Son of Sobek II. rész

Rick Riordan: Son of Sobek

(2. rész)

Carter, Hórusz szeme

Belenyúltam a zsákomba. Az egyetlen dolog, amit találtam egy darabka viasz volt.


Nem volt időm, hogy egy tökéletes shabti-t csináljak, de nem volt már több ötletem. Leejtettem a zsákom és gyorsan elkezdtem a viasszal dolgozni, két kézzel próbáltam megolvasztani.


 - Percy? - Kiáltottam.


 - Nem tudom kinyitni a csatot! - Üvöltötte vissza a fiú. Nem emeltem fel a szemem a viaszról, de a periférikus látásommal észleltem, hogy Percy még mindig a nyakláncon csüng. - Talán valamiféle varázslat?


Ez volt a legértelmesebb dolog, amit a délutánmondott. (Nem mintha túl sok okos megszólalás közül választhattam volna.) A csat hieroglifákkal van teleírva. Egy képzett mágusnak is komoly gondokat jelenthetne megfejteni, hogy nyílik. Akármi és akárki volt is Percy, biztos nem varázsló.


Mégmindig a viaszon dolgoztam, figurává próbáltam formálni, amikor a krokodil úgy döntött, nem bámul csak engem, hanem egyből megesz inkább. Amint felém ugrott, eldobtam a shabti-m, ami még csak félig volt kész, és kimondtam egy varázsszót.


Azonnal életre kelt a levegőben a világ legeldeformálódottabb vizilova. A krokodil oldalánál landolt, és megrúgta tömpe hátsó lábaival az orrát.


Nem a legkifinomultabb taktikai lépés, de egy viziló az orrlyukba elég jó kis figyelemelterelés. A krokodil sziszegett, megbotlott, és a fejét rázta. Percy leesett a nyakából majd oldalra gurult, épp csak elkerülte a krokodil lábát. Odarohant hozzám a járdára.


Rettegve néztem, miközben a most már élő, bár eléggé torz vizilovam megpróbálta vagy kiszabadítani, vagy még mélyebbre nyomni a hátsó lábát az orrlyukba - nem vagok benne biztos máig, hogy melyik.


A krokodil megfordult, és Percy arrébb húzott, megmentve attól, hogy szétlapítson egy böszme nagy túlsúlyos krokodil.


A zsákutca túlvégébe szaladtunk, ahol a halandó gyerekek gyülekeztek. Csodávalhatáros módon,úgy tűnt, egyikük sem sérült meg. A kroki tovább tombolt, miközbenki akarta pucolni az orrát.


 - Jól vagy? - Kérdezte Percy.


Kapkodva vettem a levegőt, de gyengén bólintottam.


Az egyik gyerek egy vizipisztolyt nyújtott felém, de elhessegettem.


 - Srácok, - Kezdte Percy. - srácok, halljátok a szirénákat? Végig kell szaladnotok az utcán, és meg kell állítanotok a rendőröket! Mondjátok,hogy túl veszélyes lenne idejönni. Lassítsátok le őket!


Valamilyen oknál fogva a gyerekek hallgattak rá. Talán csak örültekabban, hogy végre vanvalami, amit csinálhatnak, de ahogyan Percy beszélt, arra következtettem, hozzá van szokva, hogy túlerő ellenében lelkesítsen katonákat. Kicsit úgy beszélt, mint Hórusz - egy természetes vezető.


Amikor a gyerekek mind elmentek, megszólaltam.


 - Jó kis beszéd.


Percy komoran bólintott.A krokodil még mindig az orrán át betolakodóval volt elfoglalva, de biztos voltam benne, hogy a shabti nem tart már ki sokáig. Ilyen nagy nyomás alatt hamarosan vissza fog olvadni viasszá.


 - Van néhány jó lépésed, Carter. - Ismerte el Percy. - Valami más is van még a trükkös táskádban?


 - Nincs. - Mondtam gyászosan. - Teljesen üres. De ha el tudom érni a csatot, lehet, hogy ki is tudom nyitni.


Percy a petsuchos-t nézte. A zsákutcán a krokodilról csepegő víz csordogált. A szirénák egyre hangosabbak voltak. Nem volt már túl sok időnk.


 - Azt hiszem én vagyok a soros a kroki lefoglalásában. - Mondta végül. - Készüljfel arra, hogy felfutsz a nyakláncért.


 - Nincs is meg a kardod! Meg fogsz halni! - Vetettem ellen. Percy elsomolyodott.


 - Csak kezdj el rohanni, amikor elkezdődik.


 - Amikor mi kezdődik el?


A krokodil fújtatott, kilőve a vizilovat az orrából. Aztán felénk fordult, ránk üvöltött, majd Percy a szörny felé iramodott.


Amint elkezdődött, nem kellett azon gondolkoznom, mi is kezdődik el. Elég egyértelmű volt a figyelemelterelés.


A fiú megállt a krokodil előtt, és felemelte a karjait. Azt hittem, varázsolni fog, de nem használt semmiféle varázsszót. Nem volt se botja, se pálcája. Csak állt ott, és a krokodilt bámulta, mintha azt mondaná neki: Figyu, itt állok! Fincsi vacsi!

A krokodil meglepődött egy pillanatra. Legalább ha ma meghalunk, azzal a tudattal megyünk a Túlvilágba, hogy többször is megleptük a krokit.

A szörnyből továbbra is krokodil izzadtság csepegett. A sós lé már a járdaszegélyig ért, tehát bokáig gázoltunk benne. Hiába folyt be a csatornába, a krokodil csak árasztotta magából.

Aztán megláttam, mi történik. Amikor Percy felemelte a karjait, óramutató járásával ellenkező irányban elkezdett örvényleni a víz. A krokodil lábai körül kezdődött, majd olyan nagymértékben nőtt a sebessége, hogy hamarosan egy óriási örvény lett a zsákutca, míg végül elkezdtem érezni, hogy a közepe felé húz.

Mikor végre elkezdtem futni, az áramlás már túl erős volt. Valahogy máshogy kellett eljutnom a nyaklánchoz. Egy utolsó trükk, gondoltam.

Féltem, hogy az erőfeszítés miatt szó szerint elégek, de megidéztem varázserőm utolsó cseppjeit, és egy sólyommá változtam - Hórusz szent madarává.

A látásom azonnal százszor élesebb lett. Felemelkedtem a háztetők fölé, csak úgy hasítottam a szelet. Láttam néhány tömbnyire tőlünk a rendőrautókat, az utcában gyerekek zárták el az útjuk. Láttam minden egyes csúszós daganatot és pórust a krokodil hátán. Láttam minden egyes hieroglifát a csaton. És végre láttam, milyen lenyűgöző is Percy mágikus trükkje.

Az egész zsákutcát elnyelte egy óriási hurrikán. Percy a szélénél állt mozdulatlanul, de a víz olyan gyorsan örvénylett, hogy még a krokodilnak is óriási erőfeszítésbe került talpon maradni. Autóroncsok kapargatták a járdát. Postaládákat tépett ki a gyepből, és mosta arréb őket az áramlat. A víz egyre magasbbra emelkedett, és egyre gyorsabban forgott, az egész lakóparkot egy óriási folyékony centrifugába vonva.

Eljött az én időm, hogy ledöbbenjek. Néhány pillanattal ezelőtt döntöttem el, hogy Percy nem lehet mágus, mégse láttam még egyetlen varázslót sem, aki egyszerre ennyi vizet tudott volna kordában tartani.

A krokodil botladozott, és küszködött, az áramlattal egy irányba csoszogva.

 - Hamarosan kellene. - Motyogta Percy fogait csikorgatva. A sólyomhallásom nélkül valószínűleg meg sem hallottam volna a vihar miatt, de így rájöttem, hogy hozzám beszél.

Visszaemlékeztem, hogy dolgom van. Senki, legyen mágus, vagy bármi más, nem tud ilyen hatalmas erőt sokáig uralni.

Behúztam a szárnyaim, és a krokodil felé zuhantam. Amikor elértem a nyaklánc csatját, visszaváltoztam emberré, és megragadtam a láncot. Körülöttem a hurrikán zúgott. Alig láttam keresztül a vízfalon. Az áramlás már olyan erős volt, hogy a lábaimnál fogva próbált az áradásba húzni.

Nagyon fáradt voltam. Azóta nem éreztem magamat ilyen kimerültnek, mióta magával a Káosz Urával, Apóphisszal küzdöttem.

Végigfuttattam az ujjaimat a hieroglifákon. Kell hogy legyen egy titkos zár rajta.

