Rick Riordan: The Crown of Ptolemy (Ptolemaiosz Koronája)
Egy Percy Jackson/Kane Krónikák kaland
Percy Jackson, Poszeidón Fia
- Carter! - Kiáltottam.
Nem történt semmi.
Mellettem, az idős erőd falának préselődve Annabeth bámult az esőbe, mágikus tinikre várva, hogy azok hátha lepottyannak végre az égből.
- Jól csinálod? - Kérdezte tőlem.
- Gee, nemtom. Elég biztos vagyok benne, hogy úgy kell ejteni a nevét, hogy Carter.
- Próbáld meg többször megnyomni a hieroglifát.
- Ez elég nagy hülyeség.
- Csak próbáld meg.
Bámultam a kezemet. Semmi nyoma nem volt már a hieroglifának, amit Carter Kane rajzolt a tenyeremre majd két hónapja. Biztosított arról, hogy nem lehet lemosni, de az én szerencsémmel, lehet hogy véletlenül letöröltem a farmeremen vagy valami.
Újra megérintettem a tenyerem.
- Carter. Hello, Carter. Percy Carternek. Üzenet Carter Kane-nek. Próba, egy, kettő, három. Be van kapcsolva ez az izé?
Továbbra is semmi válasz.
Általában nem pánikolok, ha nem jön a felmentősereg. Annabeth és én jó sok nehéz szituációban voltunk mr bármiféle segítség nélkül. De általában nem Governors Island-en feneklettünk meg egy hurrikán kellős közepén, tűzokádó halálkígyókkal körülvéve. (Tulajdonképpen én már voltam körbevéve tűzokádó kígyókkal, de azoknak nem voplt szárnya. Minden sokkal szörnyűbb, ha van szárnya.)
- Rendben van - Annabeth kisöpörte az esőt a szeméből, ami nem sokat segített, tekintve hogy ömlött az eső. - Sadie nem válaszol a telefonhívásaimra. Carter hieroglifája nem működik. Azt hiszem, magunkban kell ezt elintéznünk.
- Persze - Válaszoltam. - De mit fogunk csinálni?
Kilestem a sarok mögül. Az íves bejárat túlsó végében egy füves udvar húzódott, kb. 20 négyzetméter, körülvéve vörös téglaépítményekkel. Annabeth elmagyarázta, hogy ez egy erődítmény szerű valami volt a Függetlenségi Háborúban, de nem igazán figyeltem a részletekre.
A fő problémánk ugyanis a fű közepén álló pasas volt, aki valamiféle mágikus rituálét csinált éppen. Egy gyengécske Elvis Presley-hez hasonlított, előre-hátra mászkált testhez álló fekete csőgatyában, kobaltkék ingben és fekete bőrdzsekiben. A zsíros pompadúr frizurája mintha ellenállt volna az esőnek és a szélnek. Kezeiben egy ősi papirusztekercset szorongatott, mint egy kincses térképet. Miközben lépegetett hangosan felolvasott róla, néha hátravetette fejét és nevetett. Alapvetően a pasas teljesen őrültnek látszott.
Még ha ez nem is lett volna elég fura, körülötte fél tucat szárnyas kígyó repkedett, tüzeket fújdogálva az esőben. A fejünk felett villámlott. Az utána következő dörgés megrezegtette fogaimat.
Annabeth visszahúzott.
- Biztos ő lesz Setne - Mondta. - A tekercs, amiről felolvas biztos, hogy Thoth Könyve. Akármilyen varázslatot is csinál, meg kell állítanunk.
Ezen a ponton egész biztos vissza kell tekintenem egy kicsit, és kell magyaráznom mi a fene is volt ez az egész.
Ezzel egy probléma van: Fogalmam sem volt, mi a fene volt is készülőben.
Néhány hónappal azelőtt harcoltam egy giga nagy krokodillal Long Island-en. Egy Carter Kane nevezetű kölyök megjelent egyszercsak a semmiből, azt mondta, hogy egy mágus és azzal folytatta, hogy segített nekem többek közt olyan dolgokkal, mint cuccok felrobbantása hieroglifákkal és egy hatalmas csirke fejű, világító harcossá való átváltozással. Együttes erővel legyőztük a krokit, amiről Carter később elmagyarázta, hogy egy Szobek Fia volt, az egyiptomi krokodilistené. Carter arra következtetett ebből, hogy valami irtó furcsa egyiptomi-görög hibrid cucc van kialakulóban. (Gee, soha rá nem jöttem volna.) Rárajzolt egy mágikus hieroglifát a kezemre és azt mondta, hogy kiáltsam a nevét ha bármikor is segítségre lesz szükségem.
Gyorsan tekerjünk előre a múlt hónaphoz: Annabeth belefutott Carter húgába, Sadie Kane-be, egy A metrószerelvényen Rockaway felé. Harcoltak valami istenszerű csókával, Szerápisszal, akinek volt egy háromfejű pálcája és egy müzlistálat hordott kalapként. Ezek után Sadie elmesélte Annabeth-nek, hogy egy ősi mágus, Setne, állhat mindezen furcsaságok mögött. Nyilvánvalóan ez a Setne visszatért halottaiból, összeszedett egy ultra-erős mágikus csalásokkal teleírt lapot, amit Thoth Könyvének hívnak és egyiptomi-görög kevert mágiával játszadozott, abban a reményben, hogy istenné válhat. Sadie és Annabeth telefonszámot cseréltek és megbeszélték, hogy kapcsolatban maradnak.
Ma, nnégy héttel később, Annabeth megjelent a lakásomban reggel tízkor és közölte velem, hogy volt egy álma - egy látomás az anyjától. (Mellékesen megjegyezném: az anyja Athéné, a bölcsesség istennője. Az én apám meg Poszeidón. Görög félistenek vagyunk. Gondoltam megemlíteném azért ezt az aprócska részletet.) Annabeth úgy döntött, hogy ahelyett, hogy moziba mennénk, eltölthetnénk a Szombatunkat lebattyogva Manhattan aljára és komppal átmehetnénk Governors Island-re, ahol Athéné azt üzente neki, hogy problémák fortyogtak.
Amint ideértünk, egy furcsa hurrikán csapott le New York Harbor-re. Minden halandó evakuált Governors Island-ről, itthagyva bennünket Annabeth-el megfenekelve egy ősöreg erődítmény romjainál Őrült Elvis-sel és Repülő Halálkígyókkal.
Érthető ez így számodra?
Jah, nekem sem.
- A láthatatlanná tevő sapkád - Mondtam. - Újfent működik, igaz? Mit szólnál ahhoz, hogy én elvonom Setne figyelmét amíg de odasettenkedsz a háta mögé? Kiüthetnéd a könyvet a kezéből.
Annabeth összevonta szemöldökeit. Még úgy is, hogy szőke haja az arcához tapadt, egész egyszerűen cuki volt. Szemei ugyanolyan színűek voltak, mint a fejünk feletti viharfelhők.
- Setne elviekben a világ legnagyobb mágusa - Mondta. - Átláthat a láthatatlansági álcán. Plusz, ha csak úgy előre rohansz innen, valószínűleg fejbe csap egy varázslattal. Hidd el nekem, az egyiptomi mágia nem olyasmi, amivel szeretnéd, ha megcsapnának.
- Tudom. Carter elnáspángolt egy világító, kék ököllel egyszer. De hacsak nincs jobb ötleted...
Sajnálatos módon nem volt neki. Előszedte a New York Yankees sapkáját a hátizsákjából.
- Adj nekem egy egy perces előnyt. Próbáld meg először azokat a repkedő kígyókat leszedni. Elvileg egyszerűbb célpontok.
- Értettem.
Felemeltem golyóstollam, ami így egész biztosan nem hallatszik túl lenyűgöző fegyvernek, de egy mágikus karddá változik amikor kipattintom.
- Egy mennyei bronz penge meg tudja ölni őket?
Annabeth összeráncolta homlokát.
- Elvileg igen. Legalábbis... a bronz tőröm működött Szerápisz Pálcáján. Természetesen az a bronztőr egy egyiptomi pálcából készült, tehát...
