Staff of Serapis - A befejező rész

 Az isten Annabeth-t fixírozta zölden csillámló szemeivel. Arcának vonalai mintha folyamatosan változtak volna, különböző Olimposziakra emlékeztetve Annabeth-t: Zeusz, Poszeidón, Hádész... A mosolyában valami az anyjára, Athénére emlékeztette.
 - Gondolkozz csak, kis félisten - Mondta Szerápisz. - Ez a világítótorony úgy fogja hozzám vonzani az isteneket, mint egy lámpás az éjjeli lepkéket. Amint felemésztettem az erejüket, egy hatalmas várost fogok ide emelni. Megépítek egy új Alexandriai Könyvtárat, benne lesz az ókori világ összes tudása, legyen az egyiptomi vagy görög. Athéné lányaként örülnöd kéne ennek. Főpapnőmként gondolj mindarra a hatalomra, amire majd szert tehetsz!
 Egy új Alexandriai könyvtár.
 Annabeth képtelen volt úgy tenni, mintha nem izgatná az ötlet. Olyan sok ókori tudás veszett kárba, amikor az a könyvtár lángok martalékává vált. 
 Szerápisz megláthatta a tudásra való szomjazást a szemében.
 - Igen. - Az isten kitárta karjait. - Elég legyen a beszédből, kislány. Add nekem a pálcámat!
 - Igazad van. - Károgta Annabeth. - Eleget beszéltünk.
 A lány kivonta tőrét, és a szörnyeteg páncéljába döfte. 
 Annyi dolog üthetett ki balul. És a legtöbb be is teljesült.
 Annabeth reménykedett abban, hogy a tőre legalább meg fogja hasítani a páncélt, vagy akár el is pusztítja a szörnyet. Ehelyett egy apró hasadást csinált csak, ami vörös mágiát köpködött kifelé, olyan magas hőmérsékletűt, mintha magma lenne. Annabeth hátratántorodott, szemei csíptek. 
 Szerápisz felüvöltött:
 - ÁRULÁS! - A pálcaszörny üvöltött és kapálódzott, három fejével hiábavaló próbálkozásokat téve arra, hogy elérje a hátából kiálló kést.
 Ugyanebben a pillanatban Sadie varázsolt egyet. Eldobta ezüst nyakékét, és egy szót üvöltött:
 - Tyet!
 A nyakék felrobbant. Egy hatalmas, ezüstös hieroglifa magába zárta az istent, mint valami átlátszó koporsó:

 Szerápisz csak üvöltözni tudott, mert karjai az oldalához préselődtek. Sadie kántálni kezdett:
 - Megnevezlek téged Szerápisz, Alexandria Istene! Uh... vicces kalapok és háromfejű pálcák istene! Megkötlek Ízisz erejével!
 Hulladék hullott az égből, be-becsapódva Annabeth környékén. A lány elhajolt egy téglafal és egy biztosítószekrény elől. Aztán észrevette, hogy a sebesült pálcaszörny gazdája felé igyekszik.
 Felé ugrott, de egy leeső deszka fejen csapta. Keményen a padlóra zuhant, csillagokat látott a fájdalomtól, és szinte azonnal rázúdult egy adag lim-lom, teljesen beterítve őt. Lassan beszívta a levegőt.
 - Aú, aú, aú.
 Legalább nem téglák temették maguk alá. Kimászott a furnérlemezek alól, és kitépett egy 6-7 centis szálkát az ingéből. 
 A szörny már megtette az utat Szerápisz lábáig. Annabeth tudta, hogy a szörny egyik fejét kellett volna ledöfnie, de nem vitte rá a lélek. Mindig ellágyult, amikor állatok kerültek szóba, még ha gyilkos, mágikus teremtmények voltak is, akik el akarták törölni őt a föld színéről. Most már túl késő volt azonban. 
 Az isten összeszorította tekintélyes izmait. Az ezüstös börtön széthasadt körülötte. A háromfejű pálca a kezébe röppent, és Szerápisz Sadie Kane-hez fordult. A lány védelmező köre vörös ködként szállt el. 
 - Meg akarsz kötni engem? - Kiáltott fel Szerápisz. - Meg akarsz nevezni engem? Nincs meg a megfelelő szókincsed ahhoz, hogy egyáltalán megnevezz, kicsi mágus!
 Annabeth előretámolygott, de még mindig nehézkesen lélegzett. Most, hogy Szerápisz tartotta a pálcát, aurájának ereje mintha megtízszereződött volna. Annabeth fülei csengtek. Bokái kásásnak érződtek. Érezte, ahogy elszívják életenergiáit - vonzotta őket magához az isten vöröses alakja.
 Sadie valahogy még mindig talpon volt, arcán dacos kifejezés.
 - Rendben, Lord Müzlis Tál. Megfelelő szókincset szeretnél? HA-DI!
 Egy újabb hieroglifa izzott fel a levegőben:

 De az isten szabad kezének egy mozdulatával elsöpörte. Összezárta ökleit, és füst gomolygott elő ujjai közül, mintha összetört volna egy miniatűr gőzgépet. Sadie nyelt egyet.

 - Ez lehetetlen. Hogyan...

 - Egy robbanást vártál volna? - Szerápisz felnevetett. - Sajnálom, hogy el kell keserítselek, gyermek, de a mágiám egyiptomi és görög. Egyesíti a kettőt, elnyeli mindkettőt, helyettesíti őket. Ízisz kegyeltje vagy, jól látom? Kiváló. Egyszer a feleségem volt.

 - Mi? - Kiáltott fel Sadie. - Nem. Nem, nem, nem és nem.

 - De, igen! Amikor leváltottam mind Oziriszt mind Zeuszt, Ízisz arra kényszerült, hogy engem szolgáljon. Most téged foglak felhasználni arra, hogy kaput nyitva hozzá megidézzem és megkössem őt. Ízisz még egyszer a feleségem lesz!

 Szerápisz előredöfött pálcát tartó kezével. Mindhárom irdatlan szájból vörös mágia-sugarak lövelltek ki, és körülfonták Sadie-t, mint holmi tövises ágak. Sadie felsikoltott, és Annabeth végre túljutott a sokkon.

 Felkapta a hozzá legközelebb eső deszkát - egy majd széteső négyzetet, ami egy pajzshoz hasonlított leginkább - és megpróbált visszaemlékezni az Ulti Frizbi tanóráira a Félvér Táborból.

 - Hé, Gabonafej! - Kiáltott fel.

 Derékból elcsavarodott, teljes testének erejét felhasználva. A deszka keresztülrepült a levegőn, és amint Szerápisz odafordult, hogy ránézzen, belecsapódott szemei közé.

 - GAH!

 Annabeth oldalra lépett amikor Szerápisz vakon felé döfött botjával. A három szörnyfej extra meleg gőzt sugárzott, és lyukat olvasztott a betonba arra a helyre, ahol néhány másodperccel azelőtt még a lány állt.

 Annabeth folyamatosan mozgásban volt, kerülgetve a földön heverő romokat. Lebukott egy kupac rossz vécécsésze mögé, amint az isten pálcájából újabb hármas hőnyalábot bocsátott felé, olyan közel hozzá, hogy a szőrök égnek meredtek a nyakán. 

 Annabeth megpillantotta Sadie-t körülbelül harminc lépésnyire, amint arrébb támolygott Szerápisztól. Legalább még életben volt. De Annabeth tudta, hogy idő kell hozzá, hogy felépüljön.

 - Hé, Szerápisz! - Kiáltotta a lány egy hegynyi komód mögül. - Hogy ízlett a deszka?

 - Athéné gyermeke! - Bömbölte az isten. - Fel fogom emészteni az életerőd! Fel foglak használni arra, hogy elpusztítsam nyomorult anyád! Azt hiszed, bölcs vagy? Semmi sem vagy ahhoz képest, aki felélesztett, és még ő sem érti teljesen, hogy milyen erőt szabadított a világra. Egyikőtök sem fogja elnyerni a halhatatlanság koronáját! Én uralom a múltat, a jelent és a jövőt. Én egyedül fogok uralkodni az istenek helyett!

 Köszönjük szépen a hosszú beszédet. Gondolta Annabeth.

 Amikor Szerápisz porrá változtatta Annabeth búvóhelyét, a lány már félig átmászott a termen. Sadie-t kereste amikor a lány előbukkant előző fedezéke mögül, mint egy tíz lábnyira, és felkiáltott:

- Suh-FAH! 

 Annabeth megfordult és látta, amint egy újabb, vagy húsz láb magas hieroglifa izzik fel a Szerápisz mögötti falon: 

 A habarcs szétporlott. Az épület oldala megcsikordult, és Szerápisz felüvöltött.

 - NEM!

 Az egész fal ráomlott, mint  holmi téglák szökőárja, több tonna építési hulladék alá temetve őt.  Annabeth fulladozott egy kicsit a felszálló portól. Szemei égtek. Úgy érezte magát, mintha túlfőzték volna, de annyi ereje még maradt, hogy odavánszorogjon Sadie mellé. A fiatal mágust fehér por borította, mintha lisztben hengergőzött volna. A fiatal lány a lyukat nézte, amit az épület falába robbantott. 

 - Na ez azért működött. - Motyogta.

 - Zseniális ötlet volt. - Annabeth a lány vállára tette kezét. - Milyen varázslat volt ez?

 - Meglazítani. - Válaszolta Sadie. - Úgy emlékeztem... hát, hogy éltalában egyszerűbb tönkre tenni dolgokat, mint újakat építeni.

 Mintha egyetértene ezzel, az épület maradék része is csikorogni kezdett.

 - Gyere. - Annabeth megfogta Sadie kezét. - El kell mennünk innen. Ezek a falak...

Az épület alapjai megremegtek. A téglák alól egy elfojtott nyögés hallatszott. Vörös, mágikus fények világítottak a téglák közötti réseken.

 - Ó, ne már! - Tiltakozott Sadie. - Még mindig életben van?

 Annabeth egy kicsit elkeseredett, de nem volt meglepve.

 - Ő egy isten. Halhatatlan.

 - Hát, akkor mégis hogyan...?

Szerápisz keze, továbbra is a pálcát markolva - előtört a téglák alól. A szörny három feje forró gőzt köpködött mindenfelé. Annabeth kése továbbra is kiállt a hátából, a körülötte levő seb görög betűket, hieroglifákat és angol káromkodásokat ontott magából - évezredek csúnya beszéde tört a felszínre.

 Mint egy idővonal. Gondolta Annabeth.

 Hirtelen egy ötlet formálódott meg a fejében.

 - Múlt, jelen, jövő. Ő irányítja mindet.

 - Mi? - Kérdezte Sadie.

 - A pálca a kulcs. - Válaszolta Annabeth. - El kell pusztítanunk.

 - Igen, de...

 Annabeth a téglakupac felé sprintelt. Tekintetét a késén tartotta, de elkésett. Szerápisz másik keze is felszínre tört, aztán a feje, a virágkaspója összetört és gabonát szivárogtató. Annabeth deszka frizbije eltörte az orrát és befeketítette a szemét, ami nyomán az isten arca leginkább egy mosómedvéére hasonlított. 

