Jason-nek egyáltalán nem volt ínyére, hogy hátra kellett hagyniuk Leo-t azzal a tudattal, hogy Cal talán csak a legkisebb fenyegetés ezen a helyen. Amíg fölfele másztak a lépcsőn, Zethes egyszersem engedte lejjebb a kardját. Hiába néz ki ez a srác úgy, mint egy a diszkókorszakból hátramardt selejt, a kardjával nem viccel. Valószínűleg egy karcolásától jégcsappá válnék. És akkor itt van ez a jéghercegnő. Időnként rám mosolyog, de nincs benne semmi melegség. Úgy tanulmányoz, mintha egy érdekes kísérleti alany lennék, akit alig várja, hogy felboncolhasson. Ha ilyenek Boreász gyerekei, nem biztos, hogy találkozni akarok Apucival. Annabeth azt mondta, ő a négy szélisten legbarátságosabbika. Lehet, hogy ez csak azt jelenti, nem öli meg olyan gyorsan a félisteneket, mint a többi? Attól félek, csapdába vezettem a barátaimat. A baj az, hogy nem vagyok biztos benne, ki tudom hozni őket innen élve. Jason gondolkodás nélkül megfogta Piper kezét, hogy megnyugodjon egy kicsit. Piper nem húzta el a kezét, csak összeráncolta a homlokát.
- Minden rendben lesz. - Ígérte a lány. - Csak egy gyors kis beszélgetés, jó? - A lépcső tetejéről a jéghercegnő visszafordult, és észrevette a kézfogást. Azonnal lehervadt a mosolya. Hirtelen Jason keze jéghideg lett... Égetően hideg. Elengedték egymás kezét, bár ujjaik továbbra is füstöltek a hidegtől.
- A melegség nem valami jó dolog itt. - Tanácsolta a hercegnő. - Főleg akkor nem, amikor én vagyok a legjobb esélyetek a túlélésre. Erre gyertek, kérlek. - Piper idegesen nézett Jason-re, mintha azt kérdezné: Ez meg mire volt jó? Jason-nek fogalma sem volt a válaszra. Zethes megbökte a fiút jégcsap kardjával, és tovább követték a hercegnőt egy masszív folyosóra, ami fagyott falikárpitokkal volt bélelve. Metsző szelek fújtak elölről és hátulról, és Jason godolatai is szélsebesen jártak. Bár nagyon sok időm volt gondolkodni miközben idefelé repültünk a sárkányon, soha sem voltam még ilyen összezavarodott. Thalia képe még mindig a zsebemben pihen, de már rá se kell néznem, mert az arca beleégett az emlékezetembe. Az épp elég rossz, hogy nem emlékszem a múltamra, de hogy még arról is tudjak, hogy van valahol egy nővérem, akinek talán vannak válaszai, de semmi esélyem arra, hogy megtaláljam... Na ez azért tényleg zavaró. A képen Thalia egyáltalán nem hasonlít rám. Mindkettőnknek kékek a szemei, de ennyi az egész. A haja fekete. A bőrszíne sokkal inkább mediterrán. Az arcvonásai erősebbek... egy sólyoméra hasonlítanak. De Thalia ismerősnek tűnik. Héra épp elég emléket hagyott meg nekem, hogy ebben az egy dologban biztos legyek: Thalia a testvérem. De amikor ezt elmondtam, Annabeth teljesen meglepődött, mintha soha sem hallott volna Thalia testvéréről. Vajon Thalia tud rólam? Hogyan lettünk elválasztva egymástól? Héra sajnos elvette ezeket az emlékeimet. Ellopott mindent a régi életemről, és beledobott egy teljesen újba, és most azt akarja, hogy szabadítsam ki, hogy visszakaphassam azt, amit ő vett el tőlem. Annyira mérges vagyok rá, hogy legszívesebben elsétálnék, és otthagynám ahol van, de sajnos ezt nem tehetem. De sajnos felültetett. Többet akarok tudni, és ettől még idegesebb vagyok.
- Hé. - Piper megérintette Jason kezét. - Itt vagy?
- Ja... Igen, itt vagyok, bocsi. - Annyira hálás vagyok Piper-nek. Szükségem van egy barátra, és annyira örülök, hogy kezdi elveszteni ezt az Aphrodité áldása dolgot. És valóban: Piper sminkje kezdett halványodni, lassan visszatért a lány régi frizurája is, kétoldalt szabadon lógó hajtincsekkel. Így sokkal valóságosabbnak néz ki, és szerintem így szebb is. Biztos vagyok benne, hogy a Grand Kanyonos túránk előtt nem találkoztunk. A kapcsolatunk csak egy trükk volt Piper agyában. De minél több időt töltök vele, annál inkább azt kívánom, bárcsak igaz lenne. Na, le kellene állnom. Ez egyáltalán nem fair így Piper-re nézve. Fogalmam sincs róla, mi vár rám a régi életemben... Vagy ki várhat engem. De az biztos, hogy a múltam nem egyeztethető össze a Félvér Táborral. Ez a küldetés után ki tudja, mi fog történni? Már, ha egyáltalán túléljük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése