21. fejezet I. rész

Piper egyáltalán nem tudott pihenni addig, amíg Quebec fényei el nem halványultak a hátuk mögött.
 - Elképesztő voltál. - Súgta neki Jason. Ez a dicséret normális esetben felvillanyozna, de sajnos csak az előttünk álló megpróbáltatásokon vagyok képes elmélkedni. Zethes azt mondta, szörnyű dolgok ébredeznek. Én ezt elsőkézből is hallottam már. Minél közelebb érünk a napfordulóhoz, annál kevesebb időm van dönteni. Azt súgta végül Jason-nek franciául:
 - Ha tudnád a teljes igazságot rólam, nem gondolnád, hogy olyan elképesztő voltam.
 - Mit mondtál? - Kérdezett vissza a fiú.
 - Semmi fontosat, csak azt, hogy csak Boreásszal beszélgettem. Nem volt ez valami lenyűgöző. - Nem fordult meg, hogy megnézze, de érezte, hogy a fiú mosolyog.
 - Hé. - Mondta Jason. - Megmentettél attól, hogy csatlakozzak Khione fagyasztott hősök szobor kollekciójához. Tartozom neked eggyel. - Ez az egész egyszerűbbik fele. Nem hagyhattam, hogy az a jégboszorkány rátegye a kezét Jason-re. Ami jobban zavar az az, ahogy Boreász átváltozott, és hogy miért engedett el minket. Ennek köze kell, hogy legyen Jason múltjához, a kezén levő tetováláshoz. Boreász azt hitte, hogy Jason valami miatt római, és ezek szerint a rómaiak nem keveredhetnek a görögökkel. A lány valamiféle magyarázatot várt volna minderre, de látszott, hogy Jason nem akar erről a témáról mesélni. Idáig nem foglalkoztam Jason furcsa érzésével, miszerint nem tartozik a Félvér Táborba. Egyértelmű, hogy félisten, egyértelműen tartozik is valahová. De most... mi van, ha ő valami más? Mi van, ha ő tényleg ellenségnek számít? Nagyjából annyira tetszik nekem ez az ötlet, mint Khione. Leo adott nekik néhány szendvicset, amit a cuccukból szedett elő. Azóta nagyon csöndes volt, mióta elmesélték neki, mi történt a trónteremben.
 - Még mindig nem hiszem el, hogy Khione... - Mondta. - Olyan gyönyörű pedig.
 - Higgy nekem, ember. - Válaszolta Jason. - A hó távolról szépen csillog, de közelről hideg és mocskos. Szerzünk majd neked valaki mást, akivel randizhatsz. - Piper mosolygott, de Leo még mindig nem tűnt túl boldognak. Még mindig nem mondott túl sokat arról, ami a palotában történt vele, hogy miért mondták azt neki, hogy tűztől bűzlik. Valamit biztos titkol előlünk. Akármi is az, Festus-t is megfertőzi.  A sárkány rosszkedvűen morgott, és gőzt eregetett, hogy valamennyire felmelegíthesse a hideg kanadai levegőt. Boldog, a sárkány, nevétől eltérően egyáltalán nem boldog.Repülés közben ették meg szendvicseiket. Fogalmam sincs, Leo hol halmozott fel ennyi ételt, de külön figyelt arra, hogy nekem vegetáriánusat hozzon. Ez a sajtos-avokádós szendvics isteni! Senki sem beszélt. Nem tudták pontosan, mi vár majd rájuk Chicago-ban, de azzal mind tisztában voltak, hogy Boreász csak azért engedte el őket, mert szerinte ez egy öngyilkos küldetés. A Hold felemelkedett, az égen csillagok világlottak. Piper szemhéjai elnehezültek. A Boreásszal és gyerekeivel való összecsapás jobban megrémítette, mint azt kimutatta. Most, hogy tele volt a hasa, az adrenalin hatása kezdett elmúlni. Hagyd ezt abba, kölyök. Ne legyél puding!  Hedge edző ezt mondaná, az biztos. Azóta gondolok az edzőre, amióta Boreász megemlítette, hogy még életben van. Nem igazán bírtam Hedge edzőt, de ugrott Leo-ért, amikor baj volt, és feláldozta magát értünk a sétányon. Csak most értem meg, hogy még azokban az időkben a suliban, amikor folyton hajtott, hogy fussak gyorsabban, csináljak több fekvőtámaszt, vagy amikor hátat fordított, és hagyta, hogy megvívjam a saját csatáimat a felszínes lányokkal, csak segíteni próbált a saját idegesítő módján, hogy jobb félisten lehessek.

20. fejezet V. rész

 - De Apám - Ellenkezett Khione. - ,nem hagyhatod, hogy csak úgy...
 - Azt csinálok, amit akarok. - Mondta Boreász fagyosan. - Még mindig én vagyok itt a főnök, nem igaz? - Abból, ahogy Boreász a lányára meredt, egyértelmű volt, hogy van valami lezáratlan vitájuk. Khione szemei haragosan csillogtak, de összeszorította a fogait.
 - Amint kívánod, Apám.
 - Most menjetek, félistenek. - Mondta Boreász. - Mielőtt még meggondolom magam. Zethes, kísérd le őket. - Mindannyian meghajoltak, és az Északi Szél Istene köddé vált, szó szerint. Lent, az előszobában, Cal és Leo csak rájuk vártak. Leo sértetlennek tűnt. Még meg is tisztálkodott a srác. A ruhái is mintha frissen lennének mosva, biztos valamiféle hotelszolgáltatást használt. Festus a sárkány is újra sárkányalakban ácsorgott, és meleg levegőt fújt a bronzpikkelyeire, hogy nehogy megfagyjon. Miközben Khione lefelé vezette őket a lépcsőn, Jason észrevette, hogy Leo szemei a lányra tapadtak. A srác beletúrt a hajába. Ajajj. Később figyelmeztetnem kell Leo-t a hóistennővel kapcsolatban. Az a lány nem olyasvalaki, akibe érdemes beleesni. Az utolsó lépcsőfokon Khione Piper-höz fordult.
 - Átvágtad az Apámat, leány. De én átlátok a szitán. Még nem végeztünk. Téged pedig, Jason Grace, a közeljövőben jégszoborként foglak viszontlátni a szobámban egy csinos kis talapzaton. 
 - Boreász igazat beszélt. - Válaszolta Jason. - Tényleg elkényeztetett gyerek vagy. Remélem nem fogunk még túl sokat találkozni, Jéghercegnő. - Khione szemei fehéren izzottak. Egy pillanatra torkára forrtak a szavak. Szó szerint felviharzott a lépcsőn - néhány fok megtétele után ugyanis hóviharrá változott, majd eltűnt odafenn.
 - Vigyázzatok. - Figyelmeztette őket Zethes. - Egy ilyen sértést nem felejt majd el egyhamar. - Cal egyetértésében bólintott. 
 - Rossz nővér.
 - Ő a Hóistennő. - Mondta Jason. - Mit tud csinálni velünk, megdobálni hógolyókkal? - A baj csak az, hogy úgy érzem, Khione sokkal de sokkal rosszabb dolgokat tud művelni velünk. Leo teljesen levertnek tűnt.
 - Mi történt odafent? - Kérdezte a srác. - Felmérgesítettétek? Rám is mérges? Pedig randira akartam hívni, srácok!
 - Majd később mindent elmesélünk. - Ígérte meg Piper, de amikor Jason-re nézett, egyértelművé vált, hogy a fiútól várja majd, hogy magyarázatot adjon a történtekre. De mi is történt odafent pontosan? Nem vagyok mindenben 100%-ig biztos. Boreász felvette a római alakját, Aquilon lett belőle, mintha a jelenlétem skizofrénné tette volna. Az, hogy a Félvér Táborból jöttem, mintha lenyűgözte volna az Istent, de az biztos, hogy nem kedvességből engedett minket szabadon. Egyfajta kegyetlen izgalom csillogott a szemében, mintha egy kakasviadalon fogadott volna. És azt mondta, hogy szét fogjuk tépni egymást, méghozzá elégedetten. Aeolosz-nak soha többé nem kell majd félistenek miatt bajlódnia... Jason elfordult Piper-től, miközben azt próbálta leplezni, mennyire ideges.
 - Igen. - Mondta végül. - Majd később elmagyarázzuk.
 - Légy óvatos, csinos kislány. - Mondta Zethes. - A köztünk és Chicago közötti szelek veszélyesek. Sok gonosz dolog ébredezik. Sajnálom, hogy nem maradsz. Gyönyörű jégszobor lehetnél, amiben reggelente az arcom nézegethetném.
 - Köszi. - Mondta Piper. - De előbb hokiznék Cal-al.
 - Hoki? - Cal szemei felcsillantak.
 - Csak viccelek. - Mondta gyorsan Piper. - És a háborgó szelek nem a legnagyobb problémáink, igaz?
 - Ó, dehogy. Van azoknál sokkal rosszabb is. - Mondta Zethes.
 - Rosszabb. - Kontrázott Cal.
 - Eláruljátok nekem? - Piper rájuk mosolygott. Most azonban nem működött a mosolya. Boreász lila szárnyú fiai egyszerre rázták fejüket. A hangárajtók kinyíltak, és beengedték a hideg, téli levegőt. Festus dobbantott a lábával, már indulni akart.
 - Kérdezzétek Aeolosz-t majd arról, hogy mi lehet még rosszabb. - Mondta sötéten Zethes. - Ő tudja. Sok sikert! - Majdnem úgy hangzott, mintha érdekelte volna, hogy mi történik hármukkal, pedig néhány perccel ezelőtt még jégszoborként akarta látni Piper-t. Cal megragadta Leo vállát.
 - Ne pusztulj el. - Ami valószínűleg a srác valaha kimondott leghosszabb mondata volt. - Majd máskor lesz... hoki meg pizza.
 - Gyertek srácok. - Jason kibámult a sötétbe.Ki akarok jutni ebből a hotelből minél hamarabb, de sajnos úgy érzem, ez még a legbiztonságosabb hely, amit az elkövetkező napokban látni fogunk.