 - Megöllek! - Üvöltötte abban a pillanatban, amikor Sadie újra varázsolt:

 - Suh-FAH! 

 Annabeth gyorsan visszavonult, és Szerápisz újfent felkiáltott:

 - NEM! 

 A fal egy újabb harminc méteres darabja zúdult a nyakába.

 Ez a mágia azonban már túl sok volt Sadie számára. Összeesett, mint egy rongybaba, és Annabeth épphogy csak elkapta, mielőtt a földbe csapódott volna. Miközben a többi fal megremegett és elkezdett befelé dőlni, felkapta a másik lányt és kivitte az épületből.

 Valahogy sikerült azelőtt kijutniuk, mielőtt az egész magába roskadt volna. Annabeth egy félelmetes üvöltést hallott, de nem volt benne biztos, hogy csak a fejében hallotta, vagy sem.

 Elbotorkált a metróig. Gyengéden lefektette Sadie-t a gazok közé. Sadie szemei befelé fordultak a koponyájába. Értelmetlenül motyogott. A bőre olyan lázasnak érződött, hogy Annabeth-nek le kellett küzdenie az egyre növekvő pánikot. Gőz szállt fel a mágus ruhaujjaiból. 

 A metrószerencsétlenség helyszínén álldogáló halandók felfigyeltek az újabb katasztrófát. Mentőautók indultak szirénázva az összedőlt épület felé. Egy híradós helikopter körözött fent a levegőben. 

 Annabeth legszívesebben orvosi segítségért kiáltott volna, de mielőtt megtehette volna, Sadie vett egy mély lélegzetet. Szemhéjai megremegtek. Kiköpött egy darab betont, gyengén felült és a kis kalandjuk helyszínéről felszálló füstoszlopba bámult.

 - Rendben. - Motyogta. - Mit kéne legközelebb tönkre vágnunk? 

 Annabeth felzokogott megkönnyebbülésében.

 - Istenek, köszönöm, hogy jól vagy. Szó szerint gőzölögtél.

 - Ez volt a rizikója. - Sadie lesöpört némi port az arcáról. - Túl sok mágia, és szó szerint eléghetek. Körülbelül ez volt legközelebb ahhoz, amilyen közel ma el szerettem volna jutni az öngyulladáshoz.

 Annabeth bólintott. Először kissé irigykedett azokra a király varázslatokra, amiket Sadie tudott, de most már csak örült annak, hogy egy egyszerű félisten.

 - Nincs több mágia mára.

 - Hát, egy jó darabig egész biztosan. - Sadie grimaszolt. - Nem gondolom, hogy Szerápiszt legyőztük volna, igaz?

 Annabeth a majdnem-világítótorony maradványaira nézett. El akarta hinni, hogy legyőzték az istent, de tudta, hogy nem. Még mindig érezte azt a világot megrontó aurát, amint a lelkét húzgálja és elveszi az erejét.

 - Maximum néhány percünk lehet. - Mondta. - Ki fogja ásni magát. Aztán utánunk fog jönni.

 Sadie morgott.

 - Utánpótlást kell szereznünk. Sajnos nincs elég erőm ahhoz, hogy nyissak egy portált, még ha találnék is egyet. Ízisz sem válaszol nekem. Ügyesebb ő annál, mint hogy idejöjjön, hogy az esszenciáját feleméssze a Müzlistálak Ura. - Sóhajtott. - Nem hiszem, de esetleg tudsz bármiféle félistent idehívni?

 - Hát, talán... - Annabeth elbizonytalanodott.

 Aztán észrevette, hogy a hátizsákja még mindig a hátán lóg. Hogyhogy nem esett le a harc során? És miért érződött ilyen könnyűnek? 

 Levette a hátáról és kicipzározta. Az építészeti könyvei eltűntek. Helyettük egy brownie-méretű ambrózia volt benne cellofánba csomagolva, és alatta... Annabeth alsó ajka megremegett. Kivett belőle egy olyan dolgot, amit már régóta nem hordott magával: a kopottas, kék New York Yankees sapkáját.

 Felpillantott az egyre sötétedő égre:

 - Anya?

 Nem kapott választ, de nem tudott más magyarázatra gondolni. Az anyja segítséget küldött neki. A felfedezés biztatta és megrémítette egyszerre. Ha Athéné személyesen érdeklődött az ügyben, az azt jelentette, hogy Szerápisz tényleg egy hatalmas fenyegetés - és nem csak Annabeth, hanem az istenek számára is.

 - Ez egy baseball sapka. - Jegyezte meg Sadie. - Ez jót jelent?

 - Én... Én azt hiszem. - Mondta Annabeth. - Amikor legutoljára viseltem, a mágiája nem működött. De ha most mégis működik... Akkor van egy tervem. A te feladatod lesz elvonni Szerápisz figyelmét. 

 Sadie összeráncolta homlokát.

 - Megemlítettem már, hogy kifogytam a mágiából?

 - Teljesen jó vagy az. - Mondta Annabeth. - Hogy állsz a blöfföléshez, hazudozáshoz és a csúnya beszédhez?

 Sadie  felvonta szemöldökét.

 - Azt mondták nekem egyszer, hogy ezek a legelbűvölőbb képességeim.

 - Tökéletes. - Mondta Annabeth. - Akkor itt az ideje annak, hogy tanítsak neked egy kis görögöt.

 Nem volt sok idejük.

 Annabeth épp hogy befejezte Sadie oktatását, amikor a romos épület megremegett, törmelék repült belőle kifelé, és Szerápisz kiemelkedett belőle, üvöltözve és káromkodva.

 Megriadt mentősök rohantak el fejvesztve a helyszínről, de úgy tűnt nem vették észre az 5 méter magas istent, aki kezében gőzt és vörös mágianyalábokat köpő pálcájával elrohant a helyszínről.

 Szerápisz Sadie és Annabeth irányába tartott.

 - Készen állsz? - Kérdezte Annabeth.

 Sadie kifújta a levegőt.

 - Van más választásom?

 - Tessék. - Annabeth odaadta neki az ambrózia kockát. - Félisten étel. Visszaadhatja az erődet.

 - Adhatja, mi?

 - Ha használhattam a gyógyitalod, akkor neked is képesnek kéne ambróziát enned.

 - Éljenzek egyet akkor. - Sadie beleharapott. A szín elkezdett visszatérni az arcába. A szemei felélénkültek. - Olyan íze van, mint a nagyanyám sütijének.

 Annabeth elmosolyodott.

 - Az ambróziának mindig olyan íze van, mint a kedvenc sütidnek.

 - Hát ez gáz. - Sadie evett még egy falatot, majd nyelt. - Nagyi sütijei mindig megégnek és elég szörnyűek. És itt is jön a barátunk.

 Szerápisz felrúgott egy útjában álló tűzoltóautót, és folytatta útját a vágányokhoz. Nem úgy tűnt, mintha észrevette volna Sadie-t vagy Annabeth-t, de Annabeth úgy gondolta képes megérezni őket. A horizontot kémlelte, arcára gyilkos düh ült ki.

 - Itt is van. - Annabeth a fejébe nyomta a Yankees sapkáját. Sadie szemei elkerekedtek.

 - Na ez igen. Teljesen láthatatlan lettél. De ugye nem fogsz elkezdeni szikrázni?

 - Miért csinálnám én azt?

 - Ó, hát... a testvérem egyszer használt egy láthatatlansági varázslatot, és hát... nem sült el túl jól. Mindegy, sok szerencsét.

 - Neked is.

 Annabeth elszalad oldalra, amint Sadie karját lengetve így kiáltott:

 - Oi, Szerpáisz!

 - HALÁL RÁD! - Üvöltötte az isten. Továbbra is rohant előre, masszív lábai krátereket hagytak maguk után a puha földben. 

 Ahogyan tervezték, Sadie elkezdett visszavonulni a vízpart felé. Annabeth leguggolt eközben egy elhagyatott autó mögé, és arra vár, hogy Szerápisz elhaladjon. Láthatatlan vagy sem, nem akart kockáztatni.

 - Gyere! - Biztatta Sadie az istent. - Ez a leggyorsabb tempód, te nagyra nőtt falusi paraszt?

 - RÁÁÁÁR! - Az isten elsüvített Annabeth pozíciója mellett. A lány Szerápisz után kezdett rohanni, aki már utolérte Sadie-t a part végében. 

 Az isten magasra emelte izzó pálcáját, amin mindhárom hatalmas fej gőzt pöfögött. 

 - Mik az utolsó szavaid, mágus?

 - Hozzád? Ezek! - Sadie meglengette karjait - oly módon, ami akár mágia is lehetett... vagy még inkább kung fu. 

 - Maena aedi thea! - Kántálta a sorokat, amiket Annabeth tanított neki. - En... ponte pathen algae!

 Annabeth megrezzent. Sadie kiejtése szörnyű volt. Az első sort még nagyjából jól mondta: Haragról énekelj, ó istennő! A második sornak valami olyasminak kellett volna lennie, hogy: A tengerben kínok várnak! Ehelyett Sadie valami olyat mondott, hogy: A tengerben mohák várnak!

 Szerencsére az ógörög hangja elég volt ahhoz, hogy Szerápisz megtorpanjon. Az isten habozott, pálcáját továbbra is magasra tartva.

 - Mit csinálsz...

 - Ízisz, hallgass meg! - Folytatta Sadie. - Athéné, segíts meg! - Ledarált még néhány kifejezést - néhányat ógörögül, néhányat óegyiptomiul. 

 Mindeközben Annabeth az isten mögé lopódzott, szemeit késén tartva, ami még mindig a szörny hátába volt ágyazva. Ha Szerápisz csak egy kissé lejjebb engedné azt a pálcát...

 - Alpha, beta, gamma! - Kiáltotta Sadie. - Gyros, spanakopita. Presto! - Győzedelmesen elmosolyodott. - Tessék. Véged van.

 Szerápisz rábámult, teljesen összezavarodva. A bőrén levő vörös tetoválások kissé elhalványodtak. Néhány jel kérdőjellé vagy szomorú smiley-vá változott. Annabeth még közelebb óvakodott... húsz lépésnyire tőle, mindössze.

 - Végem van? - Kérdezte Szerápisz. - Mi a fenéről beszélsz, te lány? Én akarlak éppen elpusztítani téged.

 - És ha megteszed. - Figyelmeztette Sadie. - Azzal el fogsz indítani egy halál láncot, ami feledésbe fog taszítani téged!

 - Halál lánc? Ilyen dolog nem is létezik! - Szerápisz lejjebb engedte pálcáját. A három állatfej most Annabeth szemmagasságába került. 

 A lány szíve megdobbant. Tíz lépést kell még megtennie. Aztán, ha elugrott, talán elérheti a tőrt. De csak egy esélye lesz kihúzni. 

 A pálca fejei úgy tűnt, nem vették még észre. Morogtak és ugattak, és mindenfelé gőzt köpködtek. Farkas, oroszlán, kutya - múlt, jelen, jövő. Hogy maximális sérülést okozzon, Annabeth tudta, melyiket kell megsemmisítenie.

 De miért pont a jövőnek kellett kutyának lennie? Az a fekete labrador tűnt a legkevésbé fenyegetőnek a három fej közül. Nagy, aranyszín szemeivel és fekete, lógós füleivel Annabeth-t túl sok ismerős házikedvencre emlékeztette.

 Ez nem egy valódi állat. Emlékeztette magát. Egy mágikus pálca egy darabja csak.

 De, amint ugrótávba került, karjai egyre nehezebbnek érződtek. Nem tudott bűntudat nélkül nézni a kutyára.

 A jövő tök jó dolog! Mintha ezt mondta volna a kutyus. Cuki és bolyhos!

 Ha Annabeth a labrador fejét öli meg tényleg, akkor mi van, ha a saját jövőjét is tönkre teszi - a főiskolára vonatkozó terveit, és azokat is, melyeket Percyvel közösen eszeltek ki... ?

 Sadie továbbra is beszélt. Szavai keményebben csengtek.

 - Az édesanyám, Ruby Kane volt. - Mesélte Szerápisznak. - Ő az életét adta azért, hogy Aphópiszt elzárja a Duat-ba. Aphópiszt, teszem hozzá - aki évezredekkel idősebb nálad, és vagy ezerszer erősebb is egyben. Tehát ha azt hiszed, hogy hagyom valami másodrendű istennek, hogy átvegye a világom felett az uralmat, akkor azt jól gondold át!

 A düh a hangjában nem holmi blöff volt, és hirtelen Annabeth úgy érezte, jól döntött, hogy Sadie-nek adta Szerápisz lefoglalásának feladatát. A mágus meglepően félelmetes tudott lenni. Szerápisz kényelmetlenül ácsorgott.

 - El foglak pusztítani!

 - Sok sikert hozzá. - Mondta Sadie. - Olyan erős görög és egyiptomi mágiával kötöttelek magamhoz, hogy amint azt megteszed, atomjaidra fognak szedni.

 - Hazudsz! - Kiáltotta Szerápisz. - Nem érzek ilyesféle varázst magamon! Még annak sem volt ekkora hatalma, aki felélesztett!

 Annabeth szemtől szemben állt a fekete kutyával. A tőr épp a fej fölött volt, de teste minden részecskéje tiltakozott az ellen, hogy állatot öljön... hogy megölje a jövőt. Eközben Sadie bátran felnevetett.

 - Annak, aki felélesztett? Arra az öreg szélhámosra gondolsz, Setne-re?

 Annabeth-nek nem volt ismerős a név, de Szerápisznak egyértelműen az volt. A levegő felizzott körülötte. Az oroszlán vicsorgott. A farkas csupasz agyarait mutogatta.

 - Ó, igen. - Folytatta Sadie. - Kiválóan ismerem Setne-t. Azt hiszem elfelejtette neked megemlíteni, ki engedte vissza a világba. Csak azért él, mert én megszántam. Azt hiszed az ő mágiája erős? Próbáld csak meg. Csináld meg MOST.

 Annabeth megmozdult. Rájött, hogy Sadie hozzá beszél, nem az istenhez. Blöfföléssel nem húzta már sokáig. Lassan kifogytak az időből. Szerápisz morgott.

 - Szép próbálkozás, mágus.

 Amint felemelte pálcáját, Annabeth ugrott. Megmarkolta tőrét, és kihúzta a páncélból.

 - MI VAN? - Üvöltötte Szerápisz.

 Annabeth megengedett magának egy torokból jövő zokogást, és beledöfte a tőrt a kutya nyakába. 

 Egy robbanásra számított.

 Ehelyett a tőr beszívódott a nyakba, mint egy gémkapocs a porszívóba.

 Annabeth-nek alig maradt ideje elengedni. Arrább gurult, miközben a kutya felvonyított, miközben összeaszalódott, majd eltűnt a szörny páncéljában. Szerápisz felordított. Megrázta botját, de nem tudta elengedni.

 - Mit tettél? - Kiáltotta.

 - Elvettem a jövődet. - Mondta Annabeth. - Anélkül semmi sem vagy. 

 A pálca kettérepedt. Olyan meleg lett körülötte, hogy Annabeth karján a szőrök elkezdtek megpörkölődni. Hátrébb mászott a homokon miközben a farkas és oroszlán fej is beszívódott a pálcába. A teljes bot egy vörös gömbbé alakult az isten tenyerében. 

 Szerápisz megpróbálta lerázni magáról. Csak még erősebb fénnyel világított. Ujjai befelé kezdtek görbülni. Aztán már a teljes kézfejét elnyelte. Majd a teljes karja eltűnt, ahogy beszívódott szép lassan a tüzes gömbbe.

 - Nem pusztíthattok el! - Üvöltötte Szerápisz. - Én vagyok az orom, mely összeköti világaitokat! Az útmutatásom nélkül soha nem szerezhetitek meg a koronát! Mindannyian el fogtok bukni! Mindannyian...

 A tűzes gömb még erősebben világított, majd teljesen magába szippantotta az istent. Aztán eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. 

 - Úh.- Mondta Sadie.

 Naplemente volt, és ők még mindig a parton ültek, a hullámokat nézve és a mögöttük elsuhanó járművek szirénázását hallgatva. 

 Szegény Rockaway. Először egy hurrikán söpört végig rajta. Aztán egy metróbaleset, egy összedőlt épület, és egy ámokfutó isten egy nap alatt. Néhányaknak sohasem jár egy kis szünet.

 Annabeth nagyot kortyolt Ribenájából - abból a brit italból, amit Sadie halászott elő a "személyes tárolóhelyéből" - a Duatból. 

 - Ne aggódj. - Biztosította Annabeth-t. - Rágcsák előteremtése nem igényel túl sok varázserőt.

 Amilyen szomjas volt, a Ribena még tán a nektárnál is jobban ízlett Annabeth-nek.

 Sadie a gyógyulás útjára lépett. Az ambrózia megtette a magáét. Most, ahelyett, hogy úgy tűnt, mint aki a halál kapujában van, már csak úgy nézett ki, mint akin átszaladt egy csorda öszvér.

 A hullámok Annabeth lábát nyaldosták, és segítettek pihenni neki, de még mindig érezte annak a mellékhatásait, hogy megküzdött Szerápisszal - egyfajta zümmögést teljes testében, mintha villákkal szurkálnák. 

 - Egy nevet emlegettél. - Emlékezett vissza. - Setne?

 Sadie megvakarta az orrát.

 - Hosszú történet. Gonosz mágus, aki visszatért a halálból.

 - Ó, én aztán igazán gyűlölöm, amikor gonoszok térnek vissza a halálból. Azt is mondtad... hogy te engedted szabadon?

 - Hát, a bátyámnak és nekem szükségem volt a segítségére. Abban az időben nem volt más választási lehetőségünk. Mindegy is, a lényeg az, hogy Setne elszökött Thoth Könyvével egyetemben, ami a világ legveszélyesebb varázslatait tartalmazza. 

 - És Setne azt használta Szerápisz felélesztéséhez.

 - Hát, az tűnik a legvalószínűbbnek. - Sadie megvonta a vállát. - Az a krokodil szörnyeteg, amit a bátyám és a pasid győztek le nemrégiben, Szobek Fia... Nem lennék meglepve, ha az is Setne egyik kísérlete lett volna. Görög és egyiptomi mágiát próbál kombinálni.

 Ez után a nap után Annabeth semmi másra nem vágyott, minthogy újra fejébe nyomja láthatatlanná tevő sapkáját, bebújjon egy lyukba, és az idők végezetéig aludjon. Már most is épp elégszer mentette meg a világot. Nem akart egy újabb potenciális fenyegetésen gondolkodni. De nem hagyhatta figyelmen kívül. Végighúzta ujját Yankees baseballsapkája szélén, és elmerengett azon, miért adta ma vissza neki az anyja - és állította vissza mágiáját.

 Mintha Athéné egy üzenetet küldött volna neki: Mindig jönnek majd olyan fenyegetések, amik túl erősek ahhoz, hogy szemtől szemben kiállj velük. Még nem végeztél a lopakodással. Óvatosan kell eljárnod.

 - Setne istenné akar válni. - Mondta Annabeth.

 A víz felől fújó szél hirtelen hidegebbé vált. Egyre kevésbé hordozta magával a friss tenger illatát, mindinkább lángoló romhalmokéra emlékeztetett.

 - Egy isten... - Sadie megborzongott. - Az a nyápic kisöreg ágyékkötőben, Elvis-frizurával. Milyen szörnyűséges gondolat.

 Annabeth megpróbálta elképzelni a személyt, akit Sadie lefestett. Aztán úgy döntött, mégsem kéne.

 - Ha Setne célja a halhatatlanság... - Mondta Annabeth. - Akkor Szerápisz feltámasztása nem az utolsó trükkje volt.

 Sadie örömtelenül kacagott.

 - Ó, dehogy. Most csak játszik velünk. Szobek fia... most meg Szerápisz. Szinte biztos vagyok benne, hogy Setne ötlötte ki mindkettőt, hogy megnézze mi történik, hogy a félistenek és a mágusok hogyan reagálnak rá. Kipróbálja új mágikus képességeit, és a mi határainkat, mielőtt még valami igazán nagyot csinálna.

 - Nem sikerülhet neki. - Mondta Annabeth reménykedve. - Senki sem teheti magát istenné egy varázslattal.

 Azonban Sadie arckifejezése nem nyugtatta meg.

 - Remélem, hogy igazad van. Mert lesz egy olyan isten, aki képes bánni mind a görög, mind az egyiptomi mágiával, aki képes mindkét világ fölött uralkodni... El sem tudom képzelni.

 Annabeth gyomra összecsavarodott, mintha egy újfajta jógapozíciót próbálna épp ki. Bármiféle háborúban a jó tervezés fontosabb a nyers erőnél. Ha Setne rendezte meg Percy és Carter csatáját azzal a krokodillal, ha ő indította el Szerápisz felemelkedését, hogy Sadie és Annabeth megmérkőzzön vele... Egy olyan ellenfél, aki ilyen pontosan tud tervezni, nehezen lesz legyőzhető. 

 Annabeth belefúrta lábfejét a homokba. 

 - Szerápisz mondott még valamit, mielőtt eltűnt - soha nem szerezhetitek meg a koronát. Azt hittem, metaforikusan érti. Aztán visszaemlékeztem, mit mondott I. Ptolemaioszról, aki szintén megpróbált istenné válni...

 - A halhatatlanság koronája. - Emlékezett vissza Sadie. - Talán egy pschent.

 Annabeth összeráncolta homlokát.

 - Nem ismerem ezt a szót. Shent?

 Sadie elbetűzte.

 - Egy egyiptomi korona, hasonlóan néz ki, mint egy bowling bábu. Nem a legdivatosabb, de egy pschent belefektette mágikus erejét a fáraóba. Ha Setne megpróbálja újracsinálni az öreg királyok istent-teremtő mágikus erejét, akkor felteszek öt fontot és egy tányérnyit Nagyi megégett sütijéből arra, hogy Ptolemaiosz Koronáját akarja megtalálni.

 Annabeth úgy döntött nem kell állnia a fogadást.

 - Meg kell őt állítanunk. 

 - Rendben. - Sadie kortyolt egyet Ribenájából. - Visszamegyek a Brooklyn Házba. Miután felpofozom a bátyámat, mert nem volt hajlandó elmondani a tiféle félistenekről semmit, rá fogok venni mindenkit, hogy nézzen utána Ptolemaiosznak, azt meglátjuk, mit tudunk meg róla. Talán a koronája egy múzeumban csücsül valahol. - Sadie csücsörített. - Bár igaz, ami igaz, utálom a múzeumokat.

 Annabeth ujjaival a homokban játszott. Igazán nem is gondolt rá, de lerajzolta Ízisz hieroglifa szimbólumát, a tyet-et.

 - Én is végzek majd némi kutatómunkát. A barátaim a Hekaté Kabinban talán tudnak valamit Ptolemaiosz mágiájáról. Vagy talán rávehetem anyát, hogy adjon tanácsot.

 Az anyáról való gondolkozás kényelmetlenül érintette.

 Ma Szerápisz kis híján elpusztította Sadie-t és Annabeth-t. Azzal fenyegette őket, hogy kapuként fogja testüket felhasználni ahhoz, hogy Athénét és Íziszt a végzetükbe hurcolja. 

 Sadie szemei is viharosak voltak, mintha ő is ugyanerre gondolna.

 - Nem hagyhatjuk, hogy Setne tovább kísérletezzen. Szét fogja szakítani a világunkat. Meg kell találnunk azt a koronát, vagy...

 Sadie felpillantott az égre, és hangja elhalt.

 - Áh, itt is van a fuvarom.

 Annabeth megfordult. Egy pillanat erejéig azt hitte, hogy az Argo II ereszkedik épp alá a felhőkből, de ez egy másik típusú repülő hajó volt - egy kisebb, egyiptomi nádból font bárka, festett szemekkel a hajóorrban és egy egyszerű, fehér vitorlával, amire a tyet szimbólumot festették.

 Gyengéden leszállt a part szélére.

 Sadie felállt, és leporolta a homokot magáról.

 - Hazavigyelek?

 Annabeth megpróbálta elképzelni, ahogy ez a hajó földet ér a Félvér Táborban.

 - Öö, rendben van minden. Haza tudok menni egyedül is.

 - Alkalmazkodj. - Sadie átvetette vállán zsákját, majd felsegítette Annabeth-t. - Azt mondtad, hogy Carter rajzolt egy hieroglifát a pasid tenyerébe. Ez mind nagyon szép és jó, de azért szeretnék veled közvetlen kapcsolatban lenni.

 Annabeth elmosolyodott.

 - Igazad van. A fiúkban nem lehet megbízni kommunikáció terén.

 Megadták egymásnak telefonszámaikat.

 - Csak ne hívj olyankor, ha nem sürgős. - Figyelmeztette Annabeth. - A mobilok vonzzák a szörnyeket.

 Sadie meglepettnek tűnt.

 - Tényleg? Nem vettem észre. Akkor azt hiszem, nem küldözgethetek neked vicces selfie-ket Instagramon.

 - Hát, tényleg ne.

 - Akkor legközelebbi viszontlátásra. - Sadie Annabeth köré fonta karjait.

 Annabeth-t egy kicsit meglepte, hogy megölelte egy lány, akit alighogy megismert - egy lány, aki akár veszélyes ellenfélként is láthatta volna Annabeth-t. De a gesztustól felvidult. Az ilyen élet-vagy-halál szituációkban, Annabeth már rég megtanulta, egyszerűen lehet jó barátokra szert tenni. 

 Megszorította Sadie vállait.

 - Maradj biztonságban.

 - Sajnos ez csak ritkán jön össze. - Sadie bemászott hajójába, és kilökte magát a tengerre.  Köd emelkedett fel a semmiből, és megvastagodott a hajó körül. Mire felszállt, Sadie Kane eltűnt.

 Annabeth kibámult az üres óceánra. A Ködön és a Duaton gondolkodott, és azon, hogy hogyan is kötődtek egymáshoz. 

 De leginkább Szerápisz Pálcáján gondolkodott, és azon a vonyításon, amit a fekete kutyus azután hallatott, hogy beledöfte a tőrét.

 - Az nem az én jövőm volt, amit elpusztítottam. - Nyugtatgatta magát. - A saját jövőmet én írom.

 De valahol máshol egy mágusnak, kinek neve Setne, más ötletei voltak. Ha Annabeth meg akarta állítani őt, akkor terveket kellett készítenie. 

 Annabeth megfordult, és Keletnek fordult, majd megkezdte hosszú útját vissza a Félvér Táborba.

Staff of Serapis - A folytatás (3. része)