- Lassan megfájdul a fejem. Általában, amikor megfájdul a fejem akkor ideje abbahagyni a dumát és megtámadni valamit.
- Jó. Csak emlékezz: a fő célunk annak a tekercsnek a megszerzése. Sadie szerint Setne képes arra használni, hogy halhatatlanná tegye magát.
- Értettem. Semmiféle rossz fiú nem fog halhatatlanná válni az én jelenlétemben.
Megcsókoltam, mert 1) amikor félisten vagy, aki épp csatába indul, bármelyik csók életed utolsója lehet, és 2) csak mert szeretem őt megcsókolni.
- Légy óvatos.
Annabeth feltette Yankees sapkáját a fejére és eltűnt.
Szeretném azt tudatni veletek, hogy után kisétáltam a sarok mögül, megöltem a kígyókat, Annabeth hátba döfte Elvist és elvette a tekercsét, aztán boldogan hazamentünk.
Azt gondolhatnád, hogy legalább egyszer az életben minden a terv szerint végződik.
De neeeeeeeeeeeeeeeeeem.
Adtam Annabeth-nek néhány másodpercet, hogy kisettenkedhessen az udvarra. Aztán kipattintottam a tollam, és Árapály teljes valójában tündöklött kezemben - 1,5 méternyi borotvaéles mennyei bronz. Bekószáltam az udvarra, és kettévágtam a levegőben a legközelebbi kígyót.
Semmi más nem fejezi ki jobban azt, hogy: Hello, szomszéd! mint hogy kinyírod egy pasas kedvenc hüllőjét. A kígyó nem vált porrá, mint a legtöbb szörny, amivel harcoltam. A két fele egyszerűen leesett a vizes fűbe. A szárnyas fél céltalanul csapkodott.
Őrült Elvis azonban észre sem vette. Továbbra is előre-hátra lépegetett, figyelmét teljesen lekötötte a tekercs, tehát közelebb mentem hozzá, útközben újabb kígyót szelve ketté.
A vihar megnehezítette a látási v iszonyokat.
Általában száraz tudok maradni, ha víz alá merülök, de az eső trükkösebb. Tűként szurkálta a bőrömet és belecsöpögött a szemembe. Újabb villám villant. Mire kitisztult a látásom, újabb két kígyó repült felém zuhanórepülésben. Hátraugrottam, amint tüzet fújtak.
Megjegyzés: piszok nehéz kardot tartva hátrafelé ugrani. Még nehezebb, ha a talaj sáros.
Röviden: Elcsúsztam és fenékre estem.
Lángok csaptak át a fejem felett. A két kígyó körözött a fejem fölött mintha túlságosan meglepődtek volna ahhoz, hogy újra támadjanak. Valószínűleg azon morfondíroztak: Az a srác most direkt esett el? Kéne nevetnünk azelőtt, hogy kinyírjuk? Vagy az túlságosan lealacsonyítana minket?
Mielőtt még eldönthették volna, mi lesz a következő lépésük, Őrült Elvis felkiáltott:
- Hagyjátok békén!
Azzal a kígyók otthagytak és csatlakoztak társaikhoz, akik épp három méterrel a mágus feje fölött gyülekeztek. Fel akartam kelni és szembeszállni Setne-vel, de a hátsó felemnek más tervei voltak. A fenekek sajnos már csak ilyenek. Néha, hát, igazán seggek tudnak lenni.
Setne összetekerte papiruszát. Felém battyogott, az eső ketté vált körülötte, mint valamiféle láthatatlan gyöngyfüggöny. Szárnyas kígyói követték, tüzeik füstfelhőket kreálva az esőben.
- Szia! - Setne olyan normálisnak és kedvesnek hangzott, hogy biztos voltam benne, hogy benne vagyok a pácban. - Egy félisten vagy, ugye?
Elmerengtem azon, honnan a fenéből tudhatta ezt. Talán képes volt "kiszagolni" egy félisten auráját, mint ahogy a görög szörnyek is tudják. Vagy talán a kis bajkeverő barátocskáim, a Stoll testvérek ráírták alkoholos filccel a homlokomra, hogy ÉN EGY FÉLISTEN VAGYOK és Annabeth úgy döntött, nem szól róla nekem. Ez igenis megesik néha.
A mosolya még félelmetesebbé tette Setne arcát. Fekete szemceruzával volt kihúzva a szeme, amitől tekintete éhesnek, vadnak tűnt. A nyaka körül egymásba kapcsolódó ankh-ok aranylánca csillogott, bal fülcimpájából peig egy leginkább emberi ujjperc-csontra hasonlító dísz csüngött.
- Te meg tuti Setne vagy - Mondtam, és sikerült talpra állnom anélkül, hogy megöltem volna magam. - Egy Halloween üzletből szerezted ezt a maskarát?
Setne vihgott.
- Figyu, semmi személyes, de egy kicsit elfoglalt vagyok épp. Meg kell kérnem téged és a barátnődet, hogy várjatok egy kicsit amíg befejezem a varázslatom, oké? Amint megidéztem a deshret-et, dumcsizhatunk.
Megpróbáltam zavarodottnak tűnni, ami az egyik legmeggyőzőbb arckifejezésem.
- Milyen barátnő? Egyedül vagyok. Másrészről pedig milyen desszertet emlegetsz?
- Deshret-nek hívják - Setne megcirógatta kefehaját. - Alsó Egyiptom vörös koronája. Ami pedig a barátnődet illeti...
Megfordult és maga mögé mutatott, és valami olyasmit kiáltott, hogy:
- Sun-AH!
Vörös hieroglifák izzottak fel a levegőben ott, ahová Setne mutatott:
Annabeth láthatóvá vált. Valójában soha sem láttam még őt Yankees sapkáját viselve, mert akárhányszor felvette idáig, mindig láthatatlanná vált, de most ott állt előttem - kikerekedett szemekkel, meglepődve, elkapva, miközben Setne mögé próbált lopózni.
Mielőtt még bármit is tehetett volna, a vörös hieroglifák korbácsszerű kötelekké változtak és Annabeth felé csaptak, köré tekeredtek és olyan erővel szorították össze karjait és lábait, hogy felborult.
- Hé! - Kiáltottam. - Engedd el őt!
A mágus somolygott.
- Láthatatlansági mágia. Kérlek. Azóta használok láthatatlanná tevő varázsigéket, hogy felavatták a piramisokat. Mint mondtam, ez semmi személyes, félistenek. Csupán nincs fölös energiám a megölésetekre... addig legalábbis, amíg be nem fejeződik a megidézés. Remélem meg tudjátok érteni.
Dübörgött a szívem. Láttam már egyiptomi mágiát ezelőtt, amikor Carter segített az óriáskrokodil legyőzésében Long Island-en, de fogalmam sem volt, hogyan állíthatnám meg, és nem tudtam kibírni, hogy Annabeth ellen használják.
Rárontottam Setne-re. Ő azonban csak legyintett egyet és motyogott valami ilyesmit:
- Hu-Ai.
Újabb hülye hieroglifák villantak fel előttem:
Arcra estem. Sár került az orromba és vér a számba, mert elharaptam a nyelvem. Amikor pislogtam, vörös hieroglifák izzottak a szemhéjamon. Felnyögtem.
- Mi a fene volt ez a varázsige?
- Elesni - Mondta Setne. - Az egyik kedvencem. Ne állj fel. Csak még jobban meg fogod ütni magad.
- Setne! - Annabeth hangja keresztülhatolt a viharon. - Hallgass rám. Képtelenség magadat istenné változtatni. Nem fog működni, amit tervezel. Csak tönkre fogod tenni...
A mágikus hurkok kitágultak és rátekeredtek Annabeth szájára.
- Értékelem az aggodalmad - Mondta a mágus. - Tényleg, nem viccelek. De elég jól kitaláltam ezt. Az az ügy Szerápisszal... amikor legyőzted a hibrid istenséget? Egész sokat tanultam belőle. Kiváló jegyzeteket készítettem.
Annabeth haszontalanul vergődött. Oda akartam szaladni hozzá, de olyan érzésem volt, hogy csak újra arccal előre találnám magam a sárban. Okosan kellett ezt végigcsinálnom... ami nem éppen az én stílusom. Megpróbáltam szabályozni a légzésem. Oldalra csúsztam, csak hogy lássam, meg tudom-e tenni.
- Tehát te ott figyeltél Rockaway Beach-en? - Kérdeztem Setne-t. - Amikor Annabeth és Sadie lenyomták Szerápiszt, az számodra csak egy kísérlet volt?
- Természetesen! - Setne nagyon elégedettnek tűnt önmagával. - Leírogattam a varázsigéket amiket Szerápisz használt amikor megpróbálta létrehozni az új Alexandriai Világítótornyát. Aztán már csak kereszthivatkozásokat kellett keresnem hozzá Thoth Könyvében, és voilá! Megtaláltam azt a varázsige kombót ami nekem kell ahhoz, hogy istenné válhassak. Ez hatalmas lesz. Várj, és meglátod!
Kinyitotta a papiruszát, és újra kántálni kezdett. Szárnyas kígyói köröztek az esőben. Villámlott. A föld morajlott. Setne balján, kb. 5 méternyire tőlem, a fű ketté vált. Egy lángnyelvekből álló gejzír tört fel a földből, és a szárnyas kígyók egyenesen belerepültek.
Föld, tűz, eső és kígyók kavarogtak az elemek tornádójában, összeállva és megszilárdulva egy hatalmas alakká: egy összetekeredett kobrává egy női, emberi fejjel. Hüllőszerű csuklyája könnyűszerrel megvolt vagy két méter széles. Szemei rubintokként csillogtak. Villás nyelv villant ki ajkai közül és sötét hajfonatában arany csillogott. A fején valamiféle korona pihent - egy piros, fészek-szerű dolog egy kacskaringós dísszel az elején.
Nos, személy szerint, én nem vagyok túlságosan oda a hatalmas kígyókért, főleg az emberfejűekért nem, akik ráadásul még hülye kalapot is viselhetnek. Ha én idéztem volna meg ezt az izét, akkor azonnal vissza is küldtem volna oda, ahonnan jött, szuper gyorsan.
De Setne csak összegöngyölte a tekercset, belecsúsztatta kabátja zsebébe és vigyorgott.
- Király!
A kobra néni sziszegett.
- Ki merészel megidézni engem? Én vagyok Wadjet, a kobrák királynője, Alsó Egyiptom védelmezője, örökös úrnője...
- Tudom! - Setne tapsikolt. - Hatalmas fanja vagyok!
Annabeth felé másztam. Nem mintha olyan túl sok segítség lettem volna azzal az esés átokkal magamon, ami nem engedett talpra állni, de közelebb akartam lenni hozzá, ha valami esetleg félresikerülne ezzel az örökös kobra királynővel, bla, bla, bla. Talán legalább arra tudtam volna használni Árapályt, hogy elvágjam a kötelékeit és ezzel egy harcolási lehetőséget adjak Annabeth-nek.
- Ó, ez olyan tuti - Folytatta Setne. Kihalászott valamit nadrágja zsebéből... egy mobilt. Az istennő kivillantotta agyarait. Leköpte valami zöld felhővel Setne-t - gondolom méreggel - de lepergett róla, mint ahogy egy rakéta orrkúpjáról is elhárítja a hőséget.
Tovább másztam Annabeth felé, aki továbbra is eredménytelenül fészkelődött vörösbor színű gubójában. Szemei frusztráltan csillogtak. Mindennél jobban utált tehetetlenül állni az oldalvonalnál.
- Okés, hol van az a fránya kamera ikon? - Setne a mobilját nyomkorászta. - Muszáj csinálnunk egy képet mielőtt még elpusztítalak.
- Elpusztítani engem? - Követelt válaszokat a kobraistennő. Setne felé vetődött, de egy hirtelen szél és eső fuvallat hátralökte.
Alig néhány méternyire voltam Annabeth-től. Árapály pengéje fénylett miközben keresztülvonszoltam a sáron.
- Lássuk csak - Setne megnyomta a mobilját. - Bocsi, ez még elég új nekem. Én ugyanis a Tizenkilencedik Dinasztiából származom. Á, igen. Nem. A fenébe vele. Hová lett a képernyő? Áh! Helyes! Tehát minek is hívják ezt a modern népek... egy szaffi? - A kobraistennő felé dőlt, kitartotta mobilját egy karnyújtásnyira és fotózott egyet. - Meg is van!
- MI A JELENTÉSE ENNEK? - Üvöltötte Wadjet. - SZELFIZNI MERÉSZELTÉL A KOBRÁK ISTENNŐJÉVEL?!
- Selfie! - Mondta a mágus. - Így igaz! Köszi. És akkor én most elveszem a koronádat és magamba szippantom az esszenciád. Remélem, nem bánod.
- MI?! - A kobraistennő felágaskodott és újfent vicsorgott, de az eső és a szél úgy fogták, mint valamiféle biztonsági öv.
Setne egyiptomi és ősi görög szavak keverékét üvöltözte. Néhány görög szót felismertem: lélek és megkötni és valószínűleg vajazni (bár az utolsóban esetleg lehet, hogy tévedtem). A kobraistennő elkezdett vonaglani. Pont akkor értem oda Annnabeth-hez, amikor Setne befejezte a varázslatot. A kobraistennő magába omlott, egy olyasmi hang kíséretében, mintha valaki épp a világ leghatalmasabb szívószálával szörcsögte volna ki a világ legnagyobb poharából a világ legnagyobb tejturmixának utolsó cseppjeit. Wadjetet beszívta saját vörös koronája, Setne négy szárnyas kígyójával és egy 1,5 m sugarú körben a pázsittal egyetemben, azon a helyen, ahol előzőleg Wadjet volt összetekeredve.
A korona belepottyant a füstölgő, sáros kráterbe. Setne elégedetten nevetett.
- TÖKÉLETES!
Egyet kellett értenem, mármint ha a tökéletes alatt azt értette, hogy olyan szörnyűséges hogy hánynom kell és ezért most azonnal el kell innen vinnem Annabeth-t.
Setne lebucskázott a lyukba, hogy összeszedje a koronát amint én elkezdtem kétségbeesetten elvágdosni Annabeth kötelékeit. Épphogy csak sikerült kiszednem a tömést a szájából, amikor a kötelékek úgy kezdtek el visítani, mint egy légkürt. A füleim pattogtak. A látásom elfeketült.
Amikor a hang elhalt és a szédülésem is elhalványult, Setne fölöttünk állt, az új, piros korona pedig kefehaján díszelgett.
- A kötelek sikítanak, ha megpróbálod elvágni őket - Magyarázta. - Talán el kellett volna mondanom ezt előbb.
Annabeth tekergőzött, és megpróbálta kiszabadítani kezeit.
- Mit... Mit csináltál a kobraistennővel?
- Hmmm? Ó - Setne megfogta a tekervényt a korona elején. - Felfaltam az esszenciáját. Most már enyém Alsó Egyiptom ereje.
- Te... Felfaltál egy istent - Mondtam.
- Yep! - Kiemelte a kabátjából Thoth Könyvét és megrázta a szemünk előtt. - Lenyűgöző, hogy milyen mennyiségű tudás van ebben itt elrejtve. Első Ptolemaiosznak volt egy helyes ötlete, hogy istenné változtatja magát, de mire Alexandria királyává vált, addigra az egyiptomi mágia felhígult és gyengévé vált. Semmiféleképp nem tudott olyan tökéletes alapanyaghoz hozzájutni, mint amilyen Thoth Könyve. Ezzel a kis cukisággal, most már fűszeresen is tudok főzni! Most, hogy már megvan Alsó Egyiptom koronája...
- Hadd találjam ki - Mondta Annabeth. - Most utána fogsz menni Felső Egyiptom koronájának. Aztán egybe fogod tenni a kettőt, és te fogod uralni a világot.
Setne vigyorgott.
- Okos kislány. De először el kell pusztítsalak kettőtöket. Semmi személyes. Csak annyiról van szó, hogy ha hibrid görög-egyiptomi mágiával ügyködsz, akkor némi kis félisten vér a legjobb katalizátor. Most, ha egy kicsit egy helyben tudnátok...
Előre ugrottam és beledöftem a kardom. Meglepő módon Árapály belefúródott a gyomrába. Olyan ritkán sikerül nekem bármi is elsőre, hogy csak térdeltem ott döbbentem, a kezem remegett a markolatot szorítva.
- Wow - Setne lenézett a vérre kobaltkék ingén. - Szép munka.
- Köszi - Megpróbáltam kihúzni Árapályt, de mintha beragadt volna. - Tehát... most már igazán meghalhatnál, ha nem lenne túl nagy probléma.
Setne bocsánatkérően mosolygott.
- Erről szólva... Most már túl vagyok azon, hogy meg tudjak halni. Ezen a ponton... - Megtapogatta a pengét. - Érted már? Ezen a ponton? Attól tartok, most már csak erősebbé tudsz tenni!
Vörös koronája világítani kezdett. Most az egyszer, hála az égnek, ösztöneim megmentették az életem. Setne béna varázslata ellenére sikerült talpra kecmeregnem, megragadnom Annabeth-t és olyan távolra cipelnem a mágustól amilyen messzire csak erőmből tellett.
Elterültem a földön, amint egy erőteljes üvöltés rengette meg az udvart. A fák gyökerestől szakadtak ki a földből. Az ablakok összetörtek. Téglák váltak ki a falakból és süvítettek Setne felé, mintha valami új gravitációs központ lenne. Még Annabeth mágikus kötelékei is elszakadoztak. Az összes maradék erőmre szükségem volt ahhoz, hogy egy kézzel őt tartsam, míg a másikkal egy épület sarkába kapaszkodtam.
Törmelékfelhők kavarogtak a mágus körül. Fa, kő és üveg vált porrá és nyelődött el Setne teste által. Amint a gravitáció újra normális lett, felfedeztem, hogy valami nagyon fontosat elhagytam. Árapály eltűnt. A seb Setne hasán összezárult.
- HÉ! - Felálltam, bár mintha kocsonyából lettek volna lábaim. - Megetted a kardom!
A hangom visítás-szerű volt - mint egy kisgyereké, akinek ellopták a zsebpénzét. Az az igazság, hogy Árapály volt az egyetlen fontos ingóságom. Hosszú ideje az enyém volt már. Egy csomó pácból kihúzott már.
Elhagytam már egy párszor a kardom, de mindig visszatért golyóstoll formájában a zsebembe. Olyan érzésem volt, hogy most nem ez fog történni. Árapályt felfalták - beszívódott Setne testébe a téglákkal, üvegszilánkokkal és sok köbméternyi gyeppel egyetemben.
Setne széttárta karjait.
- Bocsi emiatt. Én egy növekvő istenség vagyok. Szükségem van táplálékra... - Oldalra döntötte fejét, mintha valamit hallana a vihar zörejein át. - Percy Jackson. Érdekes. És a barátod, Annabeth Chase. Egész sok érdekes kalandotok volt. Jó sok tapértéketek van számomra!
Annabeth is talpra evickélt.
- Honnan tudod a nevünket?
- Ó, nagyon sok mindent megtudhatsz valakiről ha felfalod becses tulajdonuk - Setne megveregette pocakját. - Most, ha nem bánjátok, tényleg fel kell titeket is falnom. Habár nincs miért aggódnotok! Az esszenciátok örökre itt fog élni bennem... a hasnyálmirigyem mellett, azt hiszem.
Megfogtam Annabeth kezét. Mindazok után, amin keresztül mentünk, nem fogom engedni, hogy így érjen véget az életünk - felfalva egy önjelölt Elvis isten által, akinek a fején egy fészek sapka van.
Mérlegeltem a lehetőségeimet: egy szemtől szembeni támadás, vagy taktikai visszavonulás. Be akartam ütni egyet Setne erősen kifestett szemeibe, de ha Annabeth el tudtam volna cipelni a partig, akkor beugorhattunk volna a kikötőbe. Poszeidón fiaként pedig hatalmas az előnyöm a víz alatt. Újra összeszedhettük volna magunkat, esetleg visszatérhettünk volna pár tucat félisten barátunkkal és egy nehézbombázóval.
Mielőtt még dönthettem volna azonban, valami teljesen random beleszólt az egyenletbe.
Egy életnagyságú teve esett le az égből, és laposra nyomta Setne-t.
- Sadie! - Kiáltotta Annabeth. Egy másodperc törtrészéig azt hittem, a tevét hívja Sadie-nek. Aztán észrevettem, hogy Annabeth felfelé bámul, bele a viharba, ahol két sólyom körözött az udvar fölött.
A teve bőgött és pukkantott, amitől még inkább méltányoltam. Sajnálatos módon nem volt időnk összebarátkozni. A teve szemei kikerekedtek, bégetett egy figyelmeztetést, aztán homokká porlott.
Setne kiemelkedett a porkupacból. A koronája oldalra dőlt. A kabátja tevebolyhos volt, de amúgy sértetlennek látszott.
- Ez goromba volt - Felnézett a két, felé bukó sólyomra. - Nincs időm erre a nonszenszre.
Amikor a madarak épphogy belekaptak volna az arcába, Setne egy esőfüggönyben eltűnt.
A sólymok leszálltak és emberi tinédzserekké váltak. Jobbra jó barátom, Carter Kane, állt, teljesen normálisnak tűnt bézs vászon harci pizsamájában, egy íves elefántcsont pálcával az egyik kezében és egy félhold alakú pengével rendelkező karddal a másikban. Balra egy nála picit fiatalabb szőke lány állt, aki gondoltam, hogy a húga lesz, Sadie. Ő fekete vászon pizsamát viselt, narancssárga csíkokkal a hajában, egy fehér fa bottal a kezében és összesározott katonai bakanccsal.
Külsőleg a két testvér semmiben sem hasonlított egymásra. Carter bőrszíne bronzos volt, haja fekete és göndör. Elmélázó arckifejezéséből csak úgy sütött a komolyság. Ezzel ellentétben Sadie világos bőrű volt, kék szemű és féloldalas mosolya annyira tele volt csíntevés ígéretével, hogy azt gondolhattam volna, hogy Hermész egyik kölyke a Félvér Táborból. De akkor is, nekem Küklopszok és két-farkú halemberek a tesóim. Nem volt jogomban megemlíteni a Kane kölykök hasonlóságának hiányát.
Annabeth megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
- Annyira örülök, hogy láthatlak.
Jól megszorongatta Sadie-t. Carter és én egymásra néztünk.
- Hé, ember - Mondtam. - Ne várd, hogy megöleljelek, mert nem foglak.
- Teljesen oké - Mondta Carter. - Bocsi, hogy késtünk. Ez a vihar összezavarta a lokátor mágiánkat.
Bólintottam, mintha tudnám, mi a fene az a lokátor mágia.
- Tehát ez a barátotok, Setne... eléggé furcsa.
Sadie horkantott.
- És még a felét sem tudod. Véletlenül nem nyomott le nektek egy teljes gonosz monológot? Esetleg felfedte ördögi terveit, elmondta, hová fog menni legközelebb vagy valami ilyesmi?
- Hát, felolvasott arról a papiruszból, Thoth Könyvéből - Mondtam. - Megidézett egy kobraistennőt, felfalta az esszenciáját és ellopta a piros kalapját.
- Ó drágám - Sadie Carterre pillantott. - Felső Egyiptom koronája következik.
Carter bólintott.
- És ha sikerül egyberaknia a két koronát...
- Akkor halhatatlanná fog válni - Találgatott Annabeth. - Egy újonnan készült isten. Aztán fel fogja porszívózni az összes görög és egyiptomi mágiát a világon.
- És ellopta a kardom is - Mondtam. - Vissza akarom szerezni.
Mindhárman engem bámultak.
- Mi van? - Kérdeztem. - Szeretem a kardom.
