Születésnapi különkiadás

2013 novemberében indítottam ezt a blogot. Nagyon örülök neki, hogy egy év alatt, ilyen sok eredményt elértünk: 25000 fölötti megtekintésszám, 280 lefordított oldal, 19 lefordított fejezet. Külön örülök 4 rendszeres olvasómnak. :) Az ajándék pedig nem más, mint Rick Riordan első Percy Jackson és Kane Krónikái crossover-ének fordítása. Élvezzétek ezt a rövid kis történetet, és Boldog Születésnapot a blognak! (Hamarosan feltöltöm a másik felét is, csak nem akartam ezzel tovább várni.) :)

Rick Riordan: The Son of Sobek (Szobek fia)
(1. rész)

 Carter, Hórusz Szeme

Az, hogy megevett egy óriási krokodil, eléggé elrontotta a napom. A világító kardos srác azonban még annál is rosszabb volt.

Talán ideje lenne bemutatkoznom:

Carter Kane vagyok, fél nap középiskolás diák, fél nap mágus, egész nap pedig nyugtalankodó ember az ókori egyiptomi Istenek és szörnyek miatt, akik állandóan el akarnak tenni láb alól.

Oké, az utolsó rész talán túlzás. Nem az összes Isten akar megölni, csak a nagy részük, de ez a munkámmal jár, hiszen az Élet Házának mágusa vagyok. Ez kicsit ahhoz hasonlít, mintha a rendőrség lennénk az ókori egyiptomi természetfeletti erőkkel szemben, mert azt kell bebiztosítanunk, hogy nem okoznak túl sok kárt a modern világban.

Mindegy is. Azon a bizonyos napon épp egy szörny után kutattam Long Island-en. A Látóink hetek óta mágikus zavarokat érzékeltek ezen a területen. Aztán a helyi híradásokban arról kezdtek nyilatkozni a helyiek, hogy egy óriási teremtményt láttak a Montauk Főút melletti tavakban és mocsarakban… Egy olyan teremtményt, ami pusztította a környezetet és a frászt hozta a lakosokra. Az egyik riporter végül elnevezte Long Island-i Mocsárszörnynek. Amikor már a halandók és riasztanak valami miatt, akkor a végére kell járni az esetnek.

Normális esetben a húgom, Sadie, vagy valamelyik tanítványunk a Brooklyn Házból velem tartott volna, azonban ők most épp mind az első Nome-ban, Egyiptomban voltak egy hetes kiképzésen, amin a sajt démonok legyőzését sajátították el (igen, a sajt démonok, létező dolgok, de hidd el, nem akarsz találkozni velük), tehát egyedül voltam.

Rácsatoltam a repülő nádhajónkat Freak – a házi kis griffem – hátára, és a reggelt a déli part felett röpködve töltöttük, és valamiféle bajra utaló jeleket kerestünk. Ha arra vagy kíváncsi, miért nem ültem csak fel Freak hátára, akkor képzelj el két kolibriéhez hasonló szárnyat, amik egy helikopter propellerénél is gyorsabban és erősebben vernek. Tehát, ha nem akarod cafatokban végezni, akkor sokkal jobb ötlet a hajóban utazni. Freak nagyon érzékeny volt mindenféle mágiára. Néhány óra repkedés után a griffem felüvöltött:

 - FREEEEEEEK! – Azzal a griff balra fordult, majd elkezdett leereszkedni két szomszédos lakópark közötti posványos zöld területre.

 - Odalent van valami? – Kérdeztem.

Freak megborzongott és felnyögött, miközben szúrós farkát félénken föl alá mozgatta.

Nem láttam túl jól, mi van alattunk – csak egy barna folyó csillogását a nyári nap alatt, amint a keresztülszelte a mocsaras terültet, és végül a Moriches Öbölbe ömlött. A terület egy kicsit a Nílus Deltájára emlékeztetett Egyiptomban, csak itt a vizes területeket mindkét oldalról lakóparkok vették körbe, szürke tetejű házakkal, ameddig csak a szem ellátott. Észak felé kocsisorok mozogtak lomhán a Montauk Főút mentén. Vakációra várok, akik a New Yorki tömegből a Hamptoni tömegbe menekültek.

Ha odalent tényleg egy húsevő szörnyeteg van, vajon mennyi időbe telik, mire megízleli az emberhúst? Ha az megtörténik… Hát, akkor egy óriási svédasztal közepében csücsül.

 - Oké. – Mondta Freak-nek. – Tegyél le a folyópartra. Amint kiszálltam a csónakból, Freak felsikoltott, majd kilőtt az ég felé, maga mögött húzva a hajót.

 - Hé! – Kiáltottam utána, de már késő volt.

Freak nagyon hamar ki tud borulni. Húsevő szörnyek viszonylag hamar elzavarják… meg a tűzijátékok, a bohócok, és Sadie furcsa brit Ribena üdítőjének illata is. (Az utolsó miatt nem hibáztatom. Sadie Londonban nőtt fel, és ez meglátszik a furcsa ízlésén is.)

Tehát kénytelen voltam egyedül megbirkózni a szörny problémával, és utána hívni a griffem, hogy vigyen haza. Kinyitottam a zsákom, és leellenőriztem, mi van nálam: néhány elvarázsolt kötél, a görbe elefántcsont pálcám, egy darab viasz, amiből mágikus shabti szobrocskát készíthetek, az írókészletem, és egy gyógyító ital, amit az egyik barátom, Jaz, főzött nekem. (Tisztában van vele, hogy sokszor megsérülök.)

Már csak egy dologra volt szükségem.