 Annabeth összerezzent amint egy kupac tégla pörögve beleszállt barátnőjébe - de valahogy a szemét egyenesen továbbrepült anélkül, hogy Sadie-t tollas pürévé változtatta volna. Sadie alakja csak hullámzott, mintha mélyen egy vízfelszín alatt úszna. 
 Sadie a Duatban van, eszmélt rá Annabeth - a valóság egy másik síkján repül. Az ötlettől Annabeth fejében lehetőségek százai villantak fel. Ha egy félisten megtanulhatna így átmenni egy falon, de akár keresztül is rohanhatna egy szörnyön...
 De ez a beszélgetés majd valamikor később fog bekövetkezni. Most azonban mennie kellett. Felszaladt a lépcsőkön, bele a forgatagba. Fém rudak és téglák csapódtak a pajzsába. Az aranyló gömb minden alkalommal egyre halványabban pislákolt, amikor nekicsapódott egy-egy törmelékdarab. 
 Annabeth feje fölé emelte egyik kezével Sadie pálcáját, másikkal újonnan szerzett tőrét. A mágikus áramlások közepette a mennyei bronz penge épphogy csak pislákolt, mint egy leégőfélben levő fáklya.
 - Hé! - Kiáltott a messzi párkány irányába Annabeth. - Mr Istenke!
 Nem kapott választ. A hang valószínűleg nem tudott keresztüljutni a viharon.
 Az épület váza vészjóslóan nyikorogni kezdett. Habarcs csorgott a falakból és szállingózott a viharba, mint holmi vattacukor-foszlány. 
 Sadie a héja még mindig életben volt, próbálta megközelíteni a felfelé szálló három fejű szörnyet. A bestia már félúton járt fölfelé. Hadonászott a lábaival, és egyre erősebben világított, mintha magába szívta volna a tornádó erejét. 
 Annabeth lassan kifutott az időből. 
 A memóriájában kutakodott, átgondolva mindenféle öreg mítoszt, a leghomályosabb meséket is, amiket Kheirón valaha mesélt neki a Táborban. Kisebb korában egy szivacs volt az agya, felszívott minden tényt és nevet.
 A háromfejű pálca. Egy város védőistene. Alexandria, Egyiptom.
 Hirtelen visszaemlékezett az isten nevére. Legalábbis nagyon remélte, hogy jóra.
 Az egyik első lecke, amit félistenként megtanult, az volt, hogy: A nevekben erő rejlik. Soha ne mondd ki egy isten vagy szörny nevét, ha nem vagy felkészülve rá, hogy magadra vond a figyelmét.
 Annabeth vett egy mély lélegzetet. Teljes hangerővel elüvöltötte magát:
 - SZERÁPISZ!
 A vihar lelassult. Egy félkész csővezeték megállt a levegőben. Gerendák és téglák felhői fagytak meg, és lógtak felfüggesztve a semmibe. A tornádó közepében lebegő szörny megpróbált felállni. Sadie fölé repült, és elengedte a karmaiban tartott szobrocskát, ami azonnal egy életnagyságú tevévé változott. 
 A bozontos dromedár belecsapódott a háromfejű szörny hátába. Mindkét teremtmény lezuhant a levegőből, és a földbe csapódott, lábak és fejek kuszaságában. A szörnyeteg próbált küzdeni, de a teve rajta feküdt, lábait szétvetve, bégetve és köpködve, mint egy ezer tonnás kisgyermek, aki éppen balhézni kezd.
 A 30. emelet párkányáról egy férfihang dörgött:
 - KI MERÉSZELI MEGZAVARNI DICSŐSÉGES FELEMELKEDÉSEM?
 - Én! - Üvöltötte vissza Annabeth. - Gyere le ide, és nézz szembe velem!
 Nem akart felelősséget vállalni más emberek tevéjéért, de azt akarta, hogy az isten továbbra is rá figyeljen, hogy Sadie azt csinálja... amit éppen csinálni akart. A fiatal mágusnak kétségkívül volt még néhány trükkje az ingujjában.
 Szerápisz isten leugrott a párkányáról. Zuhant 30 emeletnyit, majd könnyedén talpra érkezett, egy tőrhajításnyira Annabeth-től.
 Nem mintha a lánynak nem lett volna kedve rátámadnia.
 Szerápisz vagy 5 méter magas volt. Csak egy Hawaii virág mintás úszónadrágot viselt. Teste minden egyes centijét izmok borították. Bronzos bőrét tetoválások díszítették - egyiptomi hieroglifák, görög betűk, és olyan egyéb írásjelek, amiket Annabeth nem ismert.
 Hosszú, göndör haj keretezte arcát, ami raszta tincsekbe volt fésülve. Göndör, görög szakáll lógott le egészen a kulcscsontjáig. Szemei tengerzöldek voltak - színük annyira hasonlított Percy-éire, hogy Annabeth libabőrös lett.
 Általában nem jöttek be neki a szőrös, szakállas férfiak, de azt el kellett ismernie, hogy ez az isten vonzó volt egyfajta "vad szörföző" stílusban.
 A fejfedője azonban teljesen elrondította kinézetét. Amit Annabeth elsőre cilindernek nézett, valójában egy vesszőkből font, körkörös kosárka volt, amit árvácskák képeivel díszítettek.
 - Elnézést - Mondta. - Tényleg egy virágcserép van az Ön fején?
 Szerápisz felvonta vastag szemöldökét. Megpaskolta a fejét, mintha elfeledkezett volna a kosárról. Néhány búzaszem kiesett a tetejéből.
 - Ez egy modius, buta kislány. Szent jelképeim egyike! A gabonával teli kosár az Alvilágot testesíti meg, amit én uralok.
 - Ó, tényleg?
 - Természetesen! - Szerápisz mogorván méregette a lányt. - Legalábbis uraltam, és hamarosan újra uralni is fogom. De ki vagy te, hogy kritizálni merd divatos kinézetem? Egy görög félisten, legalábbis a szagod alapján, egy mennyei bronz fegyvert és egyiptomi, az Élet Házából származó pálcát hordozva. Nos, melyik vagy akkor - hős, vagy mágus?
 Annabeth megrázkódott. Virágcserp sapka ide vagy oda, Szerápisz erőt sugárzott magából. Ilyen közel állva hozzá, Annabeth úgy érezte, mintha vízzé vált volna a teste, mintha a szíve, a gyomra, és velük együtt a bátorsága is lassan elolvadna.
 Mit képzelsz magadról? Gondolta. Sok istennel találkoztál már ezelőtt.
 De Szerápisz valahogy más volt. A létezése valahogy alapjában véve rossznak érződött - mintha csak annyival, hogy itt állt, kifordította volna Annabeth világát.
 20 lépéssel az isten háta mögött landolt Sadie a madár, majd visszaváltozott emberré. Néhány kézjellel utasította Annabeth-t: egyik ujját a szájához emelte (maradj csendben), majd másik csuklójával körzött (beszéltesd tovább). Azután halkan kotorászni kezdett a táskájában.
 Annabeth-nek fogalma sem volt arról, hogy mit tervez barátnője, azonban kényszerítette magát arra, hogy Szerápisz szemébe nézzen.
 - Ki mondta, hogy nem lehetek egyszerre mindkettő - mágus és félisten? Most pedig válaszolj kérdésemre: Mit keresel itt?
 Szerápisz arca elsötétült. Aztán, Annabeth legnagyobb meglepetésére, hátravetette fejét, és nevetni kezdett, még több gabonát öntve ki a modius-ból. 
 - Látom én! Megpróbálsz lenyűgözni, mi? Méltónak érzed magad arra, hogy a főpapnőm legyél?
 Annabeth nyelt egyet. Az ilyesfajta kérdésekre csak egy válasz létezett.
 - Természetes, hogy méltó vagyok rá! Miért, egyszer Athéné kultuszának magna mater-je voltam! De te méltó vagy arra, hogy szolgáljalak? 
 - HA! - Szerápisz grimaszolt. - Athéné kultuszának nagy anyja, mi? Nézzük csak akkor, mennyire vagy te kemény.
 Az isten legyintett egyet. Egy kád repült Annabeth pajzsába. A porcelán darabokra tört az aranyló gömbön, de Sadie pálcája hirtelen olyan forró lett, hogy Annabeth elejtette. A fehér fa hamuvá égett.
 Nagyon jó. Gondolta. Még csak két perc telt el, de máris elvesztettem Sadie pálcáját.
 A védőpajzsa is eltűnt. Egyedül állt szemben egy 5 méteres istennel, szokásos fegyvereivel - egy kis tőrrel, meg sok ésszel.
 Annabeth-től balra a háromfejű szörny még mindig a teve alól próbált kievickélni, de a dromedár nehéz volt, csökönyös, és mesésen koordinálatlan. Ahányszor a szörny megpróbálta lelökni a hátáról, a teve ízlésesen pukkantott egyet, és még jobban szétterült rajta.
 Mindeközben Sadie előbányászott egy darabka krétát a táskájából, és haragosan irkált valamit a betonra Szerápisz mögött, talán egy szép kis sírfeliratot, amiben megemlékezik küszöbön álló halálukról.
 Annabeth visszaemlékezett egy idézetre, amit az egyik barátja, Frank mondott neki még valamikor régen - valamit Sun Tzu könyvéből, a Háború Művészetéből. 
 Amikor gyenge vagy, tégy úgy, mintha erős lennél.
 Annabeth egyenesen állt, és belenevetett Szerápisz arcába.
 - Hajíts csak felém amiket akarsz, Lord Szerápisz. Pálcára sincs szükségem ahhoz, hogy megvédjem magam. Az erőm túl hatalmas! Vagy talán abbahagyhatnád azt, hogy csak vesztegeted az időmet, és elmondhatnád végre, hogyan szolgálhatnálak, feltételezve, hogy beleegyezek abba, hogy a főpapnőd legyek.
 Az isten arcára kiült a harag. Annabeth tisztában volt azzal, hogy a fejére ejthetné az összes lebegő vacakot, és azt képtelen lenne megállítani. Elmerengett azon, mi lenne, ha megpróbálná az isten szemébe hajítani a tőrét, mint ahogyan Rachel barátnője vonta egyszer el Kronosz figyelmét, de nem bízott a célzási képességeiben. 
 Végezetül Szerápisz egy kicsavarodott mosolyt villantott rá.
 - Van benned kurázsi, kislány. Ezt meg kell adnom neked. És tény, hogy erőt fektettél abba, hogy megtalálj. Talán ténylegesen szolgálhatnál. Te leszel az első a sok közül, aki nekem fogja adni az erejét, az életét, a lelkét!
 - Jól hangzik - Annabeth Sadie-re sandított, reménykedve abban, hogy hamarosan elkészül azzal a krétarajzzal. 
 - De először - Mondta Szerápisz. - Szükségem van a pálcámra!
 Az isten a teve felé legyintett. Egy vörös hieroglifa égett keresztül a teremtmény irháján, majd egy utolsó pukkantás kíséretében a szerencsétlen dromedár egy kupacnyi homokká változott.
 A háromfejű szörnyeteg felemelkedett, kirázva a homokot a bundájából.
 - A manóba! - Kiáltotta Annabeth.
 A szörny mindhárom feje rámorgott.
 Szerápisz komoran összevonta szemöldökeit.
 - Mi lesz most, kislány?
 - Hát, most... azt hiszem... tudod, mint főpapnődnek, nekem kéne odanyújtanom neked a pálcád! Megfelelően kéne csinálnunk ezeket a dolgokat!
 Annabeth a szörnyre vetette magát. Túlságosan nehéz volt a teremtmény ahhoz, hogy felemelje, de az övébe tűzte a tőrét, majd két kézzel megragadta kúpos héját, hátrafelé vonszolva, el az istentől.
 Mindeközben Sadie rajzolt egy nagy kört - egy hullahopp karika méretűt - a betonra. Éppen akkor hieroglifákkal díszítette, különböző, színes krétákat használva.
De most komolyan. Gondolta frusztráltan Annabeth. Nyugodtan dolgozz vele, legyen csak szép, az idő nem számít!
 Annabeth-nek sikerült az istenre mosolyognia, miközben továbbra is az előrefelé mászni próbáló szörnyet tartotta vissza.
 - Most, uram. - Mondta Annabeth. - Meséld el nekem dicsőséges terved! Valami lelkeknek meg életeknek van hozzá köze?
 A pálcaszörny tiltakozásában felbömbölt, valószínűleg mert látta Sadie-t az isten háta mögött, miközben a top secret járdarajzát tökéletesítette. Szerápisz úgy tűnt, ezt nem vette észre.
 - Íme! - Kitárta izmos karjait. - Hatalmam új központja!
 Vörös szikrák pattogtak végig a megfagyott örvényben. Fények hálója kötötte össze a világító pontokat, amíg Annabeth meglátta végül a fénylő vázlatát annak, amit Szerápisz épített éppen: egy masszív torony, 90 méter magas körülbelül, ami három, egyre vékonyodó részből áll - egy négyzetes aljzat, egy nyolcszög alaprajzú középső rész, és egy felül kihegyesedő, körkörös felsőrész. A legeslegtetején egy olyan fényes láng izott, mint ami a küklopszok kohóiban van.
 - Egy világítótorony - Mondta Annabeth. - Az Alexandriai Világítótorony.
 - Pontosan, fiatal papnőm - Szerápisz előre hátra lépegetett, mint egy előadást tartó tanár, azonban a színes úszónadrágja meglehetősen elvonta róla a figyelmet. A kosár a fején folyamatosan balra-jobbra dőlt, búzaszemeket potyogtatva mindenfelé. Valahogyan még mindig nem sikerült észrevennie Sadie-t a háta mögött, aki szép kis képeket rajzolgatott éppen krétájával.
 - Alexandria! - Kiáltott fel az isten. - Valaha a legnagyobb város volt a világon, a tökéletes egyesítése a görög és egyiptomi erőknek! Én voltam ott a legfőbb isten, és most újra feltámadtam. Itt fogom létrehozni új fővárosom!
 - Itt... A Rockaway Parton?
 Szerápisz megállt és megvakarta a szakállát.
 - Igazad van. Ez a név nem megfelelő. Hívjuk inkább úgy, hogy... Rockandria? Serapaway? Hát, ezt majd kitaláljuk még később. Az első lépés az, hogy megépítjük az új világítótornyom. Ez egy jelzőfény lesz a világban - ide fogja csalogatni Görögország és Egyiptom istenségeit hozzám, ahogy a régi világban is tette. Az esszenciájukból fogok táplálkozni, és én leszek a leghatalmasabb isten mind közül!
 Annabeth úgy érezte, mintha lenyelt volna egy nagyobb kanál sót.
 - Az esszenciájukból fogok táplálkozni? Úgy érted, el fogod pusztítani őket?
 Szerápisz elutasítóan legyintett.
 - Elpusztítani. Ez egy olyan rút szó. A magába fogadni kifejezést jobban kedvelem. Nagyon remélem, hogy tisztában vagy a történetemmel. Amikor Nagy Sándor elfoglalta Egyiptomot...
 - Megpróbálta vegyíteni a görög és egyiptomi hitvilágot - Mondta Annabeth.
 - Megpróbálta, és elbukott - Szerápisz kuncogott. - Alexandrosz egy egyiptomi napistent választott, hogy legyen a főistene. Amunt. Nem működött valami jól. A görögök nem szerették Amunt. Az egyiptomiak sem, mert ők a Deltájában éltek a Nílusnak. Amunt egy felsőbb folyási istennek látták. De amikor Alexandrosz meghalt, az egyik generálisa vette át Egyiptom vezetését.
 - Első Ptolemaiosz - Mondta Annabeth.
 Szerápisz elégedettnek látszott.
 - Igen, Ptolemaiosz. Végre egy ember, igazi látomásokkal!
 Annabeth-nek minden mentális erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne bámuljon Sadie-re, aki befejezte a rajzolgatást, és a hieroglifákat fogdosta, suttogva hozzájuk, mintha aktiválná őket éppen.
 A háromfejű pálcaszörny morgott helytelenítésében. Megpróbált előre vetődni, és Annabeth-nek épphogy csak sikerült visszatartania. A lány ujjai lassacskán elgyengültek. A teremtmény aurájától pedig felfordult a gyomra, mint mindig.
 - Ptolemaiosz megalkotott egy új istent - Mondta erőlködve. - Létrehozott téged.
 Szerápisz vállat vont. 
 - Hát, nem a semmiből. Valaha egy kisebb falu istenkéje voltam. Senki nem is igazán hallott rólam! De Ptolemaiosz megtalálta egyik szobrocskámat, és elvitte Alexandriába. Görög és egyiptomi papok csináltak neki mindenféle jóslást, meg varázslást, meg miegymást. Mind egyetértettek abban, hogy én a nagy Szerápisz isten vagyok, és mindenki másnál jobban kell imádkozni hozzám. Azonnali befutó voltam!
 Sadie felállt a mágikus körében. Lekapcsolta az ezüst nyakláncát, és elkezdte megforgatni a feje fölött, mint egy lasszót.
 A háromfejű szörny felüvöltött, figyelmeztetve gazdáját: Vigyázz! De Szerápisz nagyon belelendült. Miközben beszélt, a görög és hieroglif tetoválásai egyre erősebb fénnyel világítottak a bőrén.
 - Én lettem a görögök és egyiptomiak legfontosabb istene! - Mondta. - Miközben egyre több ember imádott engem, elvettem a régi istenek erejét. Lassan de biztosan, átvettem a helyüket. Az Alvilág? Én lettem az ura, leváltva Hádészt és Oziriszt is. Az őrkutya, Kerberosz, a pálcámmá transzformálódott, amit most is fogsz éppen. A három feje reprezentálja a múltat, a jelent, és a jövőt - amiket mind én fogok irányítani, amint a pálca visszakerül a markomba.
 Az isten kinyújtotta a kezét. A szörnyeteg nyújtózkodott, hogy elérje. Annabeth karizmai égtek, az ujjai csúszkáltak. Sadie továbbra is a nyakláncát lóbálta, egy igézetet mormolva.
 Szent Hekaté. Gondolta Annabeth. Milyen hosszú időbe telik még kivetni azt a varázsigét?
 Annabeth elkapta Sadie pillantását és meglátta az üzenetet a szemében: Tarts ki. Még néhány másodperc.
 Annabeth nem volt biztos abban, hogy van még néhány másodpercük.
 - A Ptolemaiosz dinasztia... - Összeszorította a fogát. - Évszázadokkal ezelőtt elesett. A kultuszodat elfeledték. Hogyhogy most mégis visszatértél?
 Szerápisz szippantott egyet a levegőből.
 - Ez nem fontos. Az, aki felélesztett... tévedett nagyszerűségében. Azt hiszi, irányíthat engem csak azért, mert talált valamiféle öreg kis varázslatot Thoth Könyvében.
 Az isten háta mögött Sadie pislogni kezdett, mintha valaki a szemei közé ütött volna. Ezek szerint ez a "Thoth Könyve" jelentett számára valamit.
 - Látod - Folytatta Szerápisz. - Az én időmben, Ptolemaiosz király úgy döntött, nem elég, ha belőlem főistent csinál. Ő is halhatatlanná akart válni. Kijelentette magáról, hogy isten, de a mágiája visszafelé sült el. A halála után átok szállt családjának következő generációira. A ptolemaioszi vérvonal egyre gyengébb és gyengébb lett, míg végül az a buta kislány, Kleopátra, öngyilkosságot követett el, és mindent a rómaiaknak adott.
 Az isten fújtatott.
 - Halandók... mindig olyan becsvágyók. A mágus, aki életre keltett ezen alkalommal azt hiszi, jobb, mint Ptolemaiosz. A feltámasztásom csak az egyik kísérlete a görög-római hibrid mágiával. Istent akar csinálni magával, de túllépte saját korlátait. Most már újra életre keltem. Én fogom uralni az univerzumot.