20. fejezet IV. rész

Az Isten alakja remegni kezdett. A szakálla eltűnt. Magasabb lett és vékonyabb, a ruhái pedig egy lila szegélyű római tógává változtak. A fején egy jeges babérkoszorú ült, és egy gladius - egy római kard, mint Jason-é - függött az oldalán.
 - Aquilon. - Mondta Jason, de hogy honnan ismerte az Isten római nevét, arról fogalma sem volt. Az Isten lehajtotta a fejét.
 - Jobban felismersz ebben az alakomban, igaz? És mégis azt állítod, hogy a Félvér Táborból jöttél? - Jason kényelmetlenül érezte magát.
 - Uh... Igen, Felség.
 - És Héra küldött ide... - Az Isten szemei jókedvűen csillogtak. - Most már értem. Oh, veszélyes játékot játszik! Bátor, de mégiscsak veszélyes. Már értem miért zárt be az Olümposz. Valószínűleg remegnek a félelemtől amiatt, amekkora kockázatot vállalt az Istenek Királynője!
 - Jason. - Mondta félénken Piper. - Miért változott meg Boreász? A tóga, a babér. Mi történik?
 - Ez a római alakja. - Válaszolta Jason. - De hogy mi történik... azt nem tudom. - Az Isten elnevette magát.
 - Nem, biztos, hogy nem értitek. Ezt nagyon érdekes lenne végignézni.
 - Ez azt jelenti, hogy szabadon engedsz minket? - Kérdezte Piper.
 - Kedvesem, - Mondta Boreász. - nincs semmi okom, hogy megölesselek titeket. Ha Héra terve kudarcot vall, ami szerintem meg fog történni, akkor szét fogjátok szaggatni egymást. Aeolosznak semmiképp nem kell majd félistenek miatt aggódnia a jövőben. - Jason úgy érezte, mintha Khione ujjai megint a nyakán lennének - de ez nem ő volt. Ez csak amiatt a feltételezés miatt volt, hogy Boreásznak talán igaza lehet. Az a rossz érzés, ami azóta nem hagy nyugodni, mióta beléptem a Félvér Táborba, Kheirón szavai, amikor azt mondta, hogy a megérkezésem katasztrófához vezethet... Boreász tudja, miért történtek.
 - Hajlandó vagy megmagyarázni mindezt nekünk? - Kérdezte Jason.
 - Oh, ne is gondolj erre! Nem az én feladatom, hogy ismertessem veletek Héra terveit. Teljesen indokolt, hogy elvette az emlékeid. - Boreász kuncogott, valószínűleg még mindig élvezte az egymást széttépő félistenek képét. - Tudjátok, engem a legsegítőkészebb szélistennek titulálnak. A társaimmal ellentétben én szeretek halandókkal szerelembe esni. Tudjátok, a fiaim, zethes és Calais félistenekként kezdték...
 - Ami megmagyarázza, miért ilyen idióták. - Morogta Khione.
 - Hagyd abba! - Csapott rá a hátára Zethes. - Csak azért, mert te teljesen Istennek születtél...
 - Mindketten, fagyjatok meg! - Parancsolta Boreász. Valószínűleg a szónak nagy jelentősége lehetett a családjukban, mert mind a kettő érintett teljesen mozdulatlanná dermedt. - Tehát, mint mondtam, jó hírnevem van, de ritkán van az, hogy Boreász komoly szerepet játszik a főbb Istenek játékaiban. A civilizáció szélén ülök a palotámban, és ritkán szórakoztatnak. Még az a hülye Notus, a déli szél is tavaszi szünetre mehet Cancúnba! És én mit kapok? Egy téli fesztivált, ahol meztelen Québécois hempereg a hóban!
 - Én szeretem a téli fesztiválokat. - Motyogta Zethes.
 - Az az érzésem, - Csattintotta össze a tenyerét Boreász. - hogy most van lehetőségünk arra, hogy végre a központba kerüljünk. Oh, igen, elengedlek titeket erre a küldetésre. A viharszellemeket természetesen a szelek városában találjátok. Chicago...
 - Apám! - Ellenkezett Khione. Boreász figyelmen kívül hagyta a lányát.
 - Ha elkapjátok a viharszellemeket, gond nélkül bejuthattok Aeolosz udvarába. Ha valamilyen csoda folytán sikeresen túlélitek a vele való találkozást, elmondjátok neki, hogy az én paramcsomra fogtátok el őket.
 - Oké, ez csak természetes. - Mondta Jason. - Tehát Chicago-ban fogjuk megtalálni a nőt, aki a viharszellemeket irányítja? Ő az, aki fogjul ejtette Hérát?
 - Á! - Boreász elvigyorodott. - Ez két különböző kérdés, Jupiter fia. - Jupiter... ezelőtt Zeusz fiának nevezett...
 - Aki a viharszellemeket irányítja, azt Chicago-ban meglelitek. De ő csak egy szolgáló... Egy szolgáló, aki minden bizonnyal el akar majd pusztítani benneteket. Ha győztök vele szemben, és elfogjátok a szeleket, akkor elmehettek Aeolosz-hoz. Csak ő tud minden szélről a világban. Minden titok előbb-utóbb a fülébe jut. Ha valaki el tudja nektek mondani, hol van Héra fogságba esve, akkor az Aeolosz. Arra, aki majd Héra börtönénél vár rátok, egyelőre nem mondok semmit, mert ha megtudnátok, akkor minden bizonnyal azért esedeznétek, hogy fagyasszalak meg titeket itt helyben.

20. fejezet III. rész

Jason agya teljesen leblokkolt. Ha nem nézett volna félelmében Piper-re, teljesen elveszett volna. Én miattam jöttünk ide, és most mindannyian meghalunk... Vagy ami még rosszabb: fagyott szobrokként fogjuk szórakoztatni Boreászt és a gyerekeit, amíg el nem olvadunk... Khione dorombolt, és megütögette a fiú nyakát. Jason nem így tervezte, de elektromosság száguldott végig a testén. Khione egy hangos pukkanás kíséretében elesett, és a jégpadlón csúszott tova. Zethes felnevetett.
 - Ez oltári! Nagyon örülök, hogy ezt csináltad, még akkor is, ha most meg kell öljelek. - Egy pillanatig Khione túlságosan sokkos állapotban volt ahhoz, hogy bárhogy reagáljon. Aztán a levegő körülötte megtelt hópelyhekkel, és egy mini hóvihar kerekedett.
 - Hogy merészeled...
 - Állj! - Parancsolta Jason, olyan erőteljesen mondva a szót, amennyi maradék erejéből tellett. - Nem fogtok megölni minket. És nem is fogtok megtartani minket. Az Istenek Királynője maga kért fel minket erre a küldetésre, tehát ha nem akarjátok, hogy Héra elkezdjen az ajtótokon dörömbölni, akkor el kell engedjetek. - A hangja sokkal határozottabban hangzott, mint ahogy érezte magát, de ezzel magára vonta mindenki figyelmét. Khione hóvihara abbamaradt. Zethes lejjebb engedte a kardját. Mindketten bizonytalanul néztek az apjukra.
 - Hmmm. - Mondta Boreász. Pislogott egyet, és Jason nem tudta eldönteni, hogy mérgében vagy élvezetében tette ezt. - Zeusz fia, aki Héra kegyeltje is? Ez az első eset biztosan! Meséld el a történeted. - Jason azonban csöndben maradt. Nem hittem volna, hogy lesz esélyünk megszólalni, de most hogy kaptam egy lehetőséget, cserben hagy a hangom. Piper mentette meg a helyzetet.
 - Felség. - A lány hihetetlen egyensúllyal pukedlizett, tudva, hogy az élete múlik ezen. Elmesélte Boreásznak az egész történetet, a Grand Kanyontól kezdve a próféciáig, sokkal gyorsabban, szebben, és tömörebben, mint ahogy Jason tudta volna. - Csak útmutatásért jöttünk. - Foglalta össze Piper. - Ezek a viharszellemek megtámadtak minket, és valamiféle gonosz Úrnőnek dolgoznak. Ha megtaláljuk őket, talán Héra is előkerül. - A király lesöpörte a jégcsapokat a szakállából. Az ablakokból látni lehetett, hogy leszállt az éj, a fényt csak az odafönt világító aurora borealis adta, amitől minden kicsit kékesebbnek tűnt.
 - Tudok ezekről a viharszellemekről. - Mondta végül Boreász. - Tudom, hol tartják őket, és tudok a fogjukról is.
 - Hedge edzőre gondolsz? - Kérdezte Jason. - Hát életben van? - Boreász elhessegette a kérdését.
 - Egyelőre. De aki a viharszellemeket irányítja... Őrültség lenne ujjat húzni vele. Jobban járnátok, ha jégszoborként állnátok itt.
 - Héra bajban van. - Mondta Jason. - Három nap múlva baj fog vel történni - nem tudjuk, mi pontosan, talán elfogyasztják, talán megsemmisítik. És egy gigász fog felemelkedni.
 - Igen. - Értett egyet vel Boreász. Csak képzelem, vagy tényleg mérgesen néz Khionéra? - Sok szörnyűséges dolog ébredezik. Még a saját gyerekeim sem mondanak el nekem mindent, amiről tudnom kéne. A Nagy Mozgolódása a Szörnyeknek, ami Kronosszal kezdődött - az apád, Zeusz ostobán azt hitte, véget ért a Titánok legyőzésével. De ahogy régen történt, úgy fog most is történni. A végső csata majd eljő, de még várat magára, és az, aki fel akar ébredni, sokkal rosszabb minden Titánnál. Viharszellemek - ez még csak a kezdet. A földben sokkal több szörny van még, ami elő fog jönni. Amikor a szörnyek már nem maradnak többé Tartaroszban, és a lelkek nem kötődnek többé Hádészhoz... Olimposznak jó indoka van arra, hogy féljen. - Jason nem teljesen volt tisztában mindennek a jelentésével, de nem tetszett neki, ahogy Khione mosolygott - mintha az ő értelmezésében ez maga lenne a vidámság.
 - Tehát segíteni fogsz nekünk? - Kérdezte Jason a királyt. Boreász morcosan nézett rá.
 - Én nem ezt mondtam.
 - Kérem, Felség. - Mondta Piper. Mindenki figyelme a lányra összpontosult. Biztos, hogy ő is nagyon fél, de mégis gyönyörű és magabiztos - és ennek semmi köze Aphrodité áldásához. Megint a régi, bozontos hajával, smink nélkül, utazóruhában. De mintha melegség sugározna belőle ebben a hideg trónteremben. - Felség, ha elmondod nekünk, hol találhatjuk meg a viharszellemeket, el tudjuk őket fogni, és Aeoloszhoz tudjuk őket vinni. A főnököd niztos örülne ennek, sőt, talán még ki is tüntetne. Ezenfelül Aeolosz megbocsátana nekünk és a többi félistennek. Még Gleeson Hedge-t is ki tudnánk szabadítani. Mindenki nyerne az ügyön.
 - Csinos a kislány... - Motyogta Zethes. - Úgy értem, igaza van.
 - Apám, ne halgass rá! - Mondta Khione. - Aphrodité lánya. Van mersze bűvbeszéddel ámítani egy Istent? Fagyasszad meg azon nyomban! - Boreász mérlegelte az ötletet. Jason a zsebébe süllyesztette a kezét. Ha a dolgok rosszul sülnek el, akkor gyorsan kell reagálnom mindenre. A mozdulatot meglátta Boreász is.
 - Mi van az alkarodon, félisten? - Jason észre sem vette, hogy felgyűrődött a kabátujja, s a tetoválásának széle kilátszott. A fiú vonakodva megmutatta az Istennek a kezébe égetett jeleket. Az Isten szemei kikerekedtek. Khione felszisszent és hátrált néhány lépést. Aztán Boreász teljesen váratlan dolgot csinált: olyan hangosan elnevette magát, hogy egy vaskos jégcsap leesett a mennyezetról, és a trón mellé csapódott.