A krokodil felüvöltött és megbotlott, miközben azért küzdött, hogy állva maradjon.

Valahol tőlem balra Percy idegességében és kimerültségében felkiáltott, miközben a vihart próbálta fenntartani, de az örvény lassulni kezdett.

Legjobb esetben néhány másodpercem volt még, mielőtt a krokodil kitör, és akkor Percy és én biztosan meghalunk.

Éreztem a szimbólumokat, amik kiadták az Isten nevét. Az utolsó jel nem hangot jelöl, azt tudtam. Az isten szó hieroglifája volt, jelezve, hogy a betűk előtte - SBK - az illető nevét jelölik.

Amikor kételkedsz, nyomd meg az isten gombot, gondoltam.

Megütöttem a negyedik szimbólumot. Nem történt semmi.

A hurrikán kezdett szétesni. A krokodil az árral szembe fordult, egyenesen Percy-vel szembe. A szemem sarkából a vízfüggönyön keresztül láttam, amint Percy féltérdre zuhan.

Az ujjaim átfutottak a harmadik hieroglifa felett, ami a vesszőkosár, (Sadie mindig a teáscsészének hívja) és a K hangot jelöli. A jel egy kicsit melegnek tűnt - vagy csak a képzeletem játszott velem? Nem volt időm gondolkodni. Megnyomtam, de nem történt semmi.

A hurrikán teljesen elhalt. A krokodil győzedelmesen felordított, evésre készen.

Ökölbe szorítottam a kezem, és teljes erőmmel ráütöttem a jelre. Ez alkalommal a csat egy kielégítő klikk hang kíséretében kinyílt. A járdára estem, és több száz kiló ékkő és arany landolt rajtam.

A krokodil megtántorodott. Ami még megmaradt az előbbi vaharből, szétszórodott egy szélrobbanás kiséretében. Lehunytam a szemem, és felkészültem arra, hogy egy eleső szörnyeteg halálra lapítson.

Hirtelen elnémult a zsákutca. Nem voltak szirénák. Nem volt krokodilüvöltés. Az ékszerhalom eltűnt. A hátamon feküdtem a sáros vízben, az üres, kék eget bámulva.

Percy arca jelent meg fölöttem. Úgy nézett ki, mint aki maratont futott egy tájfunban, de vigyorgott.

 - Szép munka. - Mondta. - Szedd fel a nyakláncot.

 - A nyakláncot? - Az agyam még lassú volt. Hová lett az a sok arany? Felültem, és kezemet a járdára tettem. Ujjaim összezárult a most már normális méretű ékszer felett - mármint egy normális krokodil nyakra való körül.

 - A... A szörny. - Dadogtam. - Hová...?

Percy oldalra mutatott. Néhány lépésnyire tőlünk egy nagyon rosszkedvű krokodilbébi ült, egy méternél biztos nem hosszabb.

 - Nem mondod komolyan. - Mondtam.

 - Talán valaki elhagyott házi kiskedvence? - Percy megvonta a vállát. - Néha hallasz ilyenekről a hírekben.

Nekem sem volt jobb ötletem, de hogyan szerzett egy bébi krokodil olyan nyakláncot, ami óriási gyilkológéppé változtatta?

Az utca vége felől hangokat hallottunk.

 - Odafent! Két srác van ott! - A halandó gyerekek voltak. Nyilvánvalóan úgy döntöttek, hogy véget ért a veszély, és hozzánk vezették a rendőrséget.

 - Indulnunk kell. - Percy felkapta a kiskrokodilt, egyik karjával átfogta az orrát. Rám nézett. - Jössz te is?

Együtt visszarohantunk a mocsárba.

Fél órával később a Montauk Főút közeleben ültünk egy ebédlőben. Megosztottam a maradék gyógyitalom Percy-vel, aki valamilyen oknál fogva nektár-nak nevezte. A legtöbb sebünk szépen begyógyult.

A krokodilt egy közeli fához kötöttük egy rögtönzött pórázzal addíg, amíg el nem döntjük, mihez is kezdjünk vele. A lehető legjobban megtisztálkodtunk, de még így is úgy néztünk ki, mintha megfürödtünk volna egy működéshibás autómosóban. Percy haja egy oldalra lett söpörve, és fűszála álltak ki belőle. Narancssárga pólójának eleje leszakadt.