Staff of Serapis - A folytatás (2. része)

 Annabeth tudta, hogy fel kellene kelnie végre. Sietniük kellett. De, ahogy a mágia örvénylő rétegeibe bámult, megriadt minden mozdulattól. 
 Egész életét a Köd tanulmányozásával töltötte - annak a mágikus védőfalnak a tanulmányozásával, mely elfátyolozta a halandó világ szeme elől a görög isteneket és szörnyeket. De soha sem gondolt még úgy a Ködre, mint egy valódi fátyolra vagy függönyre. 
 Hogy is hívta Sadie - a Duat?
 Annabeth elmerengett azon, milyen viszonyban lehet a Köd és a Duat, vagy hogy talán a kettő nem egy és ugyanaz-e. Annyi fátyolréteget látott, hogy úgy érezte, összenyomják - mintha egy terítőt több ezerszer egymásra hajtogattak volna.
 Nem bízott magában annyira, hogy ha lábra állna, nem esne el. Pánikolj, és meg fogsz fulladni. 
 Sadie segítőkészen nyújtotta felé a kezét. Szemeiben együttérzés csillogott.
 - Nézd, tudom, hogy ez így egy kicsit sok, de nem változott semmi. Még mindig az a kemény, vagány, hátizsákot lengető félisten vagy, aki voltál. Csak most már van egy aranyos kis késed is.
 Annabeth érezte, hogy elvörösödik a feje. Általában ő szokott lelkesítő beszédet mondani.
 - Aha. Persze, természetesen. - Elfogadta Sadie segítő kezét. - Menjünk, keressünk meg egy istent.
 Láncos kerítés védte az épületet, de a lányok keresztülnyomakodtak egy résen és keresztülgázoltak a sárguló fűvel és betondarabokkal borított telken.
 A varázslatos ragacs Annabeth szemén kezdett veszíteni hatásából. A világ egyre kevésbé tűnt a lány számára sokrétegűnek és kaleidoszkópszerűnek, de semmi baja nem volt ezzel. Nem volt szüksége mágikus látásra ahhoz, hogy tudja, a torony gonosz mágiával van tele.
 Ilyen közel a vörös fény az ablakokban sokkal erősebben sugárzott. A furnérlemezek zörögtek. A téglafalak nyögtek. Hieroglifaszerű madarak és pálcikaemberek formálódtak a levegőben és lebegtek be. Még a graffitik is mintha vibráltak volna a falakon, mintha a szimbólumaik életre akarnának kelni. 
 Akármi is volt bent az épületben, az ereje rángatta Annabeth-t, mint ahogy Szörnyi tette még a metrón. 
 Ujjpercei kifehéredtek, miközben egyre erősebben szorította tőre markolatát, és ráeszmélt, hogy túl rövid és kicsi ahhoz, hogy túl nagy offenzív erőt lehessen kifejteni vele. De Annabeth ezért szerette a tőröket: nem esett szét a koncentrációja harc közben. Athéné egyik gyermekének sem szabad egy pengére támaszkodnia, ha az eszét is használhatja helyette. Intelligenciával lehet háborúkat nyerni, nem nyers erővel.
 Sajnálatos módon Annabeth agya nem funkcionált épp megfelelően.
 - Bárcsak tudnám mivel állunk szemben. - Motyogta az orra alatt Annabeth, miközben az épület felé osontak. - Szeretnék némi kutatást végezni először... Fel kéne vérteznem magam tudással.
 Sadie felmordult.
 - Olyan, mintha a bátyámat hallanám.Mondd már meg, a szörnyek milyen gyakran hagynak időt arra, hogy egy kicsit utánuk keress a Google-ön?
 - Soha. - Ismerte be Annabeth.
 - Látod, már rá is jöttél. Carter... ő imád órákat tölteni a könyvtárban, hogy mindent elolvasson azokról a démonokról, melyekbe esetleg belefuthatunk útjaink során, kijegyzeteleni a fontosabb részeket, majd kártyákat írni róluk, hogy be tudjam magolni őket. Sajnos, amikor a démonok ténylegesen támadnak, azt minden figyelmeztetés nélkül teszik, és nem vacakolnak azzal, hogy ismertessék, kik is ők.
 - Akkor, mi a te általános harci terved?
 - Törj előre. - Válaszolta Sadie. - Gondolkodj harc közben. Amikor szükséges, robbantsd az ellenfeled aprócska cafatokra.
 - Remek. Teljesen jól beleillesz a baráti körömbe.
 - Ezt bóknak veszem. Ahhoz az ajtóhoz mit szólsz?
 Néhány lépcső vezetett egy alagsori bejárathoz előttük. Néhány deszkát szögeltek keresztben az ajtó elé hanyagul, hogy jelezzék, ne menjen be oda senki, de az ajtó maga egy kicsit nyitva volt.
 Annabeth éppen javasolni akarta, hogy nézzenek kicsit körül először. Nem bízott egy ilyen egyszerűnek tűnő bejáratban, ám Sadie nem várt rá. A fiatal mágus leszökdelt a lépcsőkön, majd becsusszant a nyíláson. Annabeth egyetlen lehetősége az volt, hogy követi.
 Ahogy végül kiderült, ha bármelyik másik ajtón jöttek volna be, a haláluk biztos. Az épület teljes belső tere olyan volt, mint egy barlangszerű héj, 30 emelet magas, benne téglák, csövek, deszkák és egyéb hulladékok örvénye, melybe görög betűk, hieroglifák és vöröses energia felhői vegyültek. A jelenet egyszerre volt félelmetes és lenyűgöző - mintha egy tornádót ejtettek volna fogságba, világították volna ki, és tették volna közszemlére. 
 Mivel azonban az alagsoron át érkeztek, Sadie-t és Annabeth-t megvédte egy keskeny lépcsőház - egyfajta árok a betonban. Ha a földszinten jöttek volna be, cafatokra tépte volna őket a tornádó.
 Miközben Annabeth figyelte, egy megcsavarodott acélgerenda süvített keresztül a levegőn egy versenyautó sebességével. Tucatnyi tégla repkedett, mint egy halraj. Egy tűzvörös hieroglifa ütközött egy furnérlemezbe, és lemez olyan gyorsan gyulladt meg, mint egy papír zsebkendő. 
 - Ott fent. - Suttogta Sadie.
 Az épület tetejére mutatott, ahol a 30. emelet egy része még épen állt - egy vékony palló, ami benyúlik az alatta tekergő üresség fölé. Nehezen lehetett keresztüllátni a vöröses forgatagon, de Annabeth ki tudta venni egy testes, emberi alakot, aki a pallón állt, karjait kitárva, mintha köszöntené a vihart.
 - Mi a fenét csinál? - Kérdezte Sadie suttogva. 
 Annnabeth meghökkent, amikor néhány rézcső csak pár centivel a feje felett húzott el. A lány belebámult a hulladékforgatagba és lassan mintákat kezdett kivenni, mint ahogy azt a Duat-tal is tette: néhány szög és deszka egymással összekapcsolódott, hogy egy keretet alkossanak, egy tucat tégla, mintha csak Legók lennének, összeállt egy boltívvé.
 - Épít valamit. - Jött rá Annabeth.
 - Mégis mit, egy katasztrófát? - Kérdezett vissza Sadie. - Ez a hely a Káosz Birodalmára emlékeztet engem. És, hidd el nekem, az nem valami gyönyörű üdülési úticél. 
 Annabeth felnézett. Elgondolkodott rajta, vajon a Káosz ugyanazt jelenti-e az egyiptomiaknak, mint a görögöknek. Annabeth-nek megvolt a maga közeli élménye a Káosszal, és ha Sadie is volt már hasonló helyzetben... hát, akkor a mágus még keményebb, mint hitte.
 - A vihar nem teljesen össze-vissza. - Motyogta Annabeth. - Látod azt ott? Meg ott? Az építőanyagok darabkái összeállnak, és valamiféle struktúrát hoznak létre az épületen belül. 
 Sadie felvonta a szemöldökét.
 - Nekem úgy tűnik, mintha a téglák egy turmixgépben lennének.
 Annabeth nem volt biztos benne, hogy tudná ezt elmagyarázni, de elég sok ideje tanulmányozta már az építészetet és a gépészetet ahhoz, hogy felismerje a részleteket. Réz csövek kapcsolódtak egybe mint artériák és vénák egy körkörös rendszerben. Régi faldarabok szövődtek egymásba, mint egy óriási Puzzle darabkái. Rendszeres időközönként újabb alapanyagok váltak ki a falakból, és csatlakoztak az örvényhez. 
 - Folyamatosan gyengíti az épületet. - Mondta. - Nem tudom, a külső falak meddig fogják még bírni a terhelést. 
 Sadie halkan káromkodott.
 - Kérlek mondd, hogy nem egy piramist épít. Bármit, csak azt ne.
 Annabeth egy pillanatra elmerengett azon, hogy egy egyiptomi mágus miért utálhatja a piramisokat, de aztán megrázta inkább a fejét.
 - Ha már találgatnom kell, azt mondom, valamiféle kúpos épület lesz. De csak egy módon mehetünk biztosra.
 - Ha megkérdezzük az építészt.
 Sadie a 30. emeletből megmaradt pallót kezdte bámulni. 
 A pallón álló ember nem mozdult, de Annabeth fogadni mert volna, hogy magasabb lett. Vörös fény keringett körülötte. A sziluettjét nézve olybá tűnt, mintha egy magas, szögletes cilindert viselne, á la Abe Lincoln.
 Sadie megigazgatta a vállán zsákját.
 - Ha az ott fent a mi titokzatos istenünk, akkor hol van a...
 Ezzel a végszóval egy három hangból álló vonyítás vágott keresztül a zajokon. Az épület ellentétes oldalán kivágódtak a fém ajtószárnyak, és Szörnyi berontott. 
 Sajnálatos módon a szörnynek már megvolt mind a három feje - farkas, oroszlán és kutya. Spirálos héján görög és egyiptomi írások fénylettek. A repkedő szemetet teljesen figyelmen kívül hagyva, a szörny beljebb mászott hat mellső lábán, majd a levegőbe ugrott. A vihar felfelé szállította, és Szörnyi keresztülrepült a káoszon. 
 - A mesteréhez igyekszik. - Mondta Annabeth. - Meg kell állítanunk.
 - Aranyos. - Morogta Sadie. - Ez nagyon ki fog meríteni.
 - Mi fog?
 Sadie felemelte a botját. 
 - N'dah. - Ezzel egy aranyló hieroglifa jelent meg a fejük felett:

 És hirtelen egy fényburok vette őket körül.

 Annabeth hirtelen éles fájdalmat érzett gerincében. Egyszer már zárták be egy ehhez hasonló védőbuborékba, amikor ő, Percy és Glover mágikus gyöngyöket használtak ahhoz, hogy kijussanak az Alvilágból. Az élmény meglehetősen... klausztrofóbiás volt. 

 - Ez meg fog minket védeni a vihartól? - Kérdezte.

 - Remélhetőleg. - Sadie arcán izzadtság csurgott le. - Na, gyerünk.

 Sadie vezette fel őket a lépcsőn.

 A pajzsuk azon nyomban működésbe lépett. Egy repülő konyhapultnak le kellett volna fejeznie őket, azonban szétmorzsolódott Sadie védőburkának csapódva. Márványdarabok pattantak le róla ártalmatlanul.

 - Briliáns. - Mondta Sadie. - Most, fogd meg a botom, amíg én madárrá változom.

 - Várj. Mi?!

Sadie a szemét forgatta.

 - Harc közben gondolkodunk, emlékszel? Felrepülök oda, és megállítom azt a szörnyet. Te megpróbálod elvonni az isten figyelmét... akárki is legyen. Vond magadra a figyelmét.

 - Rendben, de én nem vagyok mágus. Nem tudok varázsolni.

 - A védőbuborék ki fog még tartani néhány percig, már amíg a kezedben van a botom.

 - És veled mi lesz? Ha nem tartózkodsz a védelmen belül...

 - Van egy ötletem. Talán még működni is fog.

 Sadie kihalászott valamit a táskájából - egy apró állatszobrocskát. Erősen rámarkolt, és elkezdett alakot váltani.

Annabeth látott már embereket állattá változni, de még mindig megkövülten figyelte. Sadie a mérete tizedére zsugorodott.  Az orra meghosszabbodott, csőrré vált. A haja, a ruhái és a csomagja ráolvadtak bőrére, majd tollakká szilárdultak. Egy kis termetű ragadozómadárrá vált - egy kányává talán - kék szemei most gyönyörű aranyszínűek. Az apró szobrot karmai közt tartva Sadie kitárta szárnyait, és belevetette magát a viharba. 

Staff of Serapis - a folytatás (1. része)

 Miközben a pálcát nézte, az gőzölgött és elkezdte megváltoztatni az alakját mindaddig, míg a fájdalom végül enyhülni kezdett, és Annabeth egy mennyei bronz tőrt tartott a kezében - egy hajszálpontosan ugyan olyat, mint amilyet évekig hurcolt magával.
 Csak bámulta a pengét bambán. Aztán nyöszörgést hallott a közeli dűnék felől. 
 - Sadie! - Annabeth talpra kecmergett.
 Mire elért a mágushoz, Sadie már felült, és homokot köpdösött mindenfelé. Hínárdarabok csüngtek a lány hajában, és a zsákja rátekeredett az egyik bakancsára, de inkább őrülten dühösnek tűnt, mint halálosan sebesültnek.
 - Hülye Fido! - Mondta Sadie vicsorgás közepette. - Ne adjanak neki kutyakekszet! - A mágus homlokát ráncolta, amint meglátta Annabeth tőrét. - Azt meg honnan szedted elő?
 - Hát... Ez a pálcád. - Válaszolta Annabeth. - Felvettem, és... hát, nem is tudom. Csak úgy átalakult egy olyasmi tőrré, mint amilyet általában használok.
 - Aha. Hát, a mágikus tárgyaknak tényleg van saját akarata. Tartsd meg. Nekem van még több otthon. Most aztán, merre is ment Fido?
 - Arra valamerre. - Annabeth újdonsült tőrével mutatta az irányt. Sadie a látóhatárt kezdte kémlelni. Aztán elkerekedtek szemei. 
 - Oh... Oké. A vihar irányába. Ez új. - Annabeth szemével követte a lány pillantását. A metró vágányai mellett azonban ő nem látott semmi mást, csak egy elhagyatott apartman tornyot, elkerítve a külvilágtól. 
 - Milyen vihar?
 - Nem látod? - Kérdezte Sadie. - Egy pillanat.  - Az ifjú mágus lehámozta zsákját bakancsáról, és kotorászni kezdett a benne levő cuccokban. Kivett egy újabb kerámia üvegcsét, egy tömpét és széleset, mint egy arckrémes üveg. Lehúzta a tetejét, és kiszedett b előle némi pink színű ragacsot. - Hagy kenjem szét ezt a szemhéjaidon.
 - Wow, ez pont úgy hangzik, mint egy automatikus nem.
 - Ne legyél már ilyen kényes. Teljesen ártalmatlan... legalábbis, a mágusok számára. Valószínűleg a félistenekben sem tesz túl sok kárt.
 Annabeth-t ez nem győzte meg teljesen, de azért behunyta szemeit. Sadie összemaszatolta szemhéjait némi ragaccsal, ami csípett és kicsit égetett, mint amikor sampon megy az ember szemébe. 
 - Rendben. - Mondta Sadie. - Most már kinyithatod.
 Annabeth kinyitotta szemeit, és elállt a lélegzete. 
 A világot elárasztották a színek. A talaj áttetszővé vált, kocsonyás rétegek ereszkedtek alá a sötétségbe. A levegő csillámló rétegekből állt, amik hullámzottak, mindegyik vibráló, de kissé más, mint a többi, mintha több magas felbontású videót pakoltak volna egymás tetejére, aztán összemosták volna őket. Hieroglifák és görög betűk pörögtek Annabeth körül, egybeolvadtak és szétszakadtak, ahányszor csak egymásnak ütköztek. Annabeth úgy gondolta olyan ez, mintha az atomi világot vizsgálná éppen. Minden láthatatlan dolog felszínre került, és mágikus fény világította meg.
 - Te... Te mindig mindent ilyennek látsz? 
 Sadie felhorkant.
 - Az egyiptomi Istenekre, nem! Meg is őrülnék belé. Erősen koncentrálnom kell hozzá, hogy láthassam a Duat-ot. Ez az, amit te most csinálsz - belepillantasz a világ mágikus oldalába.
 - Én... - Annabeth elbizonytalanodott.
 Annabeth általában egy meglehetősen magabiztos ember volt. Amikor halandókkal üzletelt, mindig tisztában volt azzal, hogy ő titkos tudás hordozója. Megértette az Istenek és szörnyek világát. A halandóknak fogalma sem volt róla. Még más félistenekkel szemben is, Annabeth majdhogynem a legidősebb veteránnak számított. Többet tett életében idáig, mint amiről más félistenek akárcsak álmodni mernek, és túlélte. 
 Most, a váltakozó színeket figyelve, Annabeth újra hat évesnek érezte magát, éppen csak megismerve, milyen veszélyes is a világ valójában.
 Ledobta magát a homokra.
 - Nem tudom, mit is gondoljak.
 - Ne gondolkozz. - Tanácsolta Sadie. - Lélegezz. A szemeid alkalmazkodni fognak. Inkább olyan ez, mint az úszás. Ha hagyod, hogy a tested vegye át az irányítást, ösztönösen tudni fogod, mit tegyél. Pánikolj, és megfulladsz.
 Annabeth megpróbált lazítani.
 Elkezdett mintákat megfigyelni a levegőben: áramlatokat látott, melyek a valóság rétegei közt siklottak, párás mágia nyomokat felszállni kocsikból és épületekből. A szerelvény balesetének helyszíne zölden ragyogott. Sadie-nek aranyló aurája volt, ködös tollakkal, amik szárnyszerűen terjeszkedtek a háta mögött.
 Ahol a kutyaszörny állt, a talaj parázslott, mintha izzó szenek lennének ott benne. Vörös kacsok kígyóztak el a hely felől abba az irányba, amerre a szörny menekült. 
 Annabeth az elkerített apartman épületet vizslatta a távolban, és megkétszereződött a szívverése. A torony vörösen világított a távolban - a fény kikúszott az ablakokon keresztül, kiszűrődött a falak repedésein át. Sötét fellegek gyülekeztek fölötte, és több irányból áramlottak felé vörös mágia-nyúlványok, mintha egy örvény közepe lenne. A látvány Annabeth-t Kardübriszre emlékeztette, az örvényt szító szörnyetegre a Szörnyek Tengerén. Nem volt egy túl boldog emlék.
 - Az az apartman épület. - Mondta Annabeth. - Magához húzza a vörös fényeket mindenfelől. 
 - Pontosan. - Mondta Sadie. - Az egyiptomi mágiában a vörös rossz. Gonoszt és káoszt jelent.
 - Akkor arra vette a kutyaszörny az irányt. - Találgatta Annabeth. - Hogy egybeolvadhasson a többi részével...
 - Igen, és hogy megkeresse a mesterét, mondanám én. 