20. fejezet II. rész

Jason egész testében megfeszült. A király továbbra is barátságosan mosolygott, mintha épp jó híreket közölt volna. 
 - Megölni minket? - Kérdezte Jason. - De mégis miért?
 - Azért, - Mondta erős akcentussal a király. - mert az uram, Aeolosz így rendelkezett. - Boreász felemelkedett. Lelépett trónjáról és behúzta szárnyait. Még egyett lépett előre, mire Khione és Zethes meghajolt. Jason és Piper követték a példájuk.
 - Beszélni fogom a nyelveteket, - Mondta Boreász. - mert Piper McLean megtisztelt azzal, hogy az enyémen beszélt velem. Toujours, mindig is kedveltem Aphrodité gyerekeit. Ezzel szemben... Aeolosz biztos nem akarná, hogy megöljem Lord Zeusz fiát, mielőtt meghallgatnám, igaz, Jason Grace? - Jason úgy érezte, az aranyérméje húzza a zsebét. Ha harcoilnunk kell, nem kedvezőek az esélyeink. Két másodperc minimum, mire előhívom a kardom. Az ellefeleim pedig egy Isten, kettő a gyerekei közül, meg egy tucat gyorsfagyasztott katona. 
 - Aeolosz a Szelek Ura, igaz? - Kérdezte Jason. - Miért akarna minket megöletni?
 - Félistenek vagytok. - Válaszolta Boreász, mintha ezzel mindent megmagyarázna. - Aeolosz feladata az, hogy megfékezze a szeleket, és a félistenek mindig is sok fejfájást okoztak neki. Szívességeket kérnek tőle. Időről időre kiszabadítanak szeleket, és káoszt teremtenek. Az utolsó csepp a pohárban a tavaly nyáron volt, amikor Tüphónnal harcoltatok... - Boreász legyintett a kezével, mire egy jéglemez jelent meg a levegőben, mint egy lapostévé. Csatajelenetek villóztak a képernyőn - egy viharfelhőkbe burkolt óriás, amint egy folyó fölött repült át Manhattan felé. Kicsi, világító figurák - az Istenek, gondolta Jason - rajzottak körülötte, mint dühös darazsak, és villámmal meg tűzzel dobálták a szörnyet. Végül a folyó felrobbant, és egy erős örvény a víz alá húzta a füstös alakot, ami végül eltűnt a habokban.
 - A viharóriás, Tüphón. - Magyarázta Boreász. - Amikor eónokkal ezelőtt először legyőzték az Istenek, nem csendesen halt meg. A halála feltámasztott egy sereg viharszellemet - vad szellemeket, akik senkinek sem engedelmeskedtek. Aeolosz feladata volt hogy mindet befogja és bezárja egy erődbe. A többi Isten nem volt hajlandó segíteni neki. Még csak elnézést sem kértek a kellemetlenségekért. Aeolosznak több évszázadba került minden viharszellemet levadászni, és ez természetesen nagyon felidegesítette. Ere, tavaly nyáron megint le kellett győzni Tüphónt...
 - És a halála kiszabadított egy újjabb hullámnyi ventus-t. - Találgatott Jason. - Amitől Aeolosz megint nagyon dühös lett.
 - C'est vrai. - Értett egyet vele Boreász.
 - De, Felség, - Mondta Piper. - Az Isteneknek nem volt más választása, muszály volt újra legyőzni Tüphónt. Majdnem elpusztította az Olümposzt! Ezenkívül miért kéne ezért a félbéreket hibáztatni? - A király vállat vont.
 - Aeolosz nem töltheti ki mérgét az Isteneken. Ők a főnökei, és nagyon erősek. Tehát a félistenek húzták a rövidebbet, azért, mert az Isteneket segítették a harcokban. Ránk parancsolt, hogy a félisteneket, akik segítséget kérnek tőlünk ne fogadjuk szívesen. Be kell törnünk a kicsi halandó fejeteket. - Kellemetlen csönd következett.
 - Ez... extrémnek hangzik. - Törte meg végül a csendet Jason. - De még nem akarod betörni a fejünket, ugye? Mert hallottál arról a fontos küldetésről, amit épp igyekszünk véghez vinni...
 - Igen, igen. - Értett egyet a király Jason-nel. - Tudod, Aeolosz azt mondta, hogy ha Zeusz egyik fia jön hozzánk, akkor először hallgassuk végig mielőtt elpusztítjuk, mert ő - hogy is mondta? - érdekessé teheti majd az életünk. Meg kell tehát hallgassalak, aztán az ítélet csak rajtam múlik. De először hallgatlak titeket. Khione is ezt szeretné. Talán nem ölünk meg titeket. - Jason fellélegzett.
 - Az jó. Köszi.
 - Ne nekem köszönd. - Mondta mosolyogva Boreász. - Sok féle képpen tehetitek érdekessé az életünket. Néha megtartjuk a félisteneket élvezetből, mint láthatjátok. - A király a körben álló jégszobrokra mutatott. Piper fuldokló hangot hallatott.
 - Úgy érted... ezek mind félistenek? Fagyasztott félistenek? Életben vannak mind?
 - Ez egy meglehetősen fogós kérdés. - Gondolkodott el Boreász, mintha ez eddig meg sem fordult volna a fejében. - Nem mozognak, csak ha megparancsolom nekik. Az idő többi részében pusztán fagyottak. Kivéve ha megolvadnának. Az elég mocskos lenne. - Khione Jason mögé lépett, és a fiú tarkójára tette jéghideg ujjait.
 - Apu ilyen aranyos ajándékokkal szokott szórakoztatni. - Suttogta a fiú fülébe. - Csatlakozz hozzánk, és akkor talán elengedjük a barátaidat.
 - Mi? - Tiltakozott Zethes. - Ha Khione megkapja ezt, akkor én megérdemlem a cuki kislányt! Khione mindig több ajándékot szokott kapni!
 - Ne most, gyerekek. - Szólt komolyan Boreász. - A vendégeink végül még azt hiszik, el vagytok kényeztetve! Egyébként túl gyorsak vagytok. Még meg sem hallgattuk a történetük! Majd aztán eldöntjük, mihez is kezdünk velük. Jason Grace, szórakoztass el minket, kérlek.