Koncentráltam, és belenyúltam a Duat-ba. Az elmúlt néhány hónapban sokat fejlődtem ebben. Megtanultam, hogyan tartsak az árnyékvilágban vésztartalékokat – extra fegyvereket, tiszta ruhákat, aszalt gyümölcsöt, és hűtött hatos csomagolásban kapható gyökérsört -, de továbbra is furcsa érzés volt belenyúlni a mágikus világba, mintha több réteg hideg, nehéz függönyön nyúltam volna keresztül. Megmarkoltam a kardom markolatát, és kihúztam - egy súlyos kopesh kérdőjelszerűen meghajlított pengével. A kardommal és a pálcámmal felfegyverkezve készen álltam, hogy végig bandukoljak a mocsáron egy éhes szörny után kutatva. Ó, kitűnő szórakozás!

Beleléptem a vízbe, és azonnal térdig süppedtem az iszapba. A folyó alja mintha dermedt pörkölt lett volna. Minden egyes lépésnél a cipőim cuppogó hangot hallattak, így aznap először örültem annak, hogy Sadie nincs velem. Biztos, hogy röhögő görcsöt kapott volna. És ami még rosszabb, olyan hangos voltam, hogy tudtam, semmilyen szörnyet nem lennék képes meglepni. Szúnyogok repültek rám minden irányból. Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam, és ideges is lettem.

Rosszabb is lehetne. Mondtam magamnak. Sajt démonokról is tanulhatnék.

Azonban nem tudtam meggyőzni magam. Az egyik közeli házból gyerekek kiabálását és nevetgélését hallottam, akik valószínűleg valamilyen játékot játszottak. Elgondolkodtam azon, vajon milyen lenne, ha normális gyerek lennék, és a barátaimmal lógnék a nyári délutánokon.

Az ötlet annyira szép volt, hogy teljesen elterelte a figyelmem. Nem vettem észre a fodrokat a víz felszínén addig, amíg 50 lábal előttem valami fel nem tört a felszínre – egy sor bőrszerű feketés zöld dudor. Azonnal újra el is süllyedt, de most már tudtam, mivel is van dolgom. Volt már dolgom krokodilokkal, és ez egy rémisztően nagy példány volt. Visszaemlékeztem El Paso-ra, ahol a tavaly előtti télen engem és a húgom megtámadta Szobek, a krokodilisten. És az nem volt valami jó. Izzadság csurgott végig a nyakamon.

 - Szobek. – Suttogtam. – Ha te vagy az, és újra velem szórakozol, Ré-re esküszöm… - A krokodilisten megígérte, hogy békén hagy minket, amióta jóban vagyunk a főnökével, a napistennel. De… a krokodilok néha megéheznek. És akkor aztán elfelejtik minden ígéretük.

Semmi válasz a vízből. A víz fodrozódása alábbhagyott.

Amikor szörnyek érzékelésére került a sor, mágikus ösztöneim nem voltak túl jók, de a víz előttem mintha sötétebb lett volna. Az vagy azt jelentette, hogy ott mélyebb, vagy azt, hogy valami nagy figyel a mélyben.

Azt reméltem, Szobek az. Akkor legalább lett volna esélyem beszélni velem, mielőtt felfal. Szobek imádott dicsekedni.

Sajnos, nem Szobek volt.

A következő tizedmásodpercben, miközben a víz felrobbant körülöttem, rájöttem, hogy a teljes 21. Nome-ot magammal kellett volna hoznom, hogy segítsenek. Óriási sárga szemeket láttam, melyek akkorák voltak, mint a fejem, és arany ékszerek csillogását egy masszív nyak körül.

Aztán kinyílt a monstrum szája – görbe fogak erdeje és egy akkora rózsaszín bendő, hogy egy kukásautó könnyűszerrel elférhetett volna benne. És a teremtmény egyben lenyelt.

Képzeld el, hogy magzatpózba gömbölyödve fekszel fejjel lefelé egy óriási csúszós szemeteszsákban, levegő nélkül. A szörny hasában lenni pont ilyen volt, csak melegebb és büdösebb.

Egy pillanatig túl döbbent voltam ahhoz, hogy bármit is csináljak. Nem hittem el, hogy még mindig élek. Ha a krokodil szája kisebb lett volna, két darabban lennék. De mert elég nagy volt, egy Carter méretű falatban lenyelt, így hosszadalmas emésztés elé nézhettem. Szerencse, mi?

A szörnyeteg elkezdte dobálni magát, amitől még nehezebb lett gondolkodnom. Visszatartottam a lélegzetem, hisz lehet, hogy ez volt az utolsó. Még mindig megvolt a kardom és a pálcám, de a kezeim a testem mellé szorultak, így esélyem sem volt őket használnom. Semmilyen a zsákomban levő cucchoz nem fértem hozzá.

Így egy megoldás maradt: egy erő szava. Ha ki tudnám találni a megfelelő hieroglifát, és hangosan kimondanám, meg tudnék idézni egy ipari erősségű istenek haragja típusú mágiát, és ki tudnék jutni ebből a hüllőből.

Elméletben: tökéletes megoldás!

Gyakorlatban: nem vagyok valami jó az erő szavaiban még a legnyugodtabb körülmények között sem. Egy sötét, büdös hüllő gyomrában fuldokolni valahogy nem segített a helyzeten.

Meg tudod csinálni. Mondtam magamnak.

Az után, hogy annyi veszélyes kalandot éltem át, nem halhattam meg így. Sadie teljesen magán kívül lenne. Aztán, miután túl lenne a gyászán, megkeresné a lelkemet az egyiptomi túlvilágon, és kegyelmet nem ismerve kínozna, hogy miért voltam ilyen buta.