23. fejezet II. rész

A fiú nekiállt a kontrolpanel tisztításának. Miközben dolgozott, a hó összegyűlt a kihűlőfélben levő sárkánytesten. Leo-nak meg kellett állnia többször is, hogy egy kis tűz segítségével elolvassza, de nagyrészt autópilótaként dolgozott: a kezei maguktól dolgoztak, miközben a gondolatai messzire sodródtak. Leo nem tudta elhinni, milyen hülyén viselkedett Boreász palotájában. Ki kellett volna találnia, hogy egy családnyi télisten első látásra megutálja. A tűz isten fia, aki egy tüzes sárkányon berepül egy jeges tetőtéri lakásba - nem az évszázad ötlete. Mégis gyűlölöm, ha elutasítanak. Jason és Piper megnézhette a tróntermet. Nekem az előtérben kellett várnom Cal-al, a hoki és a nagyobb fejsérülések félistenével.
"A tűz rossz." Mondta nekem Calais. Ezzel egész jól összefoglalta a helyzetet. Tudom, hogy az igazságot nem rejtegethetem sokkal tovább a barátaim elől. A Félvér Tábor óta kísért annak a nagy próféciának az egyik sora: Vihar, vagy tűz, mi hull a világra. És én vagyok a tüzes csávó, az egyetlen 1666 óta, amikor is London leégett. Ha elmondanám a barátaimnak, mit is tudok pontosan csinálni - Hé, tudjátok mit, srácok? Valószínűleg én fogom elpusztítani a világot! - tuti nem fogadnának vissza a Táborba. Újra menekülnöm kéne. Bár ismerem a helyzetet, valahogy nem tűnik túl vonzónak. És akkor ott van még Khione. Anyám, az a csaj király volt. Tudom, hogy úgy viselkedtem, mint egy törzslapos őrült, de nem tehettem róla. Kitisztíttattam a ruhámiat a szállodában, megfésülködtem - ami sohasem egyszerű - sőt, még arra is rájöttem, hogy az övemből tudok szerezni lehelletfrissítő cukorkát. De szokás szerint semmi esélyem sem volt. Az, hogy mindenhonnan kitúrnak - életem története. A családtagjaim, a nevelőszülők, tökmindegy. Még a Wilderness Iskolában is, az utolsó hetekben úgy éreztem magam, mint egy harmadik kerék, miközben Jason és Piper - egyetlen barátaim - járni kezdtek. Örültem nekik, de még mindig úgy érzem, mintha nem lenne már szükségük rám. Amikor kiderült, hogy Jason suliban töltött ideje csak illúzió volt, annyira megörültem, hogy kaptam egy második esélyt. Most Jason és Piper megint jó úton haladnak a randizás felé. Ez teljesen bizonyos az alapján, hogy például hogy viselkedtek velem a raktárban. Miszerint csak privátban akarnak beszélgetni - nélkülem. De mit is vártam? Mindig én leszek az, aki nem illik be teljesen sehová. Khione csak kicsit gyorsabban rázott le, mint a többség. 
 - Elég, Valdez. - Szidta meg magát Leo. - Senki se fog könnyekben kitörni amiatt, mert nem vagy fontos. Csak javítsd meg a hülye sárkányt végre.  - Annyira belemerült a munkájába, hogy észre se vette, mennyi idő telt el, mielőtt meghallotta a hangot. Rosszul gondolod, Leo. Mondta a hang. A fiú ügyetlenül leejtette a kefét a sárkány fejére. Felállt, de nem látta, ki beszélt. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve lenézett a földre. A hó, a sár, még maga az aszfalt is hullámzott, mintha folyékonnyá vált volna. Egy tíz láb széles terület szemeket formált, egy másik egy orrot, egy harmadik egy szájat - egy gigászi, alvó nő arcát. Nem beszélt a szó szoros értelmében. A szája nem mozgott. De Leo hallotta tisztán hallotta a hangját a fejében, mintha a hanghullámok kiáramlottak volna a földből, végig a sárkányon és Leo testén, majd a fejében visszhangot vetettek volna. Kétségbeesetten szükségük van rád. Mondta a nő. Bizonyos értelembe véve te vagy a legfontosabb a hét közül - mint a kontrollpanel a sárkány fejében. Nélküled a többiek ereje fabatkát sem ér. Nélküled sohase érnek el hozzám, sohase állítanak meg. És akkor teljesen felébredek. 
 - Te. - Leo olyan nagyon remegett, hogy nem tudta biztosan, hangosan megszólalt-e. Nyolcéves kora óta nem hallotta ezt a hangot, mégis biztosan tudta, kié: a földasszonyé az anyja boltja előttről. - Te megölted az anyámat. - Az arc megváltozott. A száj kellemes mosolyba fordult, mintha kellemeset álmodna. Ó, drága Leo. Dehát én is az anyukád vagyok - az Első Anya. Ne szállj szembe velem. Sétálj csak el most, szépen lassan. Hagyd, hogy a fiam, Porphyrion legyen a király, és én könnyítek a terheiden. Könnyedén járkálhatsz majd a földön. Leo felkapta az első keze ügyébe kerülő dolgot - egy Porta-Potty ülőkét - és az archoz vágta.
 - Hagyj engem békén! - Káltotta. Az ülőke belesüllyedt a folyékony földbe. Hullámzott a hó és az iszap, majd az arc eltűnt. Leo a földet bámulta, hátha újra megjelenik az arc, de ez nem történt meg. Leo azt akarta hinni, hogy csak képzelődött. Ekkor egy csattanást hallott az üzem irányából - mintha két szemeteskocsi ütközött volna egymásnak. A fém csikorgott és nyöszörgött. A hang végigvisszhangzott az udvaron. Leo azonnal tudta, hogy Jason és Piper bajban vannak. Sétálj csak el most, szépen lassan. Sürgette a hang.
 - Nem valószínű. - Morogta Leo. - Adsza a legnagyobb kalapácsot, amid van. - A fiú belenyúlt az övébe, és kihúzott egy három font súlyú kalapácsot kétoldali, főttkrumpli nagyságú fejekkel. Aztán leugrott a sárkányról, és berohant az épületbe.

Visszatérés

Sziasztok! Először is szeretnék bocsánatot kérni tőletek. Mármint ha van még bárki, aki hébe-hóba felpillant a blogra. Nagyon sajnálom, de idén két komoly, 3 évnyi tananyagból álló vizsgám volt év végén (ráadásul magyar és matek), amikre márciustól kezdve készültem fel. Most, hogy év vége elmúlt, folytatnám a blogolást - és tudom, hogy szólnom kellett volna előre, de elfelejtettem. Ami megtörtént, megtörtént. Feltett szándékom a 23. fejezetet és a Staff of Serapis-t befejezni. A hosszú távú célokon még gondolkozom. De megjelent a Son of Neptune magyarul, és talán a Mark of Athena is kijön még idén. Úgy érzem, veszett fejsze nyele megpróbálnom tartani az iramot a hivatalos fordításokkal. Azon kezdtem el ezért gondolkozni, hogy talán érdemesebb lenne a Kane Chronicles fordításába belekezdenem, mert annak a fordítása még nem került napirendre. Illetve sikerült megszereznem rövidebb Percy Jackson történeteket, amiket esetleg ide feltölthetnék (Ezek fordítását szintén nem tervezik). A véleményeitek érdekelnek, úgyhogy légyszíves írjátok le őket! Köszönöm a megértést: Tahlia

23. Fejezet I. rész

Bárcsak valahová máshová csapódott volna ez a sárkány, és nem a WC-k be. Annyi helyre eshetett volna, egy sor pottyantós WC pedig nem szerepel az előkelő becsapódási helyek listámon. Gondolta Leo. Festus-nak pont egy sor mobil WC-t sikerült kilapítania. Szerencsére régóta nem használták őket, és a tűz is elégette a nagy részüket, de még így is furcsa folyadékok szivárogtak a romok alól. Leo-nak végig kellett óvakodnia a sárkány fejéig az utat, és közben megpróbálnia nem az orrán lélegezni. Sűrűn esett a hó, de a sárkány teste még így is forró volt. Nem mintha ez zavarta volna a fiút. Miközben a sárkány testén mászott, Leo kezdett összezavarodni. A sárkány tökéletesnek tűnt. Persze egy óriási robbanással belecsapódott a földbe, ka-bamm, de még csak egy horpadás sem látszott rajta. A tűz valószínűleg a WC-kben felgyülemlett gázok miatt keletkezett, és nem a sárkány okozta. Festus szárnyai is épek voltak. Semmi oka nem volt arra, hogy megálljon..
 - Nem az én hibám. - Motyogta Leo. - Festus, rossz színben tüntetsz fel. - Aztán kinyitotta a vezérlőpultot, és nagyon elcsüggedt. - Óh, Festus, mi a franc? - A vezetékek befagytak. Pedig tegnap még minden rendben volt. Olyan sokat dolgoztam az elrozsdásodott vezetékek kicserélésével, de valami mégis befagyasztotta őket, pedig itt benn elvben olyan meleg van, hogy nem tud jegesedni. A jég miatt a vezetékek félrecsúsztak, és megkarcolták az irányító lemezt. De mégis hogy történhetett ez? Persze, ez a sárkány nem egy mai darab, de ez még nem válasz erre! A srác ki tudta cserélni a vezetékkeket. A baj nem azokkal volt. A megkarcolt irányító lemez azonban nem jelentett jót. A görög betűk és szimbólumok, amiket a széleibe karcoltak, és valószínűleg valamiféle mágiához volt közük, most mind feketék és elmosódottak voltak. Az egyetlen olyan darabja a hardware-nek, amit Leo nem tudott helyettesíteni, megsérült. Már megint. A fiú felidézte magában az anyja hangját. A legtöbb probléma nehezebbnek tűnik, mint amilyen valójában, mijo. Semmi sem megjavíthatatlan. Anya bármit megjavított, bár szerintem soha sem volt dolga egy 50 éves, mágis fémsárkánnyal. Leo összeszorította a fogát, és elhatározta, hogy tennie kell valamit. Nem fogom végiggyalogolni az utat Detroit-tól Chicago-ig egy hóviharban, és nem én leszek a felelős azért, ha a barátaimmal zátonyra futunk.
 - Oké. - Motyogta, miközben lesöpörte a havat a válláról. - Adj egy nejlon sörtéjű részletkefét, nitrilkesztyűt, és talán még egy palackot abból a fújós oldószerből. - Az öv engedelmeskedett. Leo nem állta meg mosolygás nélkül, miközben előhúzta a cuccokat. Az övnek voltak korlátai. Nem adtak semmi mágikusat, mint Jason kardja, vagy valami olyan nagyot, mint egy láncfűrész. Leo mindkettőt megpróbálta kérni már. Ha pedig túl sok dolgot kért tőle egyszerre, az övnek némi időre volt szüksége, mielőtt újra használni tudta volna. Minél bonyolultabb a dolog, annál hosszabb az utána következő várakozás. De bármi kicsi és egyszerű, ami egy normális szerszámos műhelyben megtalálható... Leo-nak csak kérnie kellett.