1. fejezet V. rész

Pipernek a kirándulás további részében sem volt nyugta: a lányok továbbra sem hagyták békén. 
 - Az apukád biztosan berúgott, hogy ma éppen nem dolgozik... - mondta egyikük megjátszott szimpátiával.  - Szegény lány, az apjától örökölte a kleptomániát... - szólt másikuk.
Bár Piper figyelmen kívül hagyta őket, Jasonnek kedve támodt némelyiket leütni. Lehet, hogy nem emlékszem rá, de arra igen, hogy gyűlölöm az utálatos gyerekeket. Gondolataiból Leo hangja riasztotta fel. 
- Maradj nyugton Jason! Piper nem szereti, ha megvívjuk helyette a csatáit. Egyébként, ha kitalálnák, ki az apja térden csúszva könyörögnének neki bocsánatért.
- Miért, ki az apja?
Leo hitetlenségében hahotázni kezdett. 
- Viccelsz? Nem emlékszel, hogy a barátnőd apja...
- Figyelj, Piperre sem emlékszem, nemhogy az apjára-
Leo füttyentett egyet. 
- Mindegy. Majd beszélünk róla, ha visszamentünk a hálószobánkba.
Elérték a kiállítóterem végét, ahol óriási üvegajtókon keresztül egy üvegteraszra lehetett kimenni. 
- Minden rendben, kölykök. Hamarosan láthatjátok a Grand Kanyont. - jelentette be Hedge edző. - Próbáljátok meg nem tönkre tenni. A kilátó 70 Jumbo Jet súlyát is elbírja, tehát a ti pehelysúlyotok alatt nem fog kettétörni. Ha lehetséges, próbáljátok nem lelökni egymást róla, mert az extra papírmunkámba kerülne.
Azzal az edző kitárta az ajtókat, és mindannyian kiléptek a szabad levegőre. A Grand Kanyon előttük terült szét. Egy lópatkó alakú üveg sétányon találták magukat, amin keresztül le lehetett látni a kanyon mélyére. 
- Ember! - szólalt meg lassan és halkan Leo. - Ez átkozottul érdekes!
Jason teljes mértékben egyetértett az előtte szólóval. Az amnéziája és annak az érzésének dacára, hogy nem tartozik ide, úgy érezte, mintha ide született volna. A kanyon széltében-hosszában nagyobb volt, mint ahogy egy képről el lehetett volna képzelni. Olyan magasan voltak, hogy néhány madár a lábuk alatt körözött. 5000 lábbal alattuk egy, a magasság miatt kicsinynek tűnő, folyó kanyargott. Amíg bent voltak, viharfelhők kúsztak az égre, és különböző, érdekes alakú árnyat rajzoltak a sétányra és az alatta elterülő kanyonra. Jason bármely irányba nézett, mindenfelé szürke és vörös kis hasadékokat látott, mintha valamilyen őrült isten egy késsel összeszabdalta volna a tájat. Jason érdekes nyomást érzett valahol az agya hátsó szegletében. Őrült istenek... Honnan jöhetett ez az ötlet? Bárhogy próbálkozott, nem sikerült rájönnie. Úgy érezte, mintha valami nagyon fontosra sikerült volna majdnem rájönnie-valamire, amiről tudnia kellett volna. Valamiért még azt az eltéveszthetetlen érzése is támadt volna, hogy veszélyben van. 
- Minden rendben van veled? - kérdezte tőle Leo. - Ugye nem akarsz leugrani innen? Csak azért, mert akkor el kellett volna hoznom a kamerámat. 
Jason megragadta a vékony korlátot. Megborzongott, de nem a magasság miatt. Az az érzés az elméjében egyre erősödött. 
- Jól vagyok. - rázta le Leo kérdését. - Csak egy enyhe fejfájás.
Egyszerre mennydörgés hallatszott odaföntről. Egy hideg széllökés majdnem ledöntötte a lábáról a fiút. 
- Nem hiszem, hogy ez biztonságos.
Leo felpillantott a felhőkre Leo. - Egy vihar pontosan a fejünk fölött van, míg az ég máshol tiszta. Ez elég érdekes, nem?
Jason szintén felnézett, és ugyanezt gondolta. A fejük felett sötét felhők tornyosultak, újra és újra egymásba fonódva, az ég körülötte pedig gyönyörű, kék és tiszta volt. Jason nagyon kényelmetlenül kezdte magát érezni.