A tüdőim égtek. Kezdtem elveszteni az emlékezetem. Kiválasztottam az erő egyik szavát, és összeszedtem a maradék erőmet, hogy kimondjam.

Hirtelen a szörny előrevetette magát. Felüvöltött, ami belülről elég érdekesen hangzott, és a nyelőcsöve úgy összezárult körülöttem, mintha egy fogkrémes tubusban lennék. Kirepültem a teremtmény száján, és a füves posványba estem.

Valahogy talpra kecmeregtem. Körbe szédelegtem, félig megvakulva, levegőért kapkodva és krokodil nyállal bevonva, ami döglött halhoz hasonlóan bűzlött.

A folyó felszíne még buborékozott. A krokodil már elment, de helyette egy tinédzser állt a folyóban, farmerban és kopott narancssárga pólóban, amire az volt írva, hogy valamilyen TÁBOR. A TÁBOR szón kívül mást nem tudtam elolvasni. Egy kicsit idősebb lehetett nálam – tizenhét, talán – haja fekete, szemei pedig tengerzöldek. Ami azonban tényleg megragadta a figyelmem, az a kardja volt: egy egyenes, kétélű penge, ami enyhe, bronzos fénnyel világított.

Nem tudom megmondani, melyikünk lepődött meg jobban.

Egy pillanatig Táboros Fiú, csak bámult engem. Bólintott, ahogy észrevette a kopesh-em és a pálcám, és olyan érzésem támadt, mintha tényleg látta volna őket. Az átlagos halandóknak nehézségeik voltak a varázslat észlelésével kapcsolatban. Az agyuk képtelen volt felfogni, tehát amikor ránéztek a kardomra, például egy baseball ütőt vagy egy sétapálcát láttak helyette.

De ez a gyerek… másmilyen volt. Biztosan egy mágus ő is. Az egyetlen baj ezzel a feltételezéssel csak az, hogy ismerem szinte az összes észak-amerikai mágust, és őt még biztosan soha nem láttam. És olyan kardot sem láttam még soha, mint az övé. Ahogy a srác kinézett… az nagyon nem egyiptomi volt.

 - A krokodil, - Mondtam nyugodt és egyenletes hangon. – Hová ment? – Táboros Fiú felhorkant.

 - Nagyon szívesen.

 - Mi?

 - Hason szúrtam azt a krokit. – A fiú megmutatta a mozdulatot a kardjával. – Azért öklendezett fel téged. Tehát, nagyon szívesen. Mit csináltál te itt?

Sajnos nem voltam a legjobb hangulatban. Büdös voltam. Fájt mindenem. És igen, kicsit zavarban is voltam: a híres Carter Kane, a Brooklyn Ház feje, akit kihányt egy krokodil.

 - Pihentem. – Csattantam fel. – Mégis mit gondolsz, mit csináltam? Na, most, ki vagy te, és miért harcolsz az én szörnyemmel?

 - A te szörnyeddel? – A srác elindult felém a vízben. Nem úgy tűnt, mintha neki bármi baja lenne a sárral. – Nézd, ember, Nem tudom, ki vagy te, de az a kroki hetek óta terrorizálja Long Island-et. Ezt én elég személyesen veszem, mert ez az én területem. Néhány napja megette egy pegazusunkat. – Hirtelen megrázkódott a gerincem, mintha áramos kerítésbe nyúltam volna.

 - Pegazus? Komolyan azt mondtad, pegazus? – A srác kibújt a kérdés alól.

 - Akkor ez a te szörnyed, vagy sem?

 - Nem az enyém! – Morogtam. – Meg akarom állítani! Nos, merre…

 - A kroki abba az irányba indult. – A srác dél felé mutatott a kardjával. – Már rég üldözném, ha nem leptél volna meg.

Tetőtől talpig végigmért, ami zavarba ejtő volt, hisz a srác egy fejjel magasabb volt nálam. Még mindig nem tudtam többet a pólójából elolvasni, csak azt, hogy TÁBOR. A nyaka körül egy bőrszalagon agyaggyöngyök sorakoztak, mintha egy gyerek kézműves feladata lett volna. Nem hordott magával semmiféle máguscuccot, vagy pálcát. Talán a Duat-ban tárolta őket? Vagy csak egy szerencsétlen halandó volt, aki véletlenül talált egy mágikus kardot, és most azt hiszi magáról, hogy szuperhős? Az ősi ereklyék keményen el tudnak szórakozni egy halandó eszével.

A srác végül megrázta a fejét.

 - Feladom. Árész fia? Félvérnek kell lenned, de mi történt a kardoddal? Teljesen elgörbült.

 - Ez egy kopesh. – A döbbenetem elkezdett haragba fordulni. – Ez eleve ívelt. – De nem a kardon gondolkodtam.

Táboros Fiú éppen most nevezett félvérnek? Talán félreértettem. Talán valami mást értett alatta. De az apám afrikai-amerikai volt. Az anyám fehér. A félvér nem épp egy olyan szó, amit szerettem hallani.

 - Csak el kell mennem innen. – Mondtam fogcsikorgatva. – El kell kapnom azt a krokodilt.

 - Hé, haver, nekem kell elkapnom azt a krokodilt. – Tartott ki a srác. – Legutóbb amikor megpróbáltad elkapni, megevett, nem emlékszel? – A szorításom erősödött a kardom markolatán.

 - Mindent az irányításom alatt tartottam. Épp meg akartam idézni az öklöt…

Ami ezután történt, azért teljes egészében vállalom a felelősséget.