20. fejezet I. rész

Ha az előszobában hideg volt, akkor a trónterem egy fagyasztó volt. A levegőben köd ült. Jason megborzongott, lehellete párafelhőt hagyott maga után. A falakon lila tapétákon havas erdők, magas hegyek és gleccserek képei váltakoztak. Magasan a fejük felett színes fénycsíkok - az aurora borealis - kígyóztak. A padlót finom hóréteg borította, ezért Jason-nek minden lépésére külön oda kellett figyelnie. A falak mentén valódi méretű katonák jégszobrai sorakoztak - némelyek görög páncélban, némelyek középkoriban, némelyek modern fegyverzetben - különböző támadó pozíciókban, emelt kardokkal, betöltött lőfegyverekkel. Legalábbis Jason úgy gondolta, hogy szobrok. Amikor át akart lépni két görög lándzsás harcos között, azok elképesztő sebességgel előtte termettek és kereszteszték fegyvereiket a fiú előtt, mindezt fülsértő ropogás és csikorgás közepette. A terem túlfeléből egy férfihang mondott valamit, valószínűleg franciául. A terem olyan hosszú és ködös volt, hogy Jason nem látta a túlvégét; de akármit mondott és a férfi, a harcosok elvették fegyvereiket az útból.
 - Minden rendben. - Mondta Khione. - Az apám épp most parancsolta azt nekik, hogy még ne öljenek meg titeket.
 - Szuper. - Mormogta Jason. Zethes megbökte a fiú hátát a kardjával.
 - Mozgás előre, Jason Junior.
 - Kérlek ne hívj így.
 - Az apám nem valami türelmes férfi. - Figyelmeztette őket Zethes. - És a gyönyörű kis Piper, sajnos, kezdi elveszíteni mágikus frizuráját. Később, talán, kölcsönadhatok majd neki valamit a privát hajkészító csomagjaimból.
 - Kösz. - Morogta Piper. Tovább folytatták útjukat, míg végül kitisztult a köd, és meglátták a férfit a jégtrónon.Masszív felépítésű volt, elegáns fehér öltönyben, amit mintha hóból szőttek volna, és sötétlila szárnyakkal, melyek hosszasan kinyúltak mindkét irányba. Hosszú hajába és csapzott szakállába jégcsapok vegyültek, így Jason nem tudta megállapítani, hogy a férfi haja szürke, vagy csak a rajta ülő dértől tűnik annak. Íves szemöldökeinek köszönhetően mérgesnek tűnt, de a szemi melegebben csillogtak, mint lányáé - mintha valamiféle humor rejtőzne a jégburok alatt. Vagy legalábbis Jason ezt erősen remélte.
 - Bienvenu. - Mondta a király. - Je suis Boreas le Roi. Et vous? - Khione, a hóistennő épp készült megszólalani, de Piper határozottan előre lépett.
 - Votre Majesté. - Mondta a lány. - Je suis Piper McLean. Et c'est Jason, fils de Zeus. - A király elmosolyodott kellemes meglepetésében.
 - Vous parlez français? Trés bien!
 - Piper, te beszélsz franciául? - Kérdezte meglepődve Jason. Piper összeráncolta a homlokát.
 - Nem. Miért?
 - Az előbb franciául beszéltél. - Piper pislogott.
 - Tényleg? - A király mondott még valamit, amire Piper rábólintott. - Oui, Votre Majesté. - A király felnevetett, majd tapsolt egyet. Egyértelműen elégedett. Mondott még néhány mondatot, aztán a lánya felé intett, mintha el akarná bocsátani. Khione bosszúsan nézett.
 - A király azt mondja...
 - Azt mondja, hogy Aphrodité lánya vagyok. - Vágott a szavába Piper. - Tehát természetes, hogy beszélek franciául, hisz az a szerelem nyelve! Fogalmam sem volt róla. Őfelsége azt mondja, hogy most már nincs is szükség Khione-ra, hogy fordítson. - A mögöttük álló Zethes felhorkantott, de Khione egy "megöllek" nézéssel elhalgattatta. A lány mereven meghajolt, majd hátrébb lépett. A király Jason-t mustrálta tekintetével, így a fiú elhatározta, hogy jó ötlet lenne meghajolni.
 - Felséges uram, Jason Grace vagyok. Köszönöm, hogy... uh... nem ölettél meg minket. Szabad megkérdeznem... hogy egy görög Isten miért beszél franciául? - Piper mindent fordított a királynak.
 - Azt mondja, hogy a befogadó országának nyelvét beszéli. - Fordította a választ a lány. - Azt mondja, az összes Isten ezt teszi. A legtöbb Isten angolul beszél, mert most az Egyesült Államokban élnek, de ő soha sem szívesen látott vendég ott. Az uradalma messze északra fekszik mindig a többi Istenétől. Manapság Quebec-ben érzi jól magát, ezért beszél franciául. - A király mondott még valamit, mire Piper elsápadt.
 - A király azt mondja... - A lány hangja elhalt. - Azt mondja...
 - Oh, ezt engedd át nekem. - Mondta Khione fagyosan. - Az apám azt mondja, utasításokat kapott, hogy öljön meg titeket. Ezt elfelejtettem volna említeni az előbb?

Son of Sobek II. rész

Rick Riordan: Son of Sobek

(2. rész)

Carter, Hórusz szeme

Belenyúltam a zsákomba. Az egyetlen dolog, amit találtam egy darabka viasz volt.


Nem volt időm, hogy egy tökéletes shabti-t csináljak, de nem volt már több ötletem. Leejtettem a zsákom és gyorsan elkezdtem a viasszal dolgozni, két kézzel próbáltam megolvasztani.


 - Percy? - Kiáltottam.


 - Nem tudom kinyitni a csatot! - Üvöltötte vissza a fiú. Nem emeltem fel a szemem a viaszról, de a periférikus látásommal észleltem, hogy Percy még mindig a nyakláncon csüng. - Talán valamiféle varázslat?


Ez volt a legértelmesebb dolog, amit a délutánmondott. (Nem mintha túl sok okos megszólalás közül választhattam volna.) A csat hieroglifákkal van teleírva. Egy képzett mágusnak is komoly gondokat jelenthetne megfejteni, hogy nyílik. Akármi és akárki volt is Percy, biztos nem varázsló.


Mégmindig a viaszon dolgoztam, figurává próbáltam formálni, amikor a krokodil úgy döntött, nem bámul csak engem, hanem egyből megesz inkább. Amint felém ugrott, eldobtam a shabti-m, ami még csak félig volt kész, és kimondtam egy varázsszót.


Azonnal életre kelt a levegőben a világ legeldeformálódottabb vizilova. A krokodil oldalánál landolt, és megrúgta tömpe hátsó lábaival az orrát.


Nem a legkifinomultabb taktikai lépés, de egy viziló az orrlyukba elég jó kis figyelemelterelés. A krokodil sziszegett, megbotlott, és a fejét rázta. Percy leesett a nyakából majd oldalra gurult, épp csak elkerülte a krokodil lábát. Odarohant hozzám a járdára.


Rettegve néztem, miközben a most már élő, bár eléggé torz vizilovam megpróbálta vagy kiszabadítani, vagy még mélyebbre nyomni a hátsó lábát az orrlyukba - nem vagok benne biztos máig, hogy melyik.


A krokodil megfordult, és Percy arrébb húzott, megmentve attól, hogy szétlapítson egy böszme nagy túlsúlyos krokodil.


A zsákutca túlvégébe szaladtunk, ahol a halandó gyerekek gyülekeztek. Csodávalhatáros módon,úgy tűnt, egyikük sem sérült meg. A kroki tovább tombolt, miközbenki akarta pucolni az orrát.


 - Jól vagy? - Kérdezte Percy.


Kapkodva vettem a levegőt, de gyengén bólintottam.


Az egyik gyerek egy vizipisztolyt nyújtott felém, de elhessegettem.


 - Srácok, - Kezdte Percy. - srácok, halljátok a szirénákat? Végig kell szaladnotok az utcán, és meg kell állítanotok a rendőröket! Mondjátok,hogy túl veszélyes lenne idejönni. Lassítsátok le őket!


Valamilyen oknál fogva a gyerekek hallgattak rá. Talán csak örültekabban, hogy végre vanvalami, amit csinálhatnak, de ahogyan Percy beszélt, arra következtettem, hozzá van szokva, hogy túlerő ellenében lelkesítsen katonákat. Kicsit úgy beszélt, mint Hórusz - egy természetes vezető.


Amikor a gyerekek mind elmentek, megszólaltam.