Én sem nézhettem ki sokkal jobban. A cipőmben állt a víz, és még mindig sólyomtollakat szedegettem a ruhám ujjából (a sietős átváltozás gyakran zavaros).

Túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy beszélgessünk, miközben a pult feletti TV-n néztük a híreket. A rendőrség és a tűzoltóság egyértelműen kijelentette, hogy az egyik közeli lakóparkban eltömődött a csatorna. A nyomás akkorára nőtt, hogy végül felrobbant a cső, kisebb árvizet okozva a környéken, és olyan erősen megrongálva a talajt, hogy több ház is összeomlott a zsákutcában. Az igazi csoda az volt, hogy senki sem sérült meg a helyiek közül. Az ott lakó gyerekek arról tartottak őrületes beszámolókat, hogy a Long-Islandi Mocsárszörny okozta a pusztítást, miközben két hősies fiúval harcolt, de a hatóságiak ezt természetesen nem hitték el. A riporter azonban megjegyezte, hogy néhány ház úgy néz ki, mintha valami nagy rájuk ült volna.

 - Egy vacak csatorna baleset. - Mondta Percy. - Ez az első.

 - Neked talán. - Morogtam. - Én akárhová megyek, ilyeneket okozok.

 - Vidulj már fel. - Mondta Percy. - Én fizetem az ebédünk.

Belenyúlt a nadrágzsebébe, és kihúzott onnan egy golyóstollat. Semmi mást.

 - Oh... - A srác mosolya eltűnt. - Uhh... tudnál esetleg pénzt elővarázsolni valahonnan? 

Tehát, természetesen  nekem kellett fizetnem az ebédünk. Én ki tudtam venni pénzt a levegőből, hisz nem keveset tartottam a Duat-ban ehhez hasonló helyzetekre, így hamarosan már sajtburgert és sültkrumplit falatoztunk, és újra derűsen szemléltük az életet.

 - Sajtburger. - Szólalt meg Percy. - Az Istenek eledele.

 - Egyetértek. - Válaszoltam, de nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy talán teljesen más Istenekről beszélünk.

Percy hamar befalta a sajtburgerét. Az a srác tényleg tud enni.

 - Tehát a nyaklánc. - Mondta két harapás között. - Mi a története?

Tétováztam. Még mindig fogalmam sem volt róla honnan jött Percy, vagy mi volt, és nem voltam benne, hogy meg akarom tudni. Most, hogy már együtt harcoltunk, nem tehettem róla, megbíztam benne. Azonban még mindig veszélyes területen álltunk. Minden amit mondtunk komoly fejfájást okozhat még - nem csak nekünk, hanem mindenkinek, akit ismerünk.

Hasonlóan éreztem magam két éve télen, amikor a nagybátyám, Amos elmondta az igazságot a Kane családi örökségről - az Élet Házáról, az egyiptomi Istenekről, a Duat-ról, mindenről. Egy nap alatt a tízszeresére növekedett az ismert világom, és ott tántorogtam az újban.

Most egy ehhez hasonló pillanat előtt álltam. De ha a világom megint a tízszeresére növekszik, attól tartottam, talán felrobbanna az agyam.

 - A nyakláncon varázslat ül. - Mondtam végül. - Akármilyen hüllő felveszi, a következő petsuchos lesz belőle, Szobek Fiává válik. Valahogy annak a kis krokodilnak a nyaka köré került.

 - Úgy érted, valaki ráadta. - Jelentette ki Percy.

Nem akartam ezen agyalni, de zsigerből bólintottam.

 - De, ki? - Kérdezte erre ő.

 - Nehéz leszűkíteni. - Válaszoltam. - Nagyon sok ellenségre tettem szert. Percy elfintorodott.

 - Ismerős. Akkor van bármi ötleted, miért?

Haraptam egy nagyot a sajtburgeremből, de nem tudtam arra figyelni.

 - Valaki bajt akart okozni. - Gondolkodtam hangosan. - Azt hiszem talán... - Percy-re figyeltem, miközben azt próbáltam eldönteni, mennyit mondjak. - Talán azt akarták elérni, hogy felkeltsék a figyelmünk. Mindkettőnk figyelmét.

Percy grimaszolt. Valamit rajzolt a ketchupba egy sültkrumplival. Nem egy hieroglifát, sem egy angol betűt. Görög lehetett.