Nem azt akartam. Tényleg. De mérges voltam. És mint már megemlítettem, nem vagyok túl jó az erő szavainak kezelésében. Miközben a krokodil bendőjében voltam, felkészültem arra, hogy megidézem Hórusz Öklét: egy óriási kéken fénylő kezet, amivel mindent szét lehet zúzni ajtóktól kezdve a falakon át… kb. mindenig, ami az utadba kerül. Az volt a tervem, hogy kiütök magamnak egy utat a szörny hasából. Durva, tudom, de remélhetőleg hatásos.

Azt hiszem ez a varázsige még mindig készen állt a fejemben, mint egy kibiztosított pisztoly, ami csak arra vár, hogy elsüssék.

A Táboros Fiúval szemben őrülten mérges voltam, nem beszélve arról, hogy kicsit kába és összezavarodott is; tehát amikor ki akartam mondani az angol ököl szót, egyiptomiul mondtam: khefa.

Ez egy ilyen egyszerű hieroglifa:

Tehát nem gondolnátok, hogy ilyen sok bajt okozhat.

Amint kimondtam a szót, a jel felizzott kettőnk között. Egy óriási, mosogatógép méretű ököl kelt életre a levegőben, és Táboros Fiút a túlpartra. Úgy értem, szó szerint kiütötte a srácot a cipőiből. A fiú, mint egy rakéta kilőtt a folyóból egy óriási cuppanás kíséretében. Azt utolsó dolog, amit láttam belőle a csupasz lába volt, majd eltűnt a szemem elől.

Nem, nem éreztem jól magam. Hát… talán egy kicsit mégis. De ugyanakkor rémült is voltam. Még ha a srác egy bunkó is volt, a mágusoknak akkor sem kéne gyerekeket lőniük a levegőbe Hórusz Öklével.

 - Ó, király. – Homlokon csaptam magam.

Átgázoltam a mocsáron, miközben attól féltem, talán megöltem szerencsétlen srácot.

-        Ember, sajnálom! – Kiáltottam, azt remélve, meghallja. – Élsz…

Egy hullám csapott felém a semmiből.

Egy húsz láb magas vízfal csapódott belém és lökött bele a folyóba. Levegőért kapkodva jöttem a felszínre, szörnyű, haleledelhez hasonló ízzel a számban. Kipislogtam a vízcseppeket a szememből épp időben, hogy lássam, ahogy Táboros Fiú felém csap a kardjával ninjaszerűen.

Épp időben emeltem fel a kopesh-em, hogy hárítsam a csapást. Majdnem kettévágta a fejem, de Táboros Fiú gyors és erős volt. Ahogy hátráltam, ő újra és újra támadott. Minden egyes csapást hárítani tudtam, de éreztem, hogy a srác felülmúl engem. A kardja gyorsabb és könnyebb volt… és igen, bevallom, jobb kardozó volt nálam.

Meg akartam magyarázni, hogy csak hibáztam. Hogy nem én vagyok az igazi ellensége. De minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy megakadályozzam, hogy szétszabdaljon.

Táboros Fiúnak azonban semmi baja nem volt a beszéddel.

 - Most már értem. – Mondta, miközben a fejem felé szúrt. – Valamiféle szörny vagy.

KLING! Hárítottam, majd tovább hátráltam.

 - Nem vagyok szörny. – Sikerült végre kinyögnöm.

Ahhoz, hogy legyőzzem ezt a srácot, többre volt szükségem a kardomnál. A baj csak az volt, hogy nem akartam bántani. Attól a ténytől eltekintve, hogy épp egy barbecue-s Carter ízű darált hússá akart változtatni, még mindig rosszul érintett, hogy kirobbantottam ezt a harcot.

Újra csapott, és most nem volt választási lehetőségem. Most használtam a pálcám, elkaptam a pengéjét az elefántcsont görbülettel és egy adag mágikus energiát küldtem fel a karján.

A levegő közöttünk villámlott és pattogott. Táboros fiú hátratántorodott. A mágia kék szikrái táncoltak körülötte, mintha a varázsigém nem tudna mit kezdeni vele. Ki volt ez a gyerek?

 - Azt mondtad, tiéd volt a krokodil. – Táboros Fiú összehúzta a szemét, miközben harag szikrázott a szemében. – Azt hiszem, elvesztetted a kisállatod. Talán egy szellem vagy az Alvilágból, aki a Halál Kapuin jött vissza?

Mielőtt még felfoghattam volna a kérdést, a srác előrelökte szabad kezét. A folyó kilépett a medréből és ledöntött a lábamról.

Sikerült felállnom, de lassan kezdett elegem lenni abból, hogy poshadt mocsárvizet iszom.

Mindeközben Táboros Fiú újra felém rontott, kardja öléshez készen feltartva. Kétségbeesetten eldobtam a pálcám, és belenyúltam a zsákom. Ujjaim összezárultak egy darab elvarázsolt kötél körül.  Eldobtam és felüvöltöttem a parancsszót:

 - TAS! – Azaz Kötözd meg!, épp amikor Táboros Fiú bronzkardja a csuklómba vágott.

A teljes karomban fájdalom robbant. A látásom elszürkült. Sárga pöttyök táncoltak a szemem előtt. Elejtettem a kardom és megmarkoltam a csuklóm, levegőért kapkodtam, és mindent elfelejtettem. Néhány pillanatig csak a kíméletlen fájdalom létezett.

Az agyam hátuljában tudtam, hogy Táboros fiú könnyűszerrel megölhet.  Valamiért nem tette. Egy hullámban hányinger gyötört.

Kényszerítettem magam, hogy ránézzek a sebre. Sok volt a vér, de visszaemlékeztem valamire, amit Jaz mondott nekem egyszer a gyengélkedőben, a Brooklyn Házban: a vágások általában rosszabbnak tűnnek, mint amilyenek valójában. Nagyon reméltem, hogy ez tényleg igaz. Kihalásztam egy darab papiruszt a zsákomból, és rányomta a sebre.

A fájdalom még mindig szörnyű volt, de a hányinger javult valamelyest. A gondolataim elkezdtek kitisztulni, és elkezdtem azon töprengeni, miért nem nyársaltak még fel.

Táboros fiú derékig ült egy közeli víztócsában, és nagyon lehangoltnak tűnt. Az elvarázsolt kötelem behálózta a kardot tartó karját, majd hozzákötözte a kardot a srác fejéhez. A fiú nem volt képes elengedni a karját, így egy félszarvú rénszarvashoz hasonlított. Szabad kezével a kötélen matatott, de természetesen nem tudott semmit se kezdeni vele.

Végül elmosolyodott, és rám bámult.

 - Tényleg elkezdelek utálni téged.

 - Utálni engem? – Tiltakoztam. – Én mindjárt elvérzek itt! És te kezdted ezt az egészet azzal, hogy félvérnek hívtál engem!

 - Ó, kérlek. – Táboros Fiú nagy nehezen talpra kászálódott, a kard-antenna a füle mögött egy kicsit túlsúlyossá tette a fejét. – Nem lehetsz halandó! Ha az lennél, a kardom keresztülment volna rajtad minden további nélkül. Ha nem is egy szellem vagy egy szörny vagy, akkor félvérnek kell lenned. Egy zsivány félisten Kronosz hadseregéből, ha találgatnom kell.

A legtöbb dolgot, amit ez a srác mondott, nem értettem, de valami megragadta figyelmem.

 - Tehát amikor azt mondod, „félvér”…

Úgy bámult rám, mintha idióta lennék.

 - Azt értettem alatta, félisten. Igen. Mégis mit hittél, mit értettem alatta?

Megpróbáltam felfogni, amit mondott. Hallottam már azt a kifejezést, hogy félisten, de nem egyiptomi kifejezés volt. Talán ez a fiú azt érzi, hogy van egy kötelékem Hórusszal, hogy tudom használni az erejét… De miért mondott akkor mindent ilyen furcsa szavakkal?

 - Mi vagy te? – Követelőztem. – Félig harci mágus, félig víz elementalista? Melyik nome-ból jössz?

A srác keserűen felnevetett.

 - Haver, nem tudom, miről beszélsz. Nem szoktam gnómokkal lógni. Szatírokkal néha. Van, hogy küklopszokkal is. De nem gnómokkal.

A vérveszteségtől valószínűleg elkábultam. A szavai, mint lottógolyók a sorsoláson, úgy pattogtak a fejemben: Küklopszok, szatírok, félistenek, Kronosz. Nem sokkal ezelőtt említette Arészt. Az egy görög isten volt, nem egy egyiptomi.

Úgy éreztem, mintha a Duat a lábam alatt meg akarna nyílni, és be akarna szippantani magába. Görög… nem egyiptomi.

Egy ötlet kezdett összeállni a fejemben. Nem tetszett. Történetesen a szent Hóruszt is kiijesztette belőlem.

A sok sáros víz ellenére, amit lenyeltem, a torkom száraznak tűnt.

 - Nézd. – Mondtam. – Sajnálom, hogy megütöttelek azzal az ököl varázslattal. Baleset volt. De amit nem értek az, hogy meg kellett volna öljön. De nem tette. Ennek semmi értelme.

 - Jaj, ne legyél már olyan csalódott. – Motyogta a srác. – De ha már ez a téma, neked is halottnak kellene ám lenned. Nem sok mindenki tud ilyen jól harcolni velem. És a kardomnak el kellett volna porlasztani a krokodilod.

 - Utoljára mondom, nem az én krokodilom.

 - Oké, tök mindegy. – Táboros Fiú kicsit bizonytalannak hangzott. – A lényeg az, hogy elég jól megsértettem azt a krokit és a mennyei bronznak el kellett volna pusztítania.

 - Mennyei bronz? – Beszélgetésünket egy a közelből hallatszó sikoly szakította meg… egy kétségbeesett gyerek hangja.

A szíves nagyot dobbant. Tényleg egy idióta vagyok. Elfeledkeztem arról, miért is voltunk itt tulajdonképpen. Belenéztem Táboros Fiú szemébe.

 - Meg kell állítanunk a krokodilt.

 - Fegyverszünet. – Ajánlotta ő.

 - Rendben. – Válaszoltam. – Folytathatjuk egymás megölését, de először intézzük el ezt a krokodilt.

 - Megegyeztünk. Nos, akkor most már le tudnád kötözni a kezemet a fejemről? Úgy érzem magam, mint egy vacak unikornis.

Nem mondom, hogy megbíztunk egymásban, de most már legalább volt közös célunk. A fiú megidézte a cipőit a folyóból – fogalmam sincs, hogyan – és felvette őket. Aztán segített bekötözni a kezemet egy darab ronggyal, és megvárta, amíg megiszom a gyógyító italom felét.

Mindezek után elég jól éreztem magam ahhoz, hogy utánaszaladjak a sikoltozás irányába.

Azt hittem, egész jó állapotban vagyok – a harci mágia gyakorlásától, nehéz relikviák emelgetésétől, és a Khufu és pávián barátai ellen vívott kosármeccsektől (a páviánok nem teketóriáznak, amikor kosarazásra kerül a sor) – de elég nehezen tudtam tartani a tempót Táboros Fiúval. Erről eszembe jutott, milyen furcsa, hogy nem tudom a nevét.

 - Mi a neved? – Kérdeztem, miközben mögötte futottam. Óvatosan hátrapillantott a válla felett.

 - Nem biztos, hogy jó ötlet elmondani neked. A nevek veszélyesek lehetnek.