 - Jó kis beszéd.


Percy komoran bólintott.A krokodil még mindig az orrán át betolakodóval volt elfoglalva, de biztos voltam benne, hogy a shabti nem tart már ki sokáig. Ilyen nagy nyomás alatt hamarosan vissza fog olvadni viasszá.


 - Van néhány jó lépésed, Carter. - Ismerte el Percy. - Valami más is van még a trükkös táskádban?


 - Nincs. - Mondtam gyászosan. - Teljesen üres. De ha el tudom érni a csatot, lehet, hogy ki is tudom nyitni.


Percy a petsuchos-t nézte. A zsákutcán a krokodilról csepegő víz csordogált. A szirénák egyre hangosabbak voltak. Nem volt már túl sok időnk.


 - Azt hiszem én vagyok a soros a kroki lefoglalásában. - Mondta végül. - Készüljfel arra, hogy felfutsz a nyakláncért.


 - Nincs is meg a kardod! Meg fogsz halni! - Vetettem ellen. Percy elsomolyodott.


 - Csak kezdj el rohanni, amikor elkezdődik.


 - Amikor mi kezdődik el?


A krokodil fújtatott, kilőve a vizilovat az orrából. Aztán felénk fordult, ránk üvöltött, majd Percy a szörny felé iramodott.


Amint elkezdődött, nem kellett azon gondolkoznom, mi is kezdődik el. Elég egyértelmű volt a figyelemelterelés.


A fiú megállt a krokodil előtt, és felemelte a karjait. Azt hittem, varázsolni fog, de nem használt semmiféle varázsszót. Nem volt se botja, se pálcája. Csak állt ott, és a krokodilt bámulta, mintha azt mondaná neki: Figyu, itt állok! Fincsi vacsi!

A krokodil meglepődött egy pillanatra. Legalább ha ma meghalunk, azzal a tudattal megyünk a Túlvilágba, hogy többször is megleptük a krokit.

A szörnyből továbbra is krokodil izzadtság csepegett. A sós lé már a járdaszegélyig ért, tehát bokáig gázoltunk benne. Hiába folyt be a csatornába, a krokodil csak árasztotta magából.

Aztán megláttam, mi történik. Amikor Percy felemelte a karjait, óramutató járásával ellenkező irányban elkezdett örvényleni a víz. A krokodil lábai körül kezdődött, majd olyan nagymértékben nőtt a sebessége, hogy hamarosan egy óriási örvény lett a zsákutca, míg végül elkezdtem érezni, hogy a közepe felé húz.

Mikor végre elkezdtem futni, az áramlás már túl erős volt. Valahogy máshogy kellett eljutnom a nyaklánchoz. Egy utolsó trükk, gondoltam.

Féltem, hogy az erőfeszítés miatt szó szerint elégek, de megidéztem varázserőm utolsó cseppjeit, és egy sólyommá változtam - Hórusz szent madarává.

A látásom azonnal százszor élesebb lett. Felemelkedtem a háztetők fölé, csak úgy hasítottam a szelet. Láttam néhány tömbnyire tőlünk a rendőrautókat, az utcában gyerekek zárták el az útjuk. Láttam minden egyes csúszós daganatot és pórust a krokodil hátán. Láttam minden egyes hieroglifát a csaton. És végre láttam, milyen lenyűgöző is Percy mágikus trükkje.

Az egész zsákutcát elnyelte egy óriási hurrikán. Percy a szélénél állt mozdulatlanul, de a víz olyan gyorsan örvénylett, hogy még a krokodilnak is óriási erőfeszítésbe került talpon maradni. Autóroncsok kapargatták a járdát. Postaládákat tépett ki a gyepből, és mosta arréb őket az áramlat. A víz egyre magasbbra emelkedett, és egyre gyorsabban forgott, az egész lakóparkot egy óriási folyékony centrifugába vonva.

Eljött az én időm, hogy ledöbbenjek. Néhány pillanattal ezelőtt döntöttem el, hogy Percy nem lehet mágus, mégse láttam még egyetlen varázslót sem, aki egyszerre ennyi vizet tudott volna kordában tartani.

A krokodil botladozott, és küszködött, az áramlattal egy irányba csoszogva.

 - Hamarosan kellene. - Motyogta Percy fogait csikorgatva. A sólyomhallásom nélkül valószínűleg meg sem hallottam volna a vihar miatt, de így rájöttem, hogy hozzám beszél.

Visszaemlékeztem, hogy dolgom van. Senki, legyen mágus, vagy bármi más, nem tud ilyen hatalmas erőt sokáig uralni.

Behúztam a szárnyaim, és a krokodil felé zuhantam. Amikor elértem a nyaklánc csatját, visszaváltoztam emberré, és megragadtam a láncot. Körülöttem a hurrikán zúgott. Alig láttam keresztül a vízfalon. Az áramlás már olyan erős volt, hogy a lábaimnál fogva próbált az áradásba húzni.

Nagyon fáradt voltam. Azóta nem éreztem magamat ilyen kimerültnek, mióta magával a Káosz Urával, Apóphisszal küzdöttem.

Végigfuttattam az ujjaimat a hieroglifákon. Kell hogy legyen egy titkos zár rajta.

A krokodil felüvöltött és megbotlott, miközben azért küzdött, hogy állva maradjon.

Valahol tőlem balra Percy idegességében és kimerültségében felkiáltott, miközben a vihart próbálta fenntartani, de az örvény lassulni kezdett.

Legjobb esetben néhány másodpercem volt még, mielőtt a krokodil kitör, és akkor Percy és én biztosan meghalunk.

Éreztem a szimbólumokat, amik kiadták az Isten nevét. Az utolsó jel nem hangot jelöl, azt tudtam. Az isten szó hieroglifája volt, jelezve, hogy a betűk előtte - SBK - az illető nevét jelölik.

Amikor kételkedsz, nyomd meg az isten gombot, gondoltam.

Megütöttem a negyedik szimbólumot. Nem történt semmi.

A hurrikán kezdett szétesni. A krokodil az árral szembe fordult, egyenesen Percy-vel szembe. A szemem sarkából a vízfüggönyön keresztül láttam, amint Percy féltérdre zuhan.

Az ujjaim átfutottak a harmadik hieroglifa felett, ami a vesszőkosár, (Sadie mindig a teáscsészének hívja) és a K hangot jelöli. A jel egy kicsit melegnek tűnt - vagy csak a képzeletem játszott velem? Nem volt időm gondolkodni. Megnyomtam, de nem történt semmi.

A hurrikán teljesen elhalt. A krokodil győzedelmesen felordított, evésre készen.

Ökölbe szorítottam a kezem, és teljes erőmmel ráütöttem a jelre. Ez alkalommal a csat egy kielégítő klikk hang kíséretében kinyílt. A járdára estem, és több száz kiló ékkő és arany landolt rajtam.

A krokodil megtántorodott. Ami még megmaradt az előbbi vaharből, szétszórodott egy szélrobbanás kiséretében. Lehunytam a szemem, és felkészültem arra, hogy egy eleső szörnyeteg halálra lapítson.

Hirtelen elnémult a zsákutca. Nem voltak szirénák. Nem volt krokodilüvöltés. Az ékszerhalom eltűnt. A hátamon feküdtem a sáros vízben, az üres, kék eget bámulva.

Percy arca jelent meg fölöttem. Úgy nézett ki, mint aki maratont futott egy tájfunban, de vigyorgott.

 - Szép munka. - Mondta. - Szedd fel a nyakláncot.

 - A nyakláncot? - Az agyam még lassú volt. Hová lett az a sok arany? Felültem, és kezemet a járdára tettem. Ujjaim összezárult a most már normális méretű ékszer felett - mármint egy normális krokodil nyakra való körül.

 - A... A szörny. - Dadogtam. - Hová...?

Percy oldalra mutatott. Néhány lépésnyire tőlünk egy nagyon rosszkedvű krokodilbébi ült, egy méternél biztos nem hosszabb.

 - Nem mondod komolyan. - Mondtam.

 - Talán valaki elhagyott házi kiskedvence? - Percy megvonta a vállát. - Néha hallasz ilyenekről a hírekben.

Nekem sem volt jobb ötletem, de hogyan szerzett egy bébi krokodil olyan nyakláncot, ami óriási gyilkológéppé változtatta?

Az utca vége felől hangokat hallottunk.

 - Odafent! Két srác van ott! - A halandó gyerekek voltak. Nyilvánvalóan úgy döntöttek, hogy véget ért a veszély, és hozzánk vezették a rendőrséget.

 - Indulnunk kell. - Percy felkapta a kiskrokodilt, egyik karjával átfogta az orrát. Rám nézett. - Jössz te is?

Együtt visszarohantunk a mocsárba.

Fél órával később a Montauk Főút közeleben ültünk egy ebédlőben. Megosztottam a maradék gyógyitalom Percy-vel, aki valamilyen oknál fogva nektár-nak nevezte. A legtöbb sebünk szépen begyógyult.

A krokodilt egy közeli fához kötöttük egy rögtönzött pórázzal addíg, amíg el nem döntjük, mihez is kezdjünk vele. A lehető legjobban megtisztálkodtunk, de még így is úgy néztünk ki, mintha megfürödtünk volna egy működéshibás autómosóban. Percy haja egy oldalra lett söpörve, és fűszála álltak ki belőle. Narancssárga pólójának eleje leszakadt.

Én sem nézhettem ki sokkal jobban. A cipőmben állt a víz, és még mindig sólyomtollakat szedegettem a ruhám ujjából (a sietős átváltozás gyakran zavaros).

Túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy beszélgessünk, miközben a pult feletti TV-n néztük a híreket. A rendőrség és a tűzoltóság egyértelműen kijelentette, hogy az egyik közeli lakóparkban eltömődött a csatorna. A nyomás akkorára nőtt, hogy végül felrobbant a cső, kisebb árvizet okozva a környéken, és olyan erősen megrongálva a talajt, hogy több ház is összeomlott a zsákutcában. Az igazi csoda az volt, hogy senki sem sérült meg a helyiek közül. Az ott lakó gyerekek arról tartottak őrületes beszámolókat, hogy a Long-Islandi Mocsárszörny okozta a pusztítást, miközben két hősies fiúval harcolt, de a hatóságiak ezt természetesen nem hitték el. A riporter azonban megjegyezte, hogy néhány ház úgy néz ki, mintha valami nagy rájuk ült volna.

 - Egy vacak csatorna baleset. - Mondta Percy. - Ez az első.

 - Neked talán. - Morogtam. - Én akárhová megyek, ilyeneket okozok.

 - Vidulj már fel. - Mondta Percy. - Én fizetem az ebédünk.

Belenyúlt a nadrágzsebébe, és kihúzott onnan egy golyóstollat. Semmi mást.

 - Oh... - A srác mosolya eltűnt. - Uhh... tudnál esetleg pénzt elővarázsolni valahonnan? 

Tehát, természetesen  nekem kellett fizetnem az ebédünk. Én ki tudtam venni pénzt a levegőből, hisz nem keveset tartottam a Duat-ban ehhez hasonló helyzetekre, így hamarosan már sajtburgert és sültkrumplit falatoztunk, és újra derűsen szemléltük az életet.

 - Sajtburger. - Szólalt meg Percy. - Az Istenek eledele.

 - Egyetértek. - Válaszoltam, de nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy talán teljesen más Istenekről beszélünk.

Percy hamar befalta a sajtburgerét. Az a srác tényleg tud enni.

 - Tehát a nyaklánc. - Mondta két harapás között. - Mi a története?

Tétováztam. Még mindig fogalmam sem volt róla honnan jött Percy, vagy mi volt, és nem voltam benne, hogy meg akarom tudni. Most, hogy már együtt harcoltunk, nem tehettem róla, megbíztam benne. Azonban még mindig veszélyes területen álltunk. Minden amit mondtunk komoly fejfájást okozhat még - nem csak nekünk, hanem mindenkinek, akit ismerünk.

Hasonlóan éreztem magam két éve télen, amikor a nagybátyám, Amos elmondta az igazságot a Kane családi örökségről - az Élet Házáról, az egyiptomi Istenekről, a Duat-ról, mindenről. Egy nap alatt a tízszeresére növekedett az ismert világom, és ott tántorogtam az újban.

Most egy ehhez hasonló pillanat előtt álltam. De ha a világom megint a tízszeresére növekszik, attól tartottam, talán felrobbanna az agyam.

 - A nyakláncon varázslat ül. - Mondtam végül. - Akármilyen hüllő felveszi, a következő petsuchos lesz belőle, Szobek Fiává válik. Valahogy annak a kis krokodilnak a nyaka köré került.

 - Úgy érted, valaki ráadta. - Jelentette ki Percy.

Nem akartam ezen agyalni, de zsigerből bólintottam.

 - De, ki? - Kérdezte erre ő.

 - Nehéz leszűkíteni. - Válaszoltam. - Nagyon sok ellenségre tettem szert. Percy elfintorodott.

 - Ismerős. Akkor van bármi ötleted, miért?

Haraptam egy nagyot a sajtburgeremből, de nem tudtam arra figyelni.

 - Valaki bajt akart okozni. - Gondolkodtam hangosan. - Azt hiszem talán... - Percy-re figyeltem, miközben azt próbáltam eldönteni, mennyit mondjak. - Talán azt akarták elérni, hogy felkeltsék a figyelmünk. Mindkettőnk figyelmét.

Percy grimaszolt. Valamit rajzolt a ketchupba egy sültkrumplival. Nem egy hieroglifát, sem egy angol betűt. Görög lehetett.

 - A szörnynek görög neve volt. - Mondta. - A pegazusaimat ette a... - Tétovázott.

 - A hazai területeden. - Fejeztem be a mondatát. - Valamilyen tábor, a pólód alapján.

Kicsit arrébb tolta a székét Percy. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy úgy beszél a pegazusokról, mintha valódiak lennének, de emlékszem, egyszer a Brooklyn Házban nagyjából egy éve, biztos voltam benne, hogy láttam egy szárnyas, repülő lovat Manhatten fölött repdesni.

Abban az időben Sadie azt mondta, hallucináltam. Most már nem vagyok biztos benne.

Percy végül a szemembe nézett.

 - Nézd, Carter. Egyáltalán nem vagy olyan idegesítő, mint hittem. És jó kis csapat voltunk ma, de...

 - Nem akarod megosztani velem a titkaid. - Mondtam. - Ne aggódj. Nem fogok a táborodról érdeklődni. Vagy a képességeidről. Meg a többi ilyesmiről. - A srác felbonta a szemöldökét.

 - Nem vagy kíváncsi?

 - Nagyon is kíváncsi vagyok. De amíg rájövünk, mi ez az egész, azt hiszem, távolságot kellene tartanunk. Ha valaki - vagy valami - szabadította ránk a szörnyet, tudva, hogy mindkettőnk figyelmét megragadja majd...

 - Akkor valaki azt akarta, hogy találkozzunk. - Fejezte be Percy. - Azt remélve, hogy rossz dolgok történnek majd velünk.

Bólintottam. Visszaemlékeztem arra a kényelmetlen érzésre, és a hangra, amit azt mondta, ne mondjak többet Percy-nek. Tisztelem a srácot, de úgy érzem, valami nem akarja, hogy barátok legyünk. Nem kéne egyáltalán ilyen közel lennünk egymáshoz.

Hosszú idővel ezelőtt, amikor még kisgyerek voltam; emlékszem, Anyu mutatott nekem egy kémiai kísérletet, amit a kollégáival végzett el.

Kálium és víz. Mondta nekik. Külön-külön teljesen ártalmatlanok. De együtt... Beledobta a káliumdarabot egy pohár vízbe, és BUMM! A diákjai hátrább ugrottak, amikor egy kisebb robbanás rengette meg a termet.

Percy volt a víz. Én voltam a kálium.

 - De most már ismerjük egymást. - Mondta Percy. - Te tudod, hogy én itt lógok Long Island-en. Én tudom, hogy Brooklyn-ban laksz. Ha egymás keresésére indulnánk...

 - Azt egyáltalán nem ajánlom. - Mondtam. - Addig semmiképp, amíg meg nem tudunk többet az ügyről. Meg kell néznem néhány dolgot az én... uhh... oldalamon, hogy megtudhassam, ki áll a krokodilos incidens mögött.

 - Rendben van. - Értett egyet velem Percy. - Én is ugyanezt teszem majd az én oldalamon.

Rámutatott a petsuchos nyakláncára, ami épphogy kilátszott a zsákomból.

 - Azzal mihez kezdünk? - Kérdezte.

 - El tudom küldeni egy biztonságos helyre, hogy ne okozhasson több bajt. - Ajánlottam. - Mi sok ehhez hasonló ereklyével bántunk már el így.

 - Mi. - Mondta Percy. - Úgy érted sok... hozzád hasonló srác van?

Nem válaszoltam.

Percy felemelte a kezeit.

 - Rendben. nem kérdezősködöm. Van néhány barátom a Fél... uhh... a saját oldalamon, akik nagyon szívesen babrálnának vele, de megbízlak téged vele. Viheted.

Nem vettem észre, hogy visszatartottam a lélegzetem addig, amíg ki nem fújtam a levegőt.

 - Köszi. Ez így jó lesz.

 - És a bébi krokodil? - Kérdezte Percy. Idegesen felnevettem.

 - Szeretnéd elvinni?

 - Istenek, dehogy.

 - Én elvihetem, és jó otthona lesz. - A nagy medencénkre gondoltam a Brooklyn Házban. Azon gondolkodtam, hogy a termetes krokodilunk, Makedóniai Fülöp boldog lesz-e, hogy kap egy kis társat. - Biztos jól be fog majd illeszkedni.

Percy nem úgy tűnt, mintha értene.

 - Oké, hát... - Kinyújtotta a kezét. - Jó volt veled együtt dolgozni, Carter.

Megráztam a kezét. Nem röpködtek szikrák körülöttünk. Nem villámlott. De továbbra is úgy éreztem, hogy azzal, hogy itt találkoztunk, kinyitottunk egy ajtót, melyet talán nem lesz erőnk bezárni.

 - Veled is, Percy. - Azzal mindketten távozásra készen felálltunk.

 - Még egy dolog. - Mondta a srác. - Ha valaki... Akárki is akarta, hogy megismerkedjünk, valószínűleg közös ellenségünk. Mi van, ha mindkettőnkre szükség van ahhoz, hogy legyőzzük? Hogy tudlak majd megtalálni?

Elgondolkoztam ezen. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve megszólaltam:

 - Ráírhatok valamit a kezedre? - Percy a homlokát ráncolta.

 - Mint a telefonszámod? - Kérdezte.

 - Hát, nem teljesen. - Kivettem az íróvesszőm és egy fiola mágikus tintát a zsákomból. Percy felém nyújtotta a tenyerét. Egy hieroglifát rajzoltam rá - Hórusz Szemét. Amint kész lett a szimbólum, kéken villogott egyet, majd eltűnt.

 - Csak mondd ki a nevem, - Magyaráztam neki. - és meghallak. Tudni fogom, hol vagy, és odamegyek majd hozzád. De csak egyszer használatos, számolj ezzel. - Percy az üres tenyerét bámulta.

 - Megbízom benned annyira, hogy elhiggyem, ez nem egy mágikus nyomkövető berendezés.

 - Ja. - Mondtam. - Én meg bízom abban, hogy amikor hívni fogsz, nem csalsz majd valamiféle rajtaütésbe.

A srác engem bámult. Azok a viharos tengerzöld szemek egy kicsit talán ijesztőek voltak. Aztán elmosolyodott, és egy normális tininek tűnt, akinek semmi baja a világgal.

 - Igazad van. - Mondta. - Látni foglak akkor, amikor te is látsz majd engem, Car...

 - Ne mondd ki a nevem!

 - Csak szórakoztam. - Rám mutatott, majd pislantott. - Maradj ilyen furcsa, barátom.

Azzal elment.

Egy óra múlva már az eget szeltem a repülő hajómon a bébi krokodillal az oldalamon, és a mágikus nyaklánccal a kezemben, miközben Freak Brooklyn felé vette az irányt.

Most, ha így visszagondolok rá, ez az egész eset Percy-vel annyira hihetetlen, hogy még nekem is nehezemre esik elhinni.

Fogalmam sincs, Percy hogy csinálta azt az örvényt, vagy hogy mi a manó az a mennyei bronz. Mindenekfelett azonban egy szó visszhangzik még mindig az agyamban: félisten.

Olyan érzésem van, hogy ha rendesen utánajátnék, több mindent kideríthetnék róla, de félek attól, amit esetlegesen találhatok.

Azt hiszem, talán Sadie-nek beszámolok majd az esetről, de senki másnak nem. Elsőre azt fogja hinni, hogy ugratom. És meg fog majd bántani valamivel, de tudja, amikor igazat mondok. Akármilyen idegesítő is, megbízom benne (de ezt neki soha sem fogom szemtől szemben bevallani).

Talán neki lesz majd ötlete, mit kezdjünk a helyzettel.

Akárki is oldotta meg, hogy találkozzunk Percy-vel, akárki miatt kereszteztük egymás útját... Káoszt teremtett. Azt hiszem, ez talán valamiféle kísérlet lehetett, hogy megnézze valaki, hogy reagálunk az egymással való találkozásra. Kálium és víz. Anyag és anti-anyag.

Szerencsére a dolgok jól alakultak. A petsuchos nyakláncát biztonságos helyre zártam. Az új kiskrokodilunk boldogan pacsál a medencénkben.

De legközelebb... hát, attól tartok lehet, hogy nem leszünk ilyen szerencsések.

Valahol odakint van egy Percy nevű srác, a kezén egy láthatatlan hieroglifával.

És attól tartok, előbb vagy utóbb arra kelek fel egy éjjel, hogy egy szó visszhangzik a fejemben: Carter.