 - A szörnynek görög neve volt. - Mondta. - A pegazusaimat ette a... - Tétovázott.

 - A hazai területeden. - Fejeztem be a mondatát. - Valamilyen tábor, a pólód alapján.

Kicsit arrébb tolta a székét Percy. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy úgy beszél a pegazusokról, mintha valódiak lennének, de emlékszem, egyszer a Brooklyn Házban nagyjából egy éve, biztos voltam benne, hogy láttam egy szárnyas, repülő lovat Manhatten fölött repdesni.

Abban az időben Sadie azt mondta, hallucináltam. Most már nem vagyok biztos benne.

Percy végül a szemembe nézett.

 - Nézd, Carter. Egyáltalán nem vagy olyan idegesítő, mint hittem. És jó kis csapat voltunk ma, de...

 - Nem akarod megosztani velem a titkaid. - Mondtam. - Ne aggódj. Nem fogok a táborodról érdeklődni. Vagy a képességeidről. Meg a többi ilyesmiről. - A srác felbonta a szemöldökét.

 - Nem vagy kíváncsi?

 - Nagyon is kíváncsi vagyok. De amíg rájövünk, mi ez az egész, azt hiszem, távolságot kellene tartanunk. Ha valaki - vagy valami - szabadította ránk a szörnyet, tudva, hogy mindkettőnk figyelmét megragadja majd...

 - Akkor valaki azt akarta, hogy találkozzunk. - Fejezte be Percy. - Azt remélve, hogy rossz dolgok történnek majd velünk.

Bólintottam. Visszaemlékeztem arra a kényelmetlen érzésre, és a hangra, amit azt mondta, ne mondjak többet Percy-nek. Tisztelem a srácot, de úgy érzem, valami nem akarja, hogy barátok legyünk. Nem kéne egyáltalán ilyen közel lennünk egymáshoz.

Hosszú idővel ezelőtt, amikor még kisgyerek voltam; emlékszem, Anyu mutatott nekem egy kémiai kísérletet, amit a kollégáival végzett el.

Kálium és víz. Mondta nekik. Külön-külön teljesen ártalmatlanok. De együtt... Beledobta a káliumdarabot egy pohár vízbe, és BUMM! A diákjai hátrább ugrottak, amikor egy kisebb robbanás rengette meg a termet.

Percy volt a víz. Én voltam a kálium.

 - De most már ismerjük egymást. - Mondta Percy. - Te tudod, hogy én itt lógok Long Island-en. Én tudom, hogy Brooklyn-ban laksz. Ha egymás keresésére indulnánk...

 - Azt egyáltalán nem ajánlom. - Mondtam. - Addig semmiképp, amíg meg nem tudunk többet az ügyről. Meg kell néznem néhány dolgot az én... uhh... oldalamon, hogy megtudhassam, ki áll a krokodilos incidens mögött.

 - Rendben van. - Értett egyet velem Percy. - Én is ugyanezt teszem majd az én oldalamon.

Rámutatott a petsuchos nyakláncára, ami épphogy kilátszott a zsákomból.

 - Azzal mihez kezdünk? - Kérdezte.

 - El tudom küldeni egy biztonságos helyre, hogy ne okozhasson több bajt. - Ajánlottam. - Mi sok ehhez hasonló ereklyével bántunk már el így.

 - Mi. - Mondta Percy. - Úgy érted sok... hozzád hasonló srác van?

Nem válaszoltam.

Percy felemelte a kezeit.

 - Rendben. nem kérdezősködöm. Van néhány barátom a Fél... uhh... a saját oldalamon, akik nagyon szívesen babrálnának vele, de megbízlak téged vele. Viheted.

Nem vettem észre, hogy visszatartottam a lélegzetem addig, amíg ki nem fújtam a levegőt.

 - Köszi. Ez így jó lesz.

 - És a bébi krokodil? - Kérdezte Percy. Idegesen felnevettem.

 - Szeretnéd elvinni?

 - Istenek, dehogy.

 - Én elvihetem, és jó otthona lesz. - A nagy medencénkre gondoltam a Brooklyn Házban. Azon gondolkodtam, hogy a termetes krokodilunk, Makedóniai Fülöp boldog lesz-e, hogy kap egy kis társat. - Biztos jól be fog majd illeszkedni.

Percy nem úgy tűnt, mintha értene.

 - Oké, hát... - Kinyújtotta a kezét. - Jó volt veled együtt dolgozni, Carter.

Megráztam a kezét. Nem röpködtek szikrák körülöttünk. Nem villámlott. De továbbra is úgy éreztem, hogy azzal, hogy itt találkoztunk, kinyitottunk egy ajtót, melyet talán nem lesz erőnk bezárni.

 - Veled is, Percy. - Azzal mindketten távozásra készen felálltunk.

 - Még egy dolog. - Mondta a srác. - Ha valaki... Akárki is akarta, hogy megismerkedjünk, valószínűleg közös ellenségünk. Mi van, ha mindkettőnkre szükség van ahhoz, hogy legyőzzük? Hogy tudlak majd megtalálni?

Elgondolkoztam ezen. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve megszólaltam:

 - Ráírhatok valamit a kezedre? - Percy a homlokát ráncolta.

 - Mint a telefonszámod? - Kérdezte.

 - Hát, nem teljesen. - Kivettem az íróvesszőm és egy fiola mágikus tintát a zsákomból. Percy felém nyújtotta a tenyerét. Egy hieroglifát rajzoltam rá - Hórusz Szemét. Amint kész lett a szimbólum, kéken villogott egyet, majd eltűnt.

 - Csak mondd ki a nevem, - Magyaráztam neki. - és meghallak. Tudni fogom, hol vagy, és odamegyek majd hozzád. De csak egyszer használatos, számolj ezzel. - Percy az üres tenyerét bámulta.

 - Megbízom benned annyira, hogy elhiggyem, ez nem egy mágikus nyomkövető berendezés.

 - Ja. - Mondtam. - Én meg bízom abban, hogy amikor hívni fogsz, nem csalsz majd valamiféle rajtaütésbe.

A srác engem bámult. Azok a viharos tengerzöld szemek egy kicsit talán ijesztőek voltak. Aztán elmosolyodott, és egy normális tininek tűnt, akinek semmi baja a világgal.

 - Igazad van. - Mondta. - Látni foglak akkor, amikor te is látsz majd engem, Car...

 - Ne mondd ki a nevem!

 - Csak szórakoztam. - Rám mutatott, majd pislantott. - Maradj ilyen furcsa, barátom.

Azzal elment.

Egy óra múlva már az eget szeltem a repülő hajómon a bébi krokodillal az oldalamon, és a mágikus nyaklánccal a kezemben, miközben Freak Brooklyn felé vette az irányt.

Most, ha így visszagondolok rá, ez az egész eset Percy-vel annyira hihetetlen, hogy még nekem is nehezemre esik elhinni.

Fogalmam sincs, Percy hogy csinálta azt az örvényt, vagy hogy mi a manó az a mennyei bronz. Mindenekfelett azonban egy szó visszhangzik még mindig az agyamban: félisten.

Olyan érzésem van, hogy ha rendesen utánajátnék, több mindent kideríthetnék róla, de félek attól, amit esetlegesen találhatok.

Azt hiszem, talán Sadie-nek beszámolok majd az esetről, de senki másnak nem. Elsőre azt fogja hinni, hogy ugratom. És meg fog majd bántani valamivel, de tudja, amikor igazat mondok. Akármilyen idegesítő is, megbízom benne (de ezt neki soha sem fogom szemtől szemben bevallani).

Talán neki lesz majd ötlete, mit kezdjünk a helyzettel.

Akárki is oldotta meg, hogy találkozzunk Percy-vel, akárki miatt kereszteztük egymás útját... Káoszt teremtett. Azt hiszem, ez talán valamiféle kísérlet lehetett, hogy megnézze valaki, hogy reagálunk az egymással való találkozásra. Kálium és víz. Anyag és anti-anyag.

Szerencsére a dolgok jól alakultak. A petsuchos nyakláncát biztonságos helyre zártam. Az új kiskrokodilunk boldogan pacsál a medencénkben.

De legközelebb... hát, attól tartok lehet, hogy nem leszünk ilyen szerencsések.

Valahol odakint van egy Percy nevű srác, a kezén egy láthatatlan hieroglifával.

És attól tartok, előbb vagy utóbb arra kelek fel egy éjjel, hogy egy szó visszhangzik a fejemben: Carter.