Természetesen igaza volt. A nevek erőt rejtettek magukban. Nem sokkal ezelőtt, a húgom, Sadie, megtudta a ren–em, a titkos nevem, és ez még mindig aggodalommal tölt el néha. Még ha csak valakinek az általános nevét tudja, egy képzett mágus csomó varázslatos csínyt tud végrehajtani.

-        Teljesen igazad van. Én mondom meg először. Carter vagyok.

Azt hiszem, elkezdett bízni bennem egy kicsit. A ráncok a szeme körül elhalványodtak egy kevéssé.

-        Percy. – Mondta végül meg ő is.

Meglepődtem egy kicsit ezen a néven. Brit, talán, de a srác egyértelműen úgy beszélt, mint egy Amerikai.

Átugrottunk egy korhadt fatönkön, és végre kiértünk a lápból. Éppen elkezdtünk felfelé mászni egy füves dombra, amikor észrevettem, hogy most már nem csak egy hang kiáltozik. Ez nem valami jó jel.

-        Csak hogy figyelmeztesselek, - Mondtam Percy-nek.– te nem tudod megölni a szörnyet.

 - Figyelj és tanulj. – Motyogta Percy.

 - Nem, úgy értettem, hogy halhatatlan.

 - Sokszor hallottam már ezt. Elég sok halhatatlant porlasztottam szét, és küldtem már vissza a Tartaroszba.

Tartarosz? Gondoltam kétkedve.

Fejfájást kaptam attól, hogy Percy-vel beszélgettem. Ez az egész arra emlékeztetett, amikor Apa elvitt Skóciába az egyik egyiptológiai megbeszélésére. Próbáltam beszélgetni a helybéliekkel, és tudtam, hogy angolul beszélnek, de minden második mondatot mintha valamilyen más nyelven mondták volna – más szavak, más kiejtés – és végig azon kellett gondolkoznom, mi a manót mondtak már megint. Percy-vel is hasonló volt a helyzet. Majdnem ugyanazt a nyelvet beszéltük – mágia, szörnyek, és ehhez hasonlók. De a szótára teljesen rossz volt.

-        Nem. – Próbálkoztam újra. – Ez a szörny egy petsuchos, Szobek fia.

 - Ki az a Szobek? – Kérdezett vissza Percy.

 - A krokodilok ura. Egyiptomi isten.

Percy megállt. Rám bámult, és megesküdtem volna, hogy elektromosan szikrázott köztünk a levegő. Egy hang nagyon mélyen a fejemben így szólt: Fogd be! Ne mondj neki ennél többet.

Percy a kopesh-emet vizslatta, amit éppen kihalásztam a folyóból, aztán a pálcámat is alaposan megszemlélte.

 - Honnan jöttél? Igazából.

 - Eredetileg? – Kérdeztem vissza. – Los Angelesben nőttem fel, de most Brooklynban lakom. – Nem úgy tűnt, mintha sikerült volna megnyugtatnom.

 - Tehát, ez a szörny… pet-suck-o… tökmindegy…

 - Petsuchos. – Válaszoltam. – A szó maga ógörög, de a szörny egyiptomi. Egyfajta kabala volt Szobek templomában, úgy imádták, mint magát az Istent. – Percy felmordult.

 - Olyan vagy, mint Annabeth.

 - Ki?

 - Mindegy. Folytasd csak a töri órát. Hogyan öljük meg?

 - Már mondtam neked…

A közelből egy újabb sikoly hallatszott, amit egy hangos csattanás követett.

Felsprinteltünk a domb tetejére, aztán átugrottunk egy kerítésen és valakinek a hátsó udvarában landoltunk.

Az óriási krokodilt leszámítva, ami a zsákutca közepén tombolt, bárhol lehettünk volna Amerikában. A zsákutcát minden oldalról fél tucat egyforma egyemeletes ház vette körül gondosan nyírt pázsittal, kényelmes családi autókkal, zászlókkal, melyek a verandáról lógtak, és természetesen piros kis postaládákkal a járdaszegély mellett.

Sajnálatos módon a hétköznapi amerikai látványt elrontotta egy szörnyeteg, aki éppen egy zöld Prius rágcsálásával volt elfoglalva. A kocsi lökhárítóján ez a szöveg virított: AZ ÉN USZKÁROM OKOSABB A TE GYEREKEDNÉL! Talán a petsuchos azt hitte a kocsira, hogy egy másik krokodil, és éppen azt bizonyította, hogy erősebb nála. Vagy csak szimplán nem szereti az uszkárokat és/vagy a gyerekeket.

Mindegy mi is a helyzet, szárazföldön a krokodil még félelmetesebbnek tűnt, mint a vízben. Vagy 40 láb hosszú volt, nagyjából akkora méretű, mint egy kamion, a farka pedig olyan vaskos, hogy ahányszor csapott vele, feldöntött néhány parkoló autót. A bőre zöldesfeketén csillogott, és vízcseppek csöpögtek róla. Visszaemlékeztem, hogy egyszer Szobek azt mondta, hogy az ő isteni izzadságából keletkeztek a folyók. Uhh. Azt hiszem, ez a szörnyeteg verítéke  is ugyanolyan isteni. Dupla uhh. 

A teremtmény szemei halványsárgán világítottak. Éles fogai fehéren fénylettek. De a legfurcsább a teremtmény nyakörve volt. A szörny nyaka körül egy díszes gallér csüggött, arany láncokkal, és annyi drágakővel, hogy egy saját szigetet lehetett volna venni belőle. 

A nyaklánc miatt ismertem fel, hogy a szörny egy petsuchos, még a mocsárban. Valahol olvastam, hogy Szobek felszentelt állata díszes nyakláncot hordott az ősi Egyiptomban, de hogy a szörny mit keres egy long island-i lakóparkban, arról fogalmam sem volt. 

Miközben Percy és én elemeztük a helyzetet, a krokodil keresztbe harpta a zöld Prius-t, és lenyelte a felét, mindeközben vasdarabokkal és üvegcserepekkel beborítva a pázsitokat.

Amint elengedte a roncs másik felét, fél tucat gyerek került elő a semmiből - valószínűleg a környező autók mögött bújkáltak - és a szörnyre rontottak üvöltözve.

Nem hittem a szememnek. Csak alsós korúak voltak, és mindössze vizipisztolyokkal és vízzel töltött lufikkal voltak felfegyverezve. Azt hiszem nyári szüneten voltak, és a szörny támadása épp egy vizes csatát szakíthatott félbe.

Nem voltak felnőttek a láthatáron. Talán mind dolgozni voltak. Vagy épp a házaikban feküdtek elájulva a látványtól. 

A kis kölykök inkább mérgesnek tűntek, mint ijedtnek. A krokodil körül futkostak, és vizes lufikkal dobálták a szörnyet, amik ártalmatlanul szétloccsantak rajta. 

Hasztalan és őrültség? Igen. De nem tudtam nem csodálni a bátorságuk. Minden erejükkel azon voltak, hogy legyőzzék a szörnyet, ami megtámadta az otthonukat.

Talán annak látták a krokodilt, amio volt. Talán halandó agyuk azt mutatta nekik, hogy egy szökött elefánt az állatkertből, vagy egy őrült halni vágyó FedEx házhozszállító söfőr.

Akármit is láttak, veszélyben voltak.

Becsuktam a számat. A tanítványaimra gondoltam a Brooklyn Házban, akik nem mind voltak idősebbek ezeknél a gyerekeknél, és a védelmező 'nagy tesó' ösztöneim átvették az uralmat. Az utcára rohantam, azt üvöltözve:

 - Menjetek el tőle! Fussatok!

Aztán egyenesen a krokodil fejéhez hajítottam a pálcám:

 - Sa-mir!

A pálca az orra felett ütötte meg a krokodilt, és kék fény fodrozódott végig a testén. A szörny irháján mindenhol a fájdalom hieroglifája fénylett: mindenhol megjelent, a kroki bőre füstölt és szikrázott, ami miatt a szörny megremegett, és bosszúságában felüvöltött.

A gyerekek szétfutottak, és autóroncsok és postaládák mögé bújtak. A petsuchos rám meresztette fénylő sárga szemeit.

Mellettem Percy füttyentett egyet.

 - Hát, magadra vontad a figyelmét.

 - Aha.

 - Biztosan nem tudjuk megölni? - Kérdezte.

 - Aha.

A krokodil mintha figyelte volna a beszélgetésünk. Sárga szemei hol egyikünkre, hol másikunkra villantak, mintha nem tudná eldönteni, melyikünket egye meg először.

 - Még ha meg is tudnád semmisíteni a testét - Mondtam. - csak valahol a közelben újra feltűnne. A nyaklánc? Szobek erejével ruházza fel. Ha le akarjuk győzni a szörnyet, le kell szednünk a nyakláncát. Akkor a petsuchos-nak rendes krokodillá kellene változnia.

 - Gyűlölöm a kellene szót. - Motyogta Percy. - Megszerzem a nyakláncot. Te csak foglald le.

 - Miért nekem kel lefoglalnom?

 - Mert kettőnk közül te vagy az idegesítőbb. - Mondta Percy. - Csak vigyázz, nehogy újra megegyen.

 - WRÁÁÁRRR - Üvöltötte a szörny, a lehellete egy seafood étterem szemetesének szagával vetekedett.

Éppen azon voltam, hogy vitatkozni kezdjek arról Percy-vel, melyikünk idegesítőbb, de nem volt rá esélyem.

A petsuchos nekiiramodott, és az én új bajtársam oldalra ugrott, majd a szörny felé száguldott, engem egyenesen a pusztítás útvonalában hagyva.

Az első gondolatom az volt, hogy: Ha egy nap kétszer is lenyelne ugyanaz a krokodil, az eléggé nevetséges lenne.

A szemem sarkából láttam, ahogy Percy a szörny jobb oldala felé sprintel. Hallottam, ahogy a halandó gyerekek zajosan előkászálódtak rejtekhelyeikről, és megint vizes luffikkal kezdték dobálni a krokodilt, mintha engem akarnának megvédeni. 

A petsuchos felém ugrott tátott szájjal, mintha egybe akarna lenyelni.

Mérges lettem.

Szembeszálltam a legrosszabb egyiptomi Istenekkel. Belemerültem a Duat-ba, és megjártam a Démonok Földjét. A Káosz tengerének legeslegszélén álltam. Nem fogok meghátrálni egy túlsúlyos aligátortól.

A levegő erőtől remegett miközben a harci avatárom körém formálódott: egy Hórusz alakú kéken fénylő külső váz.

Felemelt a földről, míg végül egy 20 láb magas sólyom fejű harcos közepében lebegtem. Előre léptem, és az avatár követte a mozdulataim.

Percy felüvöltött:

 - Szent Héra! Mi a...?

A krokodil belém ütközött.

Majdnem feldöntött. Állkapcsa összezárult szabad karom körül, de én csaptam egyet a sólyom harcos világító kék kardjával, és a nyakára céloztam.

Talán a petsuchos-t lehetetlen megölni. Csak abban reménykedtem, hogy levágom a láncot a nyakából, ami erejének forrása volt.

Sajnos a csapásom túl szélesre sikeredett. A szörnyeteg vállát találtam el, és felhasítottam a bőrét. Vér helyett homok folyt a sebből, ami teljesen normális az egyiptomi szörnyeknél. Örültem volna, ha teljesen szétesik, de nem volt szerencsém. Amint kiemeltem belőle a kardom, a seb azonnal elkezdett összezáródni, és a homok végül már csak szemerkélt belőle.

A krokodil megrázta a fejét, ezzel ledöntve a lábamról, majd megrázott a karomnál fogva, mint egy kutya a gumi harapdálós játékát.

Amikor elengedett, a legközelebbi ház oldalába repültem, egy sólyom harcos alakú nyomot hagyva a nappali közepén. Nagyon remélem, hogy nem lapítottam ki egy halandót sem, aki éppen Dr. Phil-t nézett.

Kitisztult a látásom, és két dolgot is láttam azonnal, ami zavart. Egy: a krokodil újra felém iramodott. Kettő: az új barátom, Percy az út közepén álldogállt, és tátott szájjal bámult. Valószínűleg a harci avatárom annyira megriasztotta, hogy elfelejtette, mi a szerepe a tervünkben.

 - Mi a manó az? - Kérdezte. - Egy óriási ragyagó csirke-emberben vagy!

 - Sólyom! - Üvöltöttem.

Elhatároztam, hogy ha túlélem ezt a napot, teszek arról, hogy ez a srác és Sadie sohase találkozhassanak. Valószínűleg életük hátralevő részét arra szánnák, hogy rajtam csúfolódhassanak.

 - Elkéne itt egy kis segítség!

Percy azonnal a kroki felé kezdett rohanni. Amint a szörny közelebb ért hozzám, orron rúgtam, amitől szipogni kezdett, és a fejét rázta. Ezzel épp annyi időt nyertem, hogy kimásszak a romos házból.

Percy felugrott a teremtmény farkára, és végigszaladt a gerince mentén. A szörny elkezdett forgolódni, és vizet spriccelt mindenfelé, de Percy valahogy mégis talpon maradt. A srác biztos atlétikázik, vagy valami hasonló. 

Mindeközben a halandó gyerekek felszerelkeztek valamivel jobb fegyverekkel - kövekkel, fémhulladékkal a kocsironcsokból, meg néhány dísztárcsával - és mindezeket a szörnyre hajigálták. Nem akartam, hogy a krokodil feléjük fordítsa figyelmét.

 - HÉ! - Meglengettem a kopesh-em a kroki arca előtt. Feléje csaptam - egy jó, erős csapás, aminek le kellett volna vágnia az alsó állkapcsát. Ehelyett valahogy elkapta a pengét, és a szájába fogta. Végül mindketten a kardot huzigáltuk, és próbáltuk megszerezni. Ahogy a kroki a kardra harapott, fogai elporladtak. Biztos nem esett jól neki, de a szörny kitartott.

 - Percy! - Kiáltottam. - Most kéne cselekedni!

Percy a nyakláncért lendült. Elkapta, és az aranyat kezdte nyiszatolni, de bronz pengéje nem tett benne semmi kárt.

Eközben a kroki teljesen megőrült, miközben a kardom akarta megszerezni. A harci avatárom vibrálni kezdett.

Egy avatárt megidézni rövid távú dolog, mint teljes erőbedobással sprintelni. Nem csinálhatod sokáig, vagy elájulsz. Már erősen izzadtam és nehézkessé vált a légzésem. A szívem száguldott. Mágikus erőim  erősen megcsappantak.

 - Siess! - Szóltam oda Percy-nek.

 - Nem tudom elvágni! - Válaszolta ő.

 - Kell, hogy legyen egy kapocs!

Amint kimondtam ezt, meg is láttam - a szörny torkánál egy kis arany táblácskára az íródott hieroglifákkal, hogy SZOBEK. 

 - Ott van az alján!

Percy lemászott a láncon, mintha csak egy háló lett volna, de abban a pillanatban szétesett az avatárom. Szétterültem a földön, kifáradva és kissé kábultan. Az egyetlen dolog, ami megmentette az életem, az volt, hogy a krokodil a kardomat húzta.

Amikor a kard ltűnt, a szörny hátrafelé botladozott, majd ráült egy Hondára.

A haland gyerekek elmenekültek. Az egyikük bebújt egy kocsi alá, de nem sokkal később a kocsit elrepítette a feje fölül a krokodil farkának egy csapása.

Percy a nyaklánc alján függött az életéért kapaszkodva. A kardja nem volt sehol. Biztosan elejtette. 

Mindeközben a szörny újra talpra állt. Jó hír: úgy tűnt, nem vette észre Percy-t. Rossz hír: egyértelműen észrevett engem, és gyilkos hangulatban volt. 

Nem volt elég energiám, hogy elfussak, még kevesebb, hogy varázsoljak. Ebben a pillanatban a halandógyerekeknek kövekkel és vizes lufikkal felfegyverkezve nagyobb esélyük volt legyőzni a szörnyeteget, mint nekem.

A távolban szirénák szóltak. Valaki kihívta a rendőrséget, ami egyáltalán nem vidított fel. Ez csak azt jelentette, hogy még több halandó válik önkéntes jelentkezőnek krokodileledelnek.

A járdaszegélyhez hátráltam, és megpróbáltam - nevetségesen - a szörnyre bámulni.

 - Maradj nyugton, haver. 

A krokodil felhorkant. A bőréből víz szivárgott, mint a legotrombább szökőkút a világon, eláztatva a cipőim, miközben sétáltam. Halványsárga szemei engem vizslattak, talán örömében. Tudta, hogy itt a végem.