáratot, mely elé egy kígyó motívumokkal díszített selyem függönyt aggattak, fáklyákkal világították meg. Olyan, mintha valami őrült tartana itt kutyákat.
- Mi van itt? Miért jöttünk ide? - kérdezte Piper.
Annabeth bedugta a fejét a függöny mellett, majd kirántotta onnan. Arcán elégedetlenség tükröződött.
- Semmi, jelenleg. Egy barátom szokott itt lenni, és már pár napja itt kéne hogy legyen, de még mindig híre-hamva sincs. - válaszolta Annabeth.
- A barátod egy barlangban lakik? - Annabeth arcán átfutott egy halvány mosoly.
- Igazából, a szüleinek van egy luxus villája Qweens-ben, és horgász iskolába jár Connecticut-ba. De amikor itt van a Táborban, igen, bizony ebben a barlangban lakik. Ő az Orákulumunk, aki elmondja nekünk a jövőt. Abban reménykedtem, hogy tud segíteni...
- Kitalálom, Percy keresésében. - fejezte be Annabeth mondatát Piper.
Minden energia kiszabadult Annabeth-ből, mintha a lány eddig megpróbálta volna egybetartani saját magát. Leült egy kőre, és mozdulatai annyi fájdalomról árulkodtak, hogy Piper kívülállónak érezte magát. Piper elfordult Annabethtől, és a gondolatait is más irányba terelte. Jé, ott a szembelévő domb tetején, egy egyedülálló fenyő áll: sokkal magasabb, mint a többi, és mintha zöldebb is lenne. Valami mintha csillogna az egyik alsó ágán...Olyan, mint egy aranyló kéztörlő...Nem is: ez egy bárány gyapja! Oké. Ez itt egy görög tábor, miért nem lehetne náluk az Arnygyapjú? Viszont, mi az ott a fa törzse körül? Olyan, mintha rá lenne tekerve egy lila drótkötél...Azonban, tudtommal, a drótköteleken nincsenek pikkelyek, lábak, és nincs kígyóéra emlékeztető feje sárga szemekkel és füstölgő orrlyukakkal...
- Az ott egy igazi sárkány. - mondta döbbenten Piper. - Az ott az igazi, történetekből ismert Aranygyapjú?
Annabeth bólintott, de egyértelmű volt, hogy nem igazán figyel arra, amit Piper mond. Előreengedte a vállait, majd felemelte a fejét és vett egy erőtlen lélegzetet.
- Bocsi, egy kicsit elfáradtam.
- Úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik. - jegyezte meg Piper. -Mióta is keresed a fiúbarátodat?
- Három napja, hat órája és körülbelül 12 perce.
- És még mindig semmi ötleted sincs, hogy hová tűnhetett?
Annabeth szánalmasan megrázta a fejét.
- Mindketten nagyon izgatottak voltunk, mert előbb kezdődött a téli szünet. Kedden találkoztunk itt, a Táborban, és azon gondolkoztunk, hogy fogjuk eltölteni az elkövetkezendő három hetet. Nagyon jók voltak a kilátásaink. Aztán az esti tábortűz után megcsókolt, majd jó éjszakát kívánt, visszament a kabinjába, és reggelre nem volt sehol. Átkutattuk a Tábor teljes területét, kapcsolatba léptünk az anyjával. Mindenfélével próbálkoztunk már, eredménytelenül. Csak úgy felszívódott.
Piper gondolkozni kezdett: Három nappal ezelőtt. Ugyanazon a napon, amikor az álmom volt.
- Milyen régóta jártatok egymással?
- Augusztus óta. - válaszolta Annabeth. - Augusztus 18-a óta.
- Én is majdnem akkor ismertem meg Jasont. De mi csak pár hétig jártunk egymással. Annabeth szomorkásan nézett fel.
- Piper. - mondta. - Valamit mondanom kell neked ezzel kapcsolatban. Jó lenne, ha leülnél hozzá. - Piper érezte, hogy ez fog történni. Pánikolni és izzadni kezdett.
- Figyelj, én ismerem Jasont, még akkor is, ha ő maga azt állítja, hogy ma találkozott velem először. De az nem igaz. 4 hónapja ismerem...
- Piper. Ezt úgy hívják, hogy a Köd. - mondta szomorúan Annabeth.
- Micsoda? Milyen köd?
- A Köd. Ez egy vékony hártya ami elválasztja a halandók világát a mágikustól. A halandók agya nem képes befogadni olyan dolgokat, mint hogy léteznek szörnyek és istenek. A Köd teremt egy számukra reális világot. A Köd azt láttatja a halndókkal, amit fel tudnak fogni, amit meg tudnak érteni. Például a szemük egyszerűen átsiklik e felett a völgy felett, vagy látnak egy sárkányt, és egy halom kötélnek gondolják.
Ez nem lehet igaz.
- Nem. Te magad mondtad, hogy nem vagyok egy átlagos halandó. Félisten vagyok.
- A Köd még a félisteneket is meg tudja téveszteni. Sokszor láttam már ilyet: szörnyek tűnnek fel egy iskolában, embernek láttatják magukat, és mindenki azt hiszi, ismeri őket. A Köd meg tudja válroztatni a memóriát, sőt olyan emlékeket is teremthet, amiket az illető soha nem s élt át...
- De Jason nem egy szörny! - csattant fel Piper. - Ő is ember, akárcsak mi, vagy ha úgy akarod hívni, félisten. Az én emlékeim nem hamisak! Mindegyik igazi. Amikor meggyújtottuk Hedge edző gatyáját. Amikor az iskola tetejéről néztük a meteor záport, és végre rávettem a srácot, hogy megcsókoljon... - Piper mindent elmondott Annabethnek ami ebben a szemeszterben történt a Wilderness iskolában. Hogy mennyire kedvelte Jasont az első pillanattól kezdve. Azt, hogy Jason mennyire kedves és türelmes volt vele, és hogy el tudta viselni a hiperaktív Leot és az idióta vicceit. Jason úgy fogadta el Pipert, ahogy volt, és nem ítélte el azért, amit tett. Mennyit fogták egymás kezét a tetőn ülve, miközben a csillagokat bámulták! Ez az egész nem lehet hamis